Változatok családra és halálra (Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb)
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb. Magvető Kiadó, Bp., 2020
Harag Anita debütáló kötete, az Évszakhoz képest hűvösebb első ránézésre légies, letisztult és megkapó, akár a borítója. Majd minél tovább ismerkedünk a novellákkal, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a precíz minimalizmus és könnyedség leple alatt hétköznapiasságukban is súlyos témákat járhatunk körbe, biztos kézzel felskiccelt sorsokba helyezkedhetünk bele egy-egy röpke pillanatra.
A hat és tizenöt oldal között mozgó novellák a főszereplők életének egy általában rövidke, átlagos szakaszát mutatják be, nem egy sorsfordító mozzanatra koncentrálnak. Az események gyakran nem terjednek túl egy céges csapatépítőn, néhány dzsúdóedzésen, egy lassú délutánon a horgásztó partján a nagyiékkal vagy épp fogkefevásárláson. Így a figyelem átterelődik az elbeszélők belső világára. Ám itt sem a világrengető felismeréseké lesz a főszerep. A benyomások, érzelmek, zsigeri reakciók és emlékek érzékenyen komponált egyvelegéből kapcsolatok komplexitása, a mindennapi életet, döntéseket észrevétlenül befolyásoló hatások, egy-egy múltbéli esemény munkálkodása rajzolódik ki.
A szövegek világa mindig egyetlen szereplő gondolatfolyamán keresztül tárul fel (attól függetlenül, hogy énelbeszélővel vagy a kevésbé jellemző egyes szám harmadik személyű narrációval van dolgunk). Az elbeszélők kis- vagy kamasz lányok és fiatal felnőtt nők, a feminin nézőpont viszont nem uralja le a szövegeket. A narráció rímel a borítón tekergőző, látszólag hanyagul odavetett, semmiképp sem egyenes utat bejáró fülhallgatóra. Az elbeszélők ugyan reagálnak a külső ingerekre, de figyelmük belső világuk felé fordul – pont úgy, mint mikor az utcán vagy a villamoson zenébe burkolózva szemléljük a környezetet.
A fülhallgató biztonsága mögül figyelés meg is jelenik A magyarul című novellában. De a zenén áttörő zajra emlékeztet a Nyaralás, hat betű dinamikája is. Miközben az elbeszélő saját emlékeiben és gondolataiban merülne el, a nagyanya mondandója betüremkedik az elbeszélő elmélkedései közé: „Igen, minket ide fognak szórni, szakít félbe nagyanyám. Nem hagyja, hogy elképzeljem a halálomat, az övét kell elképzelnem, a testét, ahogy porrá válik és a Hármas tó felszínén lebeg.”
Az el-elkalandozó belső monológokat nemcsak a többi szereplő, hanem a külvilág szagolható, tapintható, látható elemei is alakítják. Az első randi valóságának része az izzadó és az evezés miatt érdes tenyér. Visszatérő elem a romlott étel szaga, másutt a tusfürdő idéz fel emlékeket, a temetésre a cipők túl hangos kopogása nyomja rá a bélyegét. Az elbeszélőt körülvevő használati tárgyak, ha jelentést kapnak, fotópontossággal villannak fel. Az érzékszervi tapasztalás is megőrzi a szubjektivitását. A panel színe valaki szemében például szeretett bazsarózsaszín, másoknak taszító bugyirózsaszín.
A szereplőkkel változatos helyzetekben találkozunk. Valaki külföldiként próbál beilleszkedni egy magyar multinál, más a gyűlölt nagymamával kényszerül együtt élni, vagy az apja hagyatékát szortírozza, az új kutyát igyekszik megszokni. A tizenhárom novellát a narráció sajátosságain túl mégis összefűzi két téma hol erősebb, hol csak utalásnyi jelenléte, minden szövegben megbújik a család és a halál.
A legtöbb novellának központi eleme a gyerek-szülő, de főképp az unoka-nagyszülő viszony. Gyakran nehézséget okoz a generációk közötti megértés, az idegen szokások, nézőpontok elfogadása. Az élettapasztalatok között feszülő ellentétek általában egy gondosan elhelyezett, apró mozdulatban vagy akár szóhasználati különbségben törnek a felszínre. Az ellentétek legmarkánsabban az Ásványvíz című novellában ütköznek ki, ahol az unoka személye elleni támadásként éli meg nagyanyja demenciáját, és figyelmen kívül hagyja, hogy számára a kutya elképzelhetetlen a lakásban. A nagymama az unoka vegetáriánussága ellen visel hadjáratot az ételbe rejtett hússal. Ebben az esetben nem is próbálnak a szereplők közelíteni egymáshoz, de nem minden szövegben feloldhatatlanok az ellentétek.
A kötet a legtöbb témát és kapcsolatot többször körbejárja, alternatívákat ajánl. Így például a szokásaihoz ragaszkodó nagymama és a már felnőtt unoka viszonyát tárja elénk A krumpli kicsírázik című szöveg is. Itt viszont az apró gesztusok épp arról árulkodnak, hogy a felek ugyan nem értik és fogadják el a másik nézőpontját, de folyamatosan törekszenek a kompromisszumra. Az unoka végül felveszi a valószínűleg guberált papucsot. Az idős nő pedig némi unszolásra póló alá rejti a szemérmetlenül mutogatott anyajegyét, és beletörődik, hogy tollbél helyett tollat fog kapni az unokájától.
Más esetekben viszont épp a családból hozott élményanyag nehezíti meg a kortársak közötti megértést. A kutya a szőnyegre pisil című történetben például a nő gyermekkori emlékeiben a kutyák tulajdonosait gazdának hívják, így nehezen kezeli, hogy párja őt a francia buldog anyjaként szólítja meg. A kötet szövegeit ízlelgetve pedig egyre inkább az az érzésünk támad, hogy nem is feltétlenül csupán a generációk között húzódik szakadék. Sokkal inkább az emberek közötti megértés nehézségei, az ebből fakadó konfliktusok, és az ezt áthidalni kívánó stratégiák tárháza a kötet.
Valahol a közeledési kísérlet kimondottan toxikus, mint például A Lánchíd északi oldala című szövegben, ahol a fiú megismerés helyett olyanná igyekszik formálni a lányt, amilyennek ő látja. A Ceraselában filmeken keresztül próbálják megismerni egymást a különböző országban élő, család alatt teljesen mást értő fiatal nők. A novellák egyik legnagyobb erőssége pedig az, hogy az erődinamikák és kapcsolati rendszerek egy-egy tét nélkülinek tűnő párbeszédben vagy jelentéktelennek tetsző mozzanatban érhetők tetten.
Hasonlóan indirekt módon, a hatásvadászat kikerülésével járja körbe a halál és a gyász kérdését is a kötet. A halál szövegről szövegre változik, más-más jelentést vesz fel. A Magyarul című novellában például a kötődés lehetősége rejlik a gyász megosztásában. A Ceraselában az anyaság megértésének kulcsa egy film elemeként. A kutya a szőnyegre pisil című szövegben bűnös vágyként merül fel egy problémát megoldandó. Leggyakrabban viszont egy közeli hozzátartozó elvesztését, azaz sokkal inkább annak az utóhatását figyelhetjük meg.
Bár a halál oka gyakran ismétlődik (rák vagy alkoholizmus), maga a gyász nagyon eltérő formát mutat. Felvillan az egészséges visszaemlékezés, az özvegyi lét elengedésének nehézségei, az anya végzetes betegségéből fakadó hipochondria. Az alkoholista apa egy kimondottan közeli, szerethető, de esendő figuraként bukkan fel a Huszonöt méterben. A Székesfehérvártól nyugatra viszont már a tulajdonképpen idegennek számító szülő emlékét mutatja be, akit a szomszédok jobban ismertek az emlékeket szortírozó gyerekénél.
A kötet ügyesen játszik a történetek időkeretével. Legtöbb esetben az elbeszélők életébe már jóval a halálesetek után kapcsolódunk be, és lezárás, vegytiszta konklúzió nélkül hagyjuk ott azokat. A családtagok elvesztése, akárcsak a gyerekkori élmények, viszont kihatnak a láttatott mindennapokra, azok szerves részévé válnak az emlékezés vagy akár egy felvett szokás, valamilyen színnek, szagnak a szeretete vagy épp elutasítása révén. A halál feldolgozása életszerű lesz, ahogy apró-cseprő gondolatokkal, aggodalmakkal elegyedik. A grandiózus pillanatok helyett a gyászmunka (legyen az egy haláleset vagy egy szakítás következménye) egy talán teljesen soha le nem záruló folyamattá avanzsál. Így amikor a halál egy novella jelenében történik meg, súlytalanná, a hétköznapok természetes részévé válik, mint az Ásványvízben.
Van, ahol ez a lezáratlanság már-már feszültséggé fokozódik. Kimondottan igaz ez a párkapcsolatokkal foglalkozó szövegekre, ahol nem derül ki, hogy ki tudnak vagy akarnak-e lépni a szereplők a nem egyenragú kapcsolatokból.
A látszólagos véletlenszerűség mögött meghúzódó gondos szerkesztés nem csak abban mutatkozik meg, hogy mennyit láttat egy-egy szöveg a szereplők történetéből. Harag Anita úgy ideálisan szűkszavú, hogy közben megőrzi a gondolatok csapongásának érzetét. Egy-egy jelentéktelennek tűnő tárgy vagy mondat úgy bukkan fel újra egy történetben, hogy teljes viszony- és állapotváltozásokat sűrít magába. Máshol pedig egy-egy érzést, tapasztalatot ragad meg néhány szóban, lenyűgöző pontossággal. Ilyen érzet például a halott apa említése és az azzal feltörő fájdalom: „Óvatosan ejtem ki a nevét, mintha anyám is, én is, a bátyám is törékeny lenne, és bizonyos szavaktól megrepedhetnénk, a repedés pedig lassan tovább repedhetne.”
Az Évszakhoz képest hűvösebb átlagos történetű, mégis egyedi és hiteles, esendőségükben emberi karaktereket sorakoztat fel. A kötet egy-egy témát több szempontból megvizsgál, egy-egy helyzetet ismét körbejár. Ezzel viszont nem összehasonlít, hanem újabb és újabb, összetett és a maga nemében érthető és jogos nézőpontokat mutat. Megtanít a Harag Anita írásaira jellemző empátiával és odafigyeléssel látni a talán fülhallgató rejtekéből szemlélt környezetünket.
Vissza a tetejére