Hétköznapi triptichon (Tamás Zsuzsa: Tövismozaik)
Tamás Zsuzsa: Tövismozaik. Magvető Kiadó, Bp., 2020
Tamás Zsuzsa első felnőtteknek szóló prózakötete, a Tövismozaik, olyan szorosan kapcsolódik a képzőművészethez, hogy írott triptichonnak is nevezhetnénk. A kisregény három közel azonos hosszúságú részre tagolódik, és mindegyikben központi szerepet kap egy-egy alkotás (kép, installáció). Ezek egy huszonnyolc éves nő részben kényszerű, részben önként vállalt, hétköznapi passiótörténetének állomásai.
A fiatal képzőművésszel akkor találkozunk, amikor egy kiteljesedést ígérő, alkotással teli élet reményében otthagyja tanári állását, elhagyja férjét. Az új utat jelentő férfi viszont épp szakít vele. A névtelen főhős stabil megélhetés nélkül, koplalva, szerelmi bánattal kezdi meg majd egyévnyi szenvedéstörténetét, saját bevallása szerint haldoklását. Útja anyja elvesztésén és egy halálközeli élményen keresztül vezet a mélypontig, és Krisztus életével épp ellentétesen húsvét előttől karácsonyig tart. Ezekre az eseményekre viszont az elbeszélő sok év távlatából, már családanyaként tekint vissza, így végig remélhető egyfajta feltámadás.
A visszaemlékezés nemcsak izgalmas színezetet ad a narrációnak, hanem spontánnak álcázott, precíz szerkesztettséggel mutatja be a traumafeldolgozás folyamatát. A kisregény ugyanis végig a halott anyához szóló, törvényszerűen monológgá váló kísérlet a párbeszédre. A történet egyharmadáig nem egyértelmű, hogy a szöveg címzettje már nem él (ha eltekintünk a fülszövegben fellelhető információktól). Eleinte hasonlóképpen keveset tudunk arról is, hogy a narrátor hány év távlatából idézi fel a történeteket, és hogy milyen ekkor az élethelyzete. A szöveg ezen szakaszában a szerelmi bánat a hangsúlyos. Hosszú bekezdéseken keresztül nem esik szó az anyáról, majd egy-egy hozzá intézett kiszólás emlékeztet arra, hogy mégiscsak neki magyarázza el a történteket az elbeszélő.
Majd épp csak említésként felmerül az anya halála, és apránként az is kiderül, hogy ez az elbeszélt eseményekhez időben igencsak közeli időben történt. Az ominózus év felidézése közben a narrátornak mind több apróságról az anyja jut eszébe, lassan rajzolódik ki a legkevésbé sem mintaszülő alakja, sűrűsödnek a felszínre törő gyermekkori és kamaszkori sérelmek. A kisregény elér az anya haláláig, a temetésig, és az igazi traumával szembenézésig, ami nem is feltétlenül a szülő elvesztése, hanem a vele rendezetlenül maradt viszony.
Ez tekinthető a szöveg csúcspontjának is, ahol Tamás Zsuzsa bravúrosan pár oldalba tömörít egy teljes családregényt. A nagymama, Nana lényegre törő feljegyzései felvázolják az anya élettörténetét, amit a narrátor az anya nézőpontjával egészít ki. Közben felszínre törnek a főhős ezen nőalakokhoz kötődő emlékei, feltárul a narrátor kapcsolata Nanával, az anyjával és saját kislányaival. Így négygenerációnyi tapasztalat gabalyodik menthetetlenül össze. Ezen a ponton a huszonnyolc éves lány szemszöge helyett a sok év távlatából visszaemlékező elbeszélő hangja erősödik fel.
A családi csúcspont után apránként visszatér a figyelem a szerelmi szálra. Az emlékezés ritmusát az időkezelés is követi, hol teljesen lelassulnak, hol viszonylag gyors ütemben pörögnek az események. Az időkezeléshez hasonlóan fontos eszköz annak érzékeltetése, hogy pontosan mikor játszódik a történet. Eleinte csupán egy kagylótelefon, a feltöltőkártyák és a napjainkhoz képest megdöbbentően alacsony árak sejtetik, hogy a kétezres években járunk. A kisregény vége felé viszont az évet is beazonosító események türemkednek be a szöveg eddig külvilágtól viszonylag elzárt terébe. A nagy augusztus huszadikai vihar és az őszödi beszéd jelzi, hogy 2006-ot írunk. Az elbeszélőt, amennyire lehet, ugyan hidegen hagyják az események, de a korra utaló kapaszkodók megjelenésével egyidőben érezhető, hogy a főhős is kezd kikecmeregni furcsa remeteségéből.
A narrációnak nem a visszaemlékezés átgondolt, a szöveghez jelentésrétegeket adó használata az egyetlen érdeme. A gondolatritmus-váltások érzékeltetik az érzelmi állapot változását. A kötet ugyan komor témákat jár körbe, az elbeszélői stílus viszont könnyed, jó humorú marad. A gyors asszociációk folyamatosan fenntartják a figyelmet, hitelessé és emberivé teszik a monológot. Mindeközben fundamentális gondolatoknak úgy ágyaznak meg, hogy azok egy pillanatra sem válnak didaktikussá. Talán csak néhány, a szakmaiságot túlontúl megalapozni kívánó szövegrész van első olvasásra a kisregény terhére, de ezek is fontos szerepet játszanak: a festékfajtákról folyó elmélkedés annak az indikátora, hogy az alkotáshoz való viszony megváltozott.
A Tövismozaiknak erőssége az apró gesztusokból, részletekből felépülő karakter- és kapcsolatábrázolás is. A szövegben főként a művészvilág tipikus alakjai vonulnak fel, viszont elég kidolgozottak ahhoz, hogy elkerüljék a sztereotipikusság vádját. Ilyen például a hűvös, galériás apafigura, Nándor vagy a már befutott barátnő, Niki, akinek a „karrierje egészen fiatalon kezdődött, mert megtette a világnak azt a szívességet, hogy hamvas szűz leányként festett egyébként gyönyörű aktokat önmagáról, és úgy tudta kiejteni vörösre rúzsozott száján a »kurátor« szót, hogy attól az összes kapuzárási pánikon innen és túl lévő műértő azonnal izgalomba jött”.
A baráti viszonyok egyenlőtlenségei néha olyan apróságokban ütköznek ki, hogy ki veszi fel többször a másiknak a telefont, vagy kíséri el barátnőjét a temetésre. Máshol a gyermekkori emlékekhez képest túl drága sonka jelzi, hogy az egymáshoz való közeledésnek, megértésnek a legjobb szándék mellett is megvannak a határai.
A színes karakterek gyakran egy-egy, a főhőst is foglalkoztató problémát új szemszögből mutatnak be, vagy épp a főhős életének potenciális alternatíváit ábrázolják. A kríziskezelés és a szülő-gyermek viszony mellett a Tövismozaik központba állítja az alkotás és a magánélet viszonyát. A főhős a magánéleti válságainak köszönheti, hogy friss, számára elismerést hozó műveket tud létrehozni. Ezek lesznek a regény triptichonjának darabjai, válaszok szerelmi bánatra, magányra és gyászra. Van olyan ismerős, aki feladja a művészetet a családjáért, és hogy a férje kiteljesülhessen színészként. A főhős szerelménél, Jánosnál a magánélet és az alkotás határai összemosódnak: az iránta epekedő lány tövismozaikba öntött vallomásában a közös munka lehetőségét fedezi fel, és a legtöbb személyes megmozdulása tulajdonképpen a híres festő képét hivatott építeni. Ani néni viszont a művészettörténetet látja eltérően, saját tragikus élete miatt. Régi ismerősök pedig az alkalmazott művészetben találják meg a számukra ideális utat.
A másik, szereplőkön keresztül is körbejárt téma a hithez és valláshoz való viszonyulás, amit a történetnek keretet adó ünnepek felerősítenek. Az isten(ek) és a túlvilág tematizálása (a pakoláshoz, szortírozáshoz és az álmokhoz hasonlóan) a gyászmunka fontos eszköze lesz. A legösszetettebb hozzáállás az útkereső elbeszélőnél mutatkozik, aki az alkotói folyamatot igyekszik szerzetesi munkaként megélni, de az alázatosságot nem tudja fenntartani. Az egyiptomi hiedelemvilág és a vigasz nélküli istenhit mellett feltűnik extrém alternatívaként a magát „átjárónak” tekintő, saját bevallása szerint angyalokkal beszélgető családanya is.
Néha nem a szereplők közötti különbségek, hanem épp a hasonlóságok helyeznek új megvilágításba egy-egy problémát. Két kapcsolat közötti párhuzam felismerése indítja el a továbblépés folyamatát. Niki anyjának megkopott fénye vetíti előre, hogy hova vezet Niki életstílusa, amelyet akár a főhős is választhatna magának. Bár az elbeszélőben ez nem tudatosul, az anya és János között is sok a hasonlóság. Így nem meglepő, hogy a kettőjükhöz kötődő gyászfeldolgozás összekapcsolódik. Mindketten függők, emellett kizárólag magukkal vannak elfoglalva. A halott anyához szólás pedig sokban emlékeztet a narrátor és szerelme közti kommunikációra. János gyakran eltűnik, nem veszi fel a telefont, vagy épp a következő üzenettel válaszol: „Nincs rá szó.” A narrátor így arra jut, mint az anyjához szóló kisregénnyi monológ: „ha nincsenek szavak, akkor párbeszéd sincs.”
A könnyed, mégis átgondoltságról tanúskodó elbeszélésmódon, a precíz szerkesztettségen, az egymás mellé rendezett életutakon keresztül a krízisfeldolgozás komplex folyamatai rajzolódnak ki. A mesterien összeillesztett, nemegyszer eltérő színezetű mozaikdarabkák segítségével a gyász, a szülő-gyermek viszony, a hit eltérő formái teljességükben bontakoznak ki. Mindeközben az egyéni életutakon túlmutató kérdéseket vet fel a kötet. A szenvedés az alkotás előfeltétele-e? Feloldhatók-e teljesen a családi traumák? Az egy kisregényre jutó összetett témák száma elsőre ugyan soknak tűnhet, de Tamás Zsuzsa olyan könnyedséggel zsonglőrködik ezekkel a kérdéskörökkel, hogy nem terheli túl a szöveget.
Vissza a tetejére