Zsidó–orosz rulett (Barna Imre: Kérdezd meg tőle)
Barna Imre: Kérdezd meg tőle. Európa Könyvkiadó, Bp., 2021
Bizonyos történeteket nem lehet elégszer elmesélni. Ilyenek azok az emlékek, amelyek emberivé teszik a múltat. Segítségükkel nem a saját bőrünkön kell megtapasztaljuk, hogy a háború legkevésbé sem dicső, vagy hogy a propaganda és a fölösleges gyűlölet hova vezet. Ezek olyan események, amelyekről nem egyszerű beszélni, és még ha sikerül is, túl gyorsan történelemmé degradálódnak. Barna Imre első, Kérdezd meg tőle című regényében pont egy ilyen visszaemlékezést oszt meg az olvasóval, úgy, hogy a továbbadás nehézségét, a történet múlandóságát és aktualitását is sikerül megragadnia.Az Umberto Eco műveinek fordításán edződött író ehhez metafikciós játékba kezd. A nem titkoltan önéletrajzi ihletésű regény két szálon fut. A rövidebb, keretet adó, dőlten szedett rész elbeszélője az apja történetét és tulajdonképpen saját múltját kutató férfi, aki már a kötet legelején arra jut, hogy regényformában rekonstruálja, egészíti ki és formálja át az eseményeket. A narrátor rögtön beavat abba, hogy kényszer ez, apja gyakran megbízhatatlan, kitérő válaszai miatt neki kell megalkotni a múlt egy lehetséges verzióját, ha lezárást szeretne. A (re)konstrukcióhoz kétséges sikerű beszélgetéseket, az apa évtizedekkel korábban írt, fikciónak álcázott memoárját és saját kutatásait hívja segítségül.
Így hamarosan el is kezdődik a Kérdezd meg tőle gerincét adó regényszál, amelynek elbeszélője már a fiú által elképzelt, gyermekből fiatal felnőtté cseperedő apa. Az ő szemén keresztül látjuk a nagyszülők és valamelyest az egész Barabás família történetét. Az ő perspektívájából ismerünk meg családi titkokat, szemléljük a második világháborút, majd az orosz munkatáborokat. A síkok szétválaszthatatlanságát és aktualitását erősítendő mindkét szál esetében főként jelen idejű énelbeszélővel van dolgunk.
Az apa, Barabás Endre szemszögéből elbeszélt szövegek központjában egy bonyolult etnikai identitáskeresés áll. A keresztségben Andrej nevet kapó gyermek ugyanis a Szibériában raboskodó magyar zsidó, Imre és az orosz Irina gyermeke, aki Moszkvában születik ugyan, de részben a soketnikumú Szentendrén, részben Budapesten nevelkedik fel. A tatáros kinézetű fiúcska még újszülöttként, az 1922-es orosz–magyar fogolycserének köszönhetően csöppen a Bergből Barabásra magyarosodó famíliába, ahol féloroszságát nem fogadják kitörő örömmel. Ez a kis nemzetiségi bökkenő még mindig jobb státusszal jár a szórakoztatóan felskiccelt családi hierarchiában, mint a keresztény hitre tért ágon születni. Persze csak akkor, ha sikerül eltitkolni a Berg nagypapa elől, hogy Irina állhatatosan orosz templomba cipeli a kis Endrét. A képletet pedig tovább komplikálja az anya szövevényes nemesi származása.
A második világháború felé sodródva az etnikai, vallási, majd a társadalmi osztálybeli hovatartozás kérdése egyre kevésbé megkerülhető. Ahogy folytatódik Endre születési helye felé tartó szimbolikus útja, egyre növekvő tétek mellett újra és újra dönteni kényszerül identitásáról. A szöveg így eleinte inkább Végel László szépirodalmi műveinek és Nádas Péter Egy családregény vége című könyvének témáit és világát elegyíti. A háború elérkeztével viszont a Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmácsában boncolgatott gondolatok és érzések kerülnek előtérbe. A hovatartozás mellett így felmerül, hogy mit jelent egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben szerencsésnek lenni. Ráláthatunk, hogy a relatív szerencsének a súlya és felelőssége, illetve a túlélői bűntudat hogyan hat egy idealista fiatal felnőtt identitásképzésére.
Az említett regényekhez képest Barna Imre karakterei kevésbé kidolgozottak. Még az elbeszélő figurája a legösszetettebb, az ő belső vívódásaira, fejlődéstörténetére van leginkább rálátásunk. A regény első negyedében a gyermekkor főleg hovatartozás szempontjából jelentős állomásait villantja fel a szöveg. A háború közeledtével és beköszöntével viszont az idő áldásosan lelassul, a jelenetek hosszabbá válnak, és egyre többet időzhetünk az Endrében lezajló folyamatok megértésével. A dacos idealizmus szelídülése, a naivitás lassú elvesztése, az esetenkénti önzőség, elbizakodottság és önámítás árnyalja a főhős alakját.
Bár van néhány zavaróan direkt mozzanat a regényben, a főhős akár tudatalatti szemléletváltásait, érzéseit többségében elegánsan érzékelteti a szöveg. A Barabás mint beszélő név elmagyarázása vagy az identitásállomások kissé szájbarágós összefoglalása elvesz az olvasói felfedezés öröméből. Cserébe máshol finom nyelvi megoldásokat kapunk. Endre hatalomittasságának stílusos jelzése például, hogy az őt segítő társakat székelyeimként kezdi emlegetni.
A narráció viszont végig olyannyira a hovatartozás kibogozására koncentrál, hogy az elbeszélő mégsem lesz sokkal több, mint a vallási és etnikai identitáslehetőségek halmaza. Ez persze lehet a másik síkban bekövetkező kudarc szándékolt manifesztuma. Annak bizonysága, hogy a történetet író férfinak nem sikerül megértenie, és megismernie az apját, így nem is tudja pontosan megrajzolni az alakját.
A többi szereplőre viszont még kevesebb egyéniség jut, mint a főhősre. Ami azért is feltűnő, mert az emberek látszólag hemzsegnek a szövegben. A karakterzsúfoltság érzetét az kelti, hogy még a jelentéktelen mellékszereplők arcvonásainak, ruházatának bemutatásával is elidőz a szöveg. A fontosabb figurákról a külsőségeken túl azért általában többet is megtudunk, de ők is csupán apropók Endre hovatartozás-kutatásának előmozdítására. Ilyenek például a hatvani tanárok. De a maga alá csináló, rosszindulatú, magyar úri gyerek is túlzó ellenpontként hangsúlyozza a német katonák kedvességét és a munkaszolgálatos főhős bátorságát. Bodor Bence is puszta székely sztereotípia a maga végtelen lojalitásával, leleményességével és makacs szabadságvágyával. A központi szereplők között is túlegyszerűsítő a kontraszt: a nemes jellemű, Nyugatot járató zsidó apa alakja sarkítottan szemben áll az együgyű, rosszindulatú, élhetetlen orosz anyáéval (még akkor is, ha Irinát az író valamelyest rehabilitálja a regény végén).
Talán az elbeszélő érzelmi éretlenségét hangsúlyozandó, a női szereplők esetében (néhány szerencsés kivétellel) még látványosabb ez a sablonosság. A vonzó, fiatal hölgyek vagy (saját biztonságukat is kockáztatva, könnybe lábadt szemmel) epekednek délceg hősünkért, vagy amolyan szovjet besúgó femme fatale-ként fenékdomborítva flörtölnek Endrével. Máshol a hölgyek, asszonyok csupán a mellettük álló férfi jellemének leírására szolgálnak: a gazdag zsidó morális értékét jelzi „frissen szerzett őskeresztény felesége”, a nyafogós hangú, „feltűnően szőke és kék szemű, nercbundás babuci”. Az Endrének feleselni merő szanitéc szánalmasságát pedig az őt oltalmazó, „piszkosfehér köpenyes, csapzott nőszemély” hivatott hangsúlyozni, aki „hájas testével védi a nyomorultat”.
A dőlt betűs szál már jóval kevesebb szereplőt vonultat fel, és ez előnyére is válik a szövegnek. Így marad elég idő és tér az Endreként újraalkotott férfi öregkori énjének megismerésére, de főleg a terhelt apa-fiú viszony ábrázolására. Ez a kapcsolat, a másik sík identitáskeresésével szemben, nem egy lineáris elbeszélésből bontakozik ki. A bevezető részben a regényt író narrátor már apja halála után gondol vissza rá, és reflektál a rekonstrukció miértjeire. A szülő-gyermek kapcsolat aztán a fiatal Barabás Endre történetét meg-megszakító beszélgetéstöredékek formájában türemkedik elő.
A rövidke párbeszédek a másik szálhoz szorosan kötődnek: a fiú az ott zajló eseményekről faggatja az apját. A kicsikart válaszok nem gördítik tovább a párhuzamos történetet, sokkal inkább a két férfi közötti dinamikát hivatottak bemutatni. Az olykor arroganciába csapó, frusztrációval teli megismerési próbálkozásokat, az apa értetlenségét, hogy miért is fontos mindez. Az óhatatlan találgatás, hogy az apa vajon nem tud vagy nem akar emlékezni, tovább mélyíti az árkokat. Ha mégis elhangzik némi kiegészítés a párhuzamos síkkal kapcsolatban, az inkább a mellékszereplőkhöz köthető, amolyan vasárnapi ebéd utáni sztorizgatás, a közös ismerősök azonosítása, ami hol egyfajta meghittséget kölcsönöz a társalgásnak, hol pedig a tárgytól eltérve növeli a fiú türelmetlenségét.
Az idős férfi leginkább az Endre-szálban épp lezajló vagy mindjárt bekövetkező eseményeket foglalja össze, kicsit hiányosabban, attól hangulatban és részleteiben el-eltérve. Ilyenkor nemcsak apa és fiú kerül konfliktusba, hanem az emlékek és a történelem is. Az eseményeket megélő ember állításai feszülnek egymásnak az internetes forráskutatással előkotort információkkal. A szöveg így folyamatosan emlékeztet arra, hogy a valóság teljesen nem rekonstruálható.
Az érzékletesség és a sikeres hangulatteremtés ellenére repetitívvé válnak ezek a beékelődő töredékek. A változatlan funkció és az események elismétlése miatti monotonitást erősíti, hogy kulcskifejezéseket (például a címbeli felszólítást), válaszokat céllal ugyan, de túlzásokba esve hasznosít újra és újra a szöveg. Összességében az apa szórakoztató, bosszantóan szerethető stílusának a legtöbb esetben így is sikerül megmentenie ezeket a részeket. Így válaszol például, amikor arról faggatják, mi motiválta a moszkvai kiruccanását:
„– Még sose láttam hullát.
– Na ne mondd!
– Hullaalkatrészeket, azokat láttam. Boncolást is egy csomószor, Lebegyanyban, még az első időkben. Tanúként, a német tiszti orvosok mellett. A jegyzőkönyvet el kellett mindig küldeni a legfőbb parancsnokságnak. De mumifikált hullát még nem láttam. Kíváncsi voltam rá. A hogyishívjákra, a Ljenyinre.”
A világháborús történet kiegészítőjéül szolgáló apa-fiú viszony az utolsó fejezetben végül központba kerül. Itt a különc öregember utolsó napjai keverednek a regényíró narrátor gyermekkori emlékeivel. Ezzel a dőlten szedett rész az eddig párhuzamosan futó történet folytatása lesz. Nem csak azért, mert vázlatosan ugyan, de megtudhatjuk, miként szövődött tovább a fogolytáborból hazatérő főhős élete. Sokkal inkább azért, mert rálátunk arra, hogy sikeres volt-e a másik síkban elinduló identitásképzés, és annak kimenetele milyen hatással van a következő generációra.
A lezárás így segít abban, hogy az apa alakja túlnőjön a történelem viharaiba helyezett nemzetiségi és vallási problémán. Az izgalmas problémafelvetés miatt különösen kár, hogy ez a maga teljességében a regény ilyen kései szakaszában következik be. Barna Imre ugyanis tétovázik, hogy fejlődés-, család- vagy dokumentumregényként formálja-e meg a történetet, és az eltérő törekvések között elvesznek az ígéretes karakterek.
Vissza a tetejére