Diétás debütálás (Bakos Gyöngyi: Nyolcszáz utca gyalog)
Bakos Gyöngyi: Nyolcszáz utca gyalog. Magvető Kiadó, Bp., 2020
Bakos Gyöngyi első kötete, a Nyolcszáz utca gyalog egy számos művészeti ágat felvonultató kisregény. A főhős filmelméletet tanul, filmkritikákat ír, így a mozgóképek világa a narráció fontos része. A szövegbe beszivárog a zene többek között ikonikus előadók és bakelitlemez-gyűjtemények emlegetésével. A költészet és a festészet is felbukkan egy-egy gondolat erejéig. Így az sem meglepő, hogy a Nyolcszáz utca gyalog különböző művészeti ágakat képviselő alkotások elegye. A kisregény és az azzal egy időben megjelenő Tövismozaik (Tamás Zsuzsa prózakötete) által felvonultatott témák között sok az átfedés, bár a súlyozás és a megközelítés eltér. Az elbeszélő emlékeztet Mucha Dorka Puncsának sodródó főhősére. A hangulat viszont Szeder dalának, a Feri fenekének és Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének egyedi keveréke.
A kisregény egy húszas, a történet bizonyos pontjain valószínűleg már kora harmincas éveiben járó nő tudatfolyama, ami pár bekezdésnyi szakaszokra töredezik. A darabkákból négy, egymást folyton váltogató történetszál alakul ki, ebből három egy-egy férfi, pontosabban egy-egy másként sikertelen párkapcsolat köré csoportosul. Bár ezeket a Déneshez, Göröghöz és Béhez köthető jeleneteket mind jelen időben taglalja az elbeszélő, egymástól eltérő időben és térben játszódnak. A nem lineáris sorrendben felidézett események körülbelül egy bő évtizedet ölelnek fel. A látszólag véletlenszerűen elszórt gondolatkupacokból viszont nagyrészt rekonstruálható egy-egy teljes történet, kirajzolódik a kapcsolatok íve.
A párkapcsolati egységek közé ékelődnek a családi viszonyokat bemutató szövegrészek. Ezek főként múlt időben elbeszélt emlékek a gyerekkor és kamaszkor különböző szakaszaiból, de az aktuális anya-lánya viszony a jelen időbe is áttör. A családi történeteken kívül van néhány, csak a felnőtt főhősről szóló rész is. Ezek az esetleges kiúttalálással egy időben, ahogy az elbeszélő figyelme maga felé fordul, sűrűsödni kezdenek.
A családról és gyerekkorról szóló bekezdések jellemzően a kisregény legerősebb darabjai. Amíg a férfiakhoz kapcsolódó szövegrészek gyakran elvesznek a „baszások”, beígért szopások és elélvezések unásig ismételt tengerében, a családi szekció végig változatos marad. Jelentéktelennek tűnő emlékekből és gesztusokból komplex viszonyrendszerek és állandó titkolózások sejlenek föl. Pár mozzanatból megismerjük a korán elvesztett apát a maga önzőségeivel és a hozzá kötődő szép emlékekkel együtt. Előtűnnek a túlsúllyal küzdés terhei, és az anya nem épp áldásos hatása az önértékelésre. Láthatjuk a nagyapa és veje között húzódó ellentéteket. Találkozunk az apácák nevelte nagymamával, aki behozza a mindent látó Istennel együtt az önhibáztatást is a főhős életébe. Ezek az emlékezések viszont korántsem öncélúak: segítenek megérteni a főhős felnőttkori hozzáállását a világhoz és környezetéhez.
Ez a viszonyulás pedig egyáltalán nem problémamentes. Az elbeszélő gondolatainak jelentős részét a kalóriaszámlálás köti le, olyannyira, hogy az étkezési zavarok gyanúja is felmerül. A kisregény szinte egészéből a teljes céltalanság érződik. A főhős már-már a depresszió jeleit mutatja, két ízben még a saját halálát is elképzeli. Érdeklődése majdnem minden iránt elkopik, még a filmekről is egyre kevesebb hévvel szól. A kötet végén viszont pislákolni látszik némi reménykeltő lelkesedés – amit nem véletlenül Stockholm vált ki az elbeszélőből, hiszen a névtelenül maradó főhős Ingmar Bergman rajongója, belőle írja a szakdolgozatát. (Bergman fontosságát hivatottak jelezni a fejezetcímek is, amelyek az ikonikus rendező filmcímeit vonultatják fel rögtön két nyelven is. Ez viszont kissé öncélúlag hat, tekintve, hogy nem kapcsolódnak szervesen a fejezetekhez.)
A külvilág részletei, egy-egy külsőség, például a körömlakkok színe, ugyan gyakran megragadja az elbeszélő figyelmét, embertársai viszont ritkán gerjesztenek benne hasonló érdeklődést. Többször nyugtázza, hogy nem figyel oda beszélgetőtársára. Azt viszont elvárja, hogy őt akár a testtartásából, a megváltozott lélegzetvételéből is megértsék. Másra nem is nagyon ad lehetőséget, mert a kommunikációja hagy kívánnivalót maga után. A tudatfolyamból kiderül, hogy képes kimondottan precízen fogalmazni, hiszen a szavait megválogatja, pontosítja, szükség esetén cserélgeti. Ennek ellenére másokkal nem mindig tud arról beszélni, amiről szeretne, egyes kérdésekre pedig előre gyártott válaszokkal készül. Nem egyszer előfordul, hogy mismásol, elhallgat vagy terel. Mindezt tetézi, hogy szélsőséges konfliktuskerülő, így inkább kirak egy ötezer darabos puzzle-t, minthogy szóljon, gyűlöli ezt a tevékenységet.
Nőkkel nem tud megfelelő kötődést kialakítani. Amíg az apjáról szeretné tudni, hogy milyen ember volt valójában, hasonlított-e az ízlése az övéhez, az anyjával kapcsolatban ezek az információk hidegen hagyják. Az anyából csupán az az érdekes számára, hogy milyen volt az apával a kapcsolata. Nővérei létezésére csupán egy-egy mellékes megjegyzésből derül fény. A barátnők mind névtelenek és jellegtelenek maradnak, pedig számukra a narrátor koszorúslányi fontosságú.
Ezekből a problémákból keveset fogalmaz meg önmagának a főhős, sokkal inkább ügyes, ám gyakran túlhasznált narratív technikáknak köszönhetően ismerjük meg a fiatal nő nehézségeit és gyengeségeit. A tudatfolyam alapvetően hitelesen csapongó, a történetdarabkákat csupán egy-egy motívum, asszociáció kapcsolja össze, amikor van egyáltalán kötőelem. Az érzések, önismereti, párkapcsolati felvetések hétköznapi gondolatokkal, aggodalmakkal keverednek. Izgalmas, ahogy a legfontosabb traumák csupán egy-egy mondat erejéig merülnek fel, mert ahelyett hogy ezeket megélné az elbeszélő, inkább eltereli figyelmét a sminkeléssel, a mosdóba járási szokások elemzésével vagy a bürokrácia részletekbe menő ismertetésével. A szöveg viszont menthetetlenül belefullad a körömlakkok és a ruhaválasztásról szóló elmélkedések tömkelegébe, de legfőképp a kaják folytonos elemzésébe, elkészítésük részletezésébe.
Ezen témák hosszadalmas újra- és újralátogatása azért sem szerencsés, mert ezen kívül is akadnak igen gyakran ismétlődő motívumok. Ilyen például a szex és egyéb, tabunak számító természetes folyamatok, a pisilés, izzadás tematizálásának normalizálása. Vagy épp a változó városok, a gyaloglás, a folytonos utazás. Utóbbiak jelentését pedig egy kissé közhelyes mondatban nyomatékosítja is az elbeszélő: „Azon gondolkodom, hogy mit keresek Párizsban, miért jövök folyton Párizsba. Egyszerűen csak Párizsba utazom, mint azok az emberek szoktak, akik teljesen reménytelenül új életet akarnak kezdeni.” Nem ez az egyetlen klisés gondolat a kötetben, az első oldalon például rögtön felvetődik, hogy a férfiak miért nem veszik észre sosem az új frizurát. De az ehhez hasonló, általánosító kijelentések illenek a főhős karakteréhez. A túlhasznált képek mellett viszont helyet kapnak a mértékkel kezelt, egészen meglepő motívumok is. A viza és egyéb halfajták vagy akár a bambuszok a Dénessel közös nyelv részévé válnak, és a párkapcsolat változásainak találó indikátorai lesznek.
Nemcsak a témák ismétlése feltűnő a szövegben, hanem a karakter önmagával való vitába szállása is. Gyakran előfordul, hogy a főhős kijelent valamit, aztán leszögezi annak épp ellenkezőjét is: „Zavarban vagyok, igazából semmi okom rá. Minden okom megvan rá. Azért vagyok zavarban, mert tetszik, ahogy néz.” Ez a stratégia szemléletesen jelzi, hogy számos kérdést most először fogalmaz meg az elbeszélő, a tudatosítás folyamatának kellős közepén érjük őt tetten. Van, hogy rájön, az állítása nem fedi teljesen a valóságot, ezért pontosít. Máskor önámításon kapja magát, ezért korrigál. Ez a fajta szövegszerkesztés, akármennyire hatásos is, egy idő után szintén repetitívvé teszi a szöveget.
Kár ezekért a túlkapásokért, hiszen a stílus alapvetőn jó humorú, gördülékeny, kellően önironikus. Bakos Gyöngyi pár vonásból mulattatóan hús-vér karaktereket teremt. Ilyen például Marika néni, Dénes tipikus nevű nagymamája, akinek szimpátiája abban csúcsosodik ki, hogy legalább részben hajlandó lenne eltérni a megszokott csirkepörköltrutintól. Hasonlóan sikeresen vázolja fel az író a sorsfordító pillanatok pátosztól mentes, esendő oldalát. Ennek legjobb példája talán az apa temetése, ahol többek között azon mélázik a főhős, hogy hogyan kell az urnát helyesen tartani, egyáltalán, mit is jelent, ha osztozik vele valaki a fájdalmában.
Emellett a kisregény Szeder dalához hasonlóan izgalmas játékot űz a feminista elméletekből jól ismert „male gaze” (férfitekintet) jelenségével. A főhősnő adaptálja azt, ahogy a heteroszexuális férfi nemi vágyainak tárgyaként tekint a nőre, és megfordítja a szerepeket. Szemrebbenés nélkül mustrálja a gíroszos fiút vagy épp Bé fenekét a kilences buszon, találgatja a „farkának” méretét. A Görögöt gondolatban pedig bútordarabként kezeli, azon tanakodik, hogy a férfi mennyire nem illik a fal színéhez vagy a kanapéhoz. A kapcsolat és a szexuális aktus során viszont gyakran alárendeli magát a partner vágyainak. Előfordul, hogy nem tudja eldönteni, hogy élvezi vagy csak elviseli a másik fél furcsa játékait. Azért érzi szerencsésnek magát, mert Dénesnek sok év után is jó vele lefeküdni, nem pedig azért, mert neki potenciálisan kielégülést hoz az együttlét. Utóbbi szempontot olyannyira nem tartja fontosnak, hogy erről szót sem ejt.
A jól eltalált mozzanatoknak hála a Nyolcszáz utca gyalog a hozott mintázatok miatt krízissé alakuló fiatal felnőtt női lét precíz és hiteles manifesztuma. Így különösen sajnálatos, hogy az állapotok érzékeltetésére használt elemek – például kaják, kalóriák és piperecuccok – a kötet jelentős részében elorozzák a figyelmet.
Vissza a tetejére