Látni még a fától az embert? (Vámos Miklós: Ötvenhét lépés)
Vámos Miklós: Ötvenhét lépés. Athenaeum, Bp., 2022
Vámos Miklós legújabb kisregénye, az Ötvenhét lépés illeszkedik az író gazdag életművébe. A Dunapesthez hasonlóan egy épület köré szerveződik a szereplők története, viszont most a fővárostól távol, a szigligeti kastélyban és attól 57 lépésnyire, egy nádfedeles házikóban találkozunk az elbeszélővel, illetve elbeszélőkkel. Főleg Gizella, a család legfiatalabb, de korántsem ifjú tagjának gondolatfolyamán keresztül ismerhetjük meg három generáció – lány, anya és nagymama –, illetve a grófnő megpróbáltatásait. Az írótól megszokott módon a családhistóriát át-átszövik a történelmi események, megismerhetjük a háborúk és rendszerváltások egyénre gyakorolt hatásait. Nyelvileg is ismerős kísérletekkel találkozhatunk, hiszen az élőbeszédszerűségre, a szereplő(k) beszédmódjának megragadására törekszik az író.
A kötet nyitányaként Gizella hosszú bekezdésnyi mondatokba rendeződő jajveszékelése sodor az ígéretes alaphelyzetbe – az ápolásra szoruló idős anya és szintén „elaggott” lánya terhelt kapcsolatába. Gizella pont a saját születésnapján hiszi azt, hogy anyja meghalt, és ennek apropóján törnek fel belőle a vegyes érzelmek. Spontánnak ható, precízen elegyített monológ ez, amelyből kitűnik az ismeretlen helyzettől való félelem, a szűk élettérből és terhes élethelyzetből adódó feszültség, a gyermeki kötelességtudat, a mindennapi nyomor némi falusi pletykával keverve. A látszólag céltalan fecsegésbe többnyire észrevétlenül simulnak a felismerések, az életet jellemző érzékletes megfigyelések, a hétköznapi filozófia: „sajnos hogy a szép Szabó Pista is időnek előtte halt meg, belefulladt a tóba, éjnek évadján horgászott ladikon, kitört a vihar, jaj, tele vagyunk ilyen dógokkal, amikről nincsen bizonyosság, nem is lesz, el köll engedni a francba”. (54)
Gizella pontot és felkiáltójelet elhagyó, tájszavakkal tarkított mondataiból fejezetről fejezetre derül ki, hogy a családi viszonyrendszer még annál is terheltebb, mint az elsőre látszik. A nagymama apátlansága, kiszolgáltatottsága és szégyene generációról generációra ismétlődik. Az anyák képtelenek megvédeni gyermekeiket, csak szemtanúi lehetnek az ismerős szenvedésnek. A kimondatlan traumákat kommunikáció helyett más emlékekkel vagy épp zsörtölődéssel fedik el. A három nő sorsa pedig szétválaszthatatlanul összekapcsolódik az őket felkaroló grófnők és a többször gazdát váltó kastély történetével.
A három plusz egy nő életútján keresztül körbejáruk az osztálykülönbség kérdését is, hiszen az 57 lépés távolság a nádfeldeles ház és a kastély között lehetőségekben és életszínvonalban hatalmas szakadékot jelent. Megfigyelhetjük a rendszerváltások visszásságait is, hiszen a kastélynak hiába változik a tulajdonosa, a szegénysorból származó Tóth család helyzete javulás helyett inkább romlik.
A hangsúly végig a női kiszolgáltatottságon marad. A generációkon keresztül ismétlődő traumák a könyv közepére aránytalanul dominánssá és repetitívvé válnak. Az emlékek nemi erőszak elszenvedésének láncolatává alakulnak. A hol futólag említett, hol hosszadalmasan leírt jelenetekben a nők életkora és az elkövetők változnak csupán. A megerőszakolás gyakori említése segít átérezni, hogy a szereplők számára mennyire természetes ez a fajta kiszolgáltatottság. Mégis, a túlzó tematizálás inkább puszta áldozattá csupaszítja a háromgenerációnyi Tóth lányt. Súlyos tapasztalataik leginkább a férfigyűlölet sztereotipikus megfogalmazásában (egyszer pedig suta leszbikus szexjelenetben) törnek a felszínre:
„A férfiakról megvan a véleményem, és azt nem teszik ki az ablakba, az én sanyarú állapotom is miattuk lett, főleg egy miatt, de a férfi az mind egyforma, mind baromállat, eszük nincs, csak farkuk, az vezérli őket, semmi más, a nők pontosan tudják ezt, amelyik nem, az is tapasztalja, má süldőlénykorába, állítom, hogy bármelyik nő okosabb, mint bármelyik férfi, mégis a férfiak parancsolnak, ők a vezetők, ők csinálják a törvényeket, ők ülnek az élen, a kormányba, a parlamentbe, az enszbe, a varsói szövetségbe, de nem, az most má megszűnt, és a nőket legázolják, megpofozzák, csizmával rugdossák”. (112)
A szöveg apró eltérésekkel mégis azon dolgozik, hogy szétválassza Tóth Iluska, Évike és Gizella alakját. A nagymama a legambiciózusabb, aki vágyik az elérhetetlen szobalányi sorra. Egy-egy fájdalmas emléket fanyar humorral idéz fel: kalapos gombához hasonlítja a grófi péniszt, és nyugtázza, hogy „végre megkeményedett a méltóságos hímvessző”. Az anya, Évike nem a hivatalos ranglétrán akar feljebb lépni, de megtalálja azt a munkát, amelyet örömmel végez – a kertészkedésről szívesen tanul, a fákkal boldogan foglalkozik. Legmarkánsabb ismertetőjeleként elkereszteli a fákat, a kastélypark szinte összes törzsére jut egy-egy férfinév, és ezzel együtt egy újabb trauma. Gizellából hiányzik leginkább az előrejutási szándék, szinte egész életében a konyhán dolgozik, pedig utál főzni. A legkellemesebb munkával töltött emléke pedig a ranglétra alját jelentő libapásztorkodáshoz kötődik. Míg anyja a növényekhez fordul az emberek helyett, addig Gizike a madarakkal éli át a gondoskodás örömét.
A hasonlóságokat és hasonulásokat árnyaltabban ábrázolja a szöveg, mint a különbségeket. Gizella például a drága kis mamáról kedvesen említi, hogy amikor megöregedett, „furtonfurt saját magáról beszélt”. Ha az anyja csinálja ezt, akkor neki már be nem áll a szája. A történteket mégis főleg Gizella szavain keresztül ismerhetjük meg, ezt csak egy-egy fejezetnyire és a lezárásban szakíthatja meg az anya, a nagymama és Katinka grófnő nézőpontja. A szöveg felépítésének köszönhetőan az az érzésünk támad, hogy Gizella épp csak levegővételnyi szüneteket hagyva zúdítja ránk a Tóth család nyomorúságát, amelybe élőbeszédszerűen betüremkednek a nájlonnal fedett csipketerítők, családi receptek és a magas árak miatti panaszok is.
A hosszú, gondolatláncnyi mondatokat jól kiegészíti a gondolatritmus, amelyet a bekezdéskezdő felvetés módosított megismétlésével ér el a szöveg. Ez nemcsak összetartja a látszólag széttartó szövegfolyamot, hanem segít fokozatosan kibontani az elbeszélőt foglakoztató problémákat és emlékeket. Ezzel megint csak észrevétlen párhuzam keletkezik Gizella és Évike között, hiszen a legfiatalabb Tóth lány azzal vádolja anyját, hogy napi hatszor-nyolcszor is elismételi ugyanazt. A helyenként jól működő bekezdésindító ismétlés sokadik alkalmazása már zavaróan repetitív lesz.
Kibillen az egyensúly a tévesen használt szavak esetében is. A Tóth család tagjai a feltehetőleg a méltóságáéktól tanult kifejezéseket akaratlanul elferdítik, így születik meg például a „szimbólium” és az „ampátia”. Ezeket a fogalmakat gyakran el is magyarázzák, azt érzékeltetve, hogy nem mindenki ismerhet ilyen szavakat. A hasonulási szándék elegáns megnyilvánulása viszont erőltetetté válik, amikor egy-egy torzított szóalak bekezdésen belül többször is ismétlődik. A hatást az is tompítja, hogy a Katinka grófnő hangján megszólaló fejezet lenéző kedvességgel fel is hívja a figyelmet erre a jelenségre.
A mama és az anya fejezetei szóhasználatban valamelyest igyekeznek elkülönülni a kisregény gerincét adó Gizella-gondolatfolyamtól. Nagyrészt mégis ugyanazokkal a nyelvi elemekkel és struktúrával találkozhatunk ezekben a fejezetekben is (talán a nagymama mondatai még a megszokottnál is bővebb lére vannak eresztve). Ez alátámasztja az anya megfigyelését, miszerint öröklődnek a szokások és mondások, ahogy a lányok utánozzák az anyjukat. Így viszont egyre jobban összemosódik a három nő hangja, az egyéneket még inkább az örökített áldozatszerep felé tolva.
A hasonlóságok miatt felmerülhet akár az az értelmezési lehetőség is, hogy csupán Gizella elméje egyesíti a három nő nézőpontját. Erre a benyomásra ráerősítenek a szövegbe csempészett apró megnyilvánulások, amelyekből látszik, hogy Gizella fejében a jelenre egyre inkább rávetülnek a múlt képei, akár olyan jelenetek formájában is, amelyeket ő nem élhetett át, legfeljebb anyjától vagy nagyanyjától hallhatott. A mama halálon túlról érkező monológja pedig elég szürreális ahhoz, hogy puszta képzelgés legyen. Ezek az fejezetek viszont olyan információkat tartalmaznak, amelyekről Gizella nem tudhat. A nem Gizella szemszögéből láttatott fejezetek inkább nézőpontokkal való játékok és lehetőségek arra, hogy olvasóként teljesebb képet kapjunk az eseményekről, mint a főszereplő.
A lány elmélkedésébe nemcsak az anya és nagymama nézőpontja ékelődik be, hanem Katinka grófnőé is. Az ő hangja már markánsan eltér a Tóth lányok stílusától és műveltségétől. A monológ szürreális ugyan, de stílusa miatt nehezen elképzelhető, hogy Gizella elméjének szüleménye. Ez a fejezet a regény egészétől is elüt, a jól elkapott, kevésbé művelt elbeszélőmódhoz képest mesterkélt. Egy-egy francia és német mondat a regény egészének szempontjából hosszadalmas és indokolatlan kitérők apropóján jelenik meg a szövegben. A modorosan választékos szóhasználat hiteltelenné, papírízűvé teszi a grófnő hangját. Az élet például „csalások veretes sorozatával telt a kastély falai között.”
A behozott grófnői nézőpont nem ad hozzá annyit az eddig fókuszban lévő sorsokhoz, hogy egy ennyire eltérő hangnem és élményanyag ilyen hangsúlyos helyen (utolsó előtti fejezet) törje meg a kisregény egészét. Katinka méltóságának az emlékei és gondolatai felfedik és félreérthetetlenül megfogalmazzák azt, amit az eddigi fejezetek alapján áldásosan csak sejtettünk. Megmutatják az éremnek azt az oldalát, amelyet a fejezet nélkül is pont eléggé láttunk. Ez a szövegrész így csak a zárlat játékának szükséges velejárója.
A grófnő fejezete még inkább összeolvasztja Gizella, Évike és Iluska alakját. A(z 57 lépés) távolságból szemlélve a kétszeres áldozatszerep – az alacsony rang miatt fokozottan kiszolgáltatott női lét – tipikus megtestesülése a három Tóth lány. A kisregény korántsem állítja, hogy a főszereplő(k) sorsa az egyetlen lehetséges életút, hiszen mutat alternatívákat a férfiuralomból való kilépésre. A jól megkomponált hangban viszont több lehetőség rejlik a karakterek árnyalására.
Vissza a tetejére