Dragomán György: Máglya. Magvető Kiadó, Bp., 2014

„Súlyos, nagy könyv, tele örvénylő vadsággal, lángoló indulattal, törékeny szépséggel. Minden, amit akartam, és több is annál. Címe is van: Máglya” – írta honlapján Dragomán György szeptember végén megjelent könyvéről, mely akár A fehér király folytatásaként is olvasható.

A történetet egy tizenhárom éves kamaszlány, Emma szemszögéből kísérhetjük végig, aki elvesztette szüleit – majd az árvaház kapujában a semmiből megjelenik a nagymama, akinek a létezéséről sem tudott a lány. Talán ez az első érdekes fordulata a regénynek, hiszen milyen családban marad titokban a nagyszülők létezése, hogyan lehetséges az, hogy a szülők elvesztését követően fel sem merül a kislány rokonainak felkutatása. Ez azonban csak a kezdete annak a szövevényes cselekménynek, mely nemcsak családi titkokon, hanem generációkon, városokon, társadalmi problémákon, különféle emberi kapcsolatokon ível át.

A kort nem nehéz behatárolnunk, már a farmernadrág, a norvégmintás pulóver, a pioníring, a tábornok halála, szekusok, besúgók sokat elárulnak, s fokozatosan kapunk egyre több és több információt a külvilág eseményeiről. De vajon fontos tudnunk, hogy pontosan melyik évben, melyik rendszerben járunk? Ahogy A fehér királyban arról olvastunk, miként képes az egyén a diktatúrában megtalálni a szabadság kis szikráját, van-e lehetősége kitörni a rendszer korlátai közül, és mily módon, addig a Máglya a „tábornok elvtárs” halála utáni időszakot idézi meg, amikor a szabadság „rászakad” az emberekre, amikor véget ér a mindennapi rettegés. A tábornok elvtárs neve nem derül ki a történetből, de ez nem is fontos, hiszen szinte mindegy, ki vezeti vagy vezette az adott diktatúrát, uralmat; annál lényegesebb viszont ennek a lélektani hatása, magának a ténynek az elfogadása, hogy vége van.

Valóban lehetséges egyik napról a másikra nem rettegni? Egyik napról a másikra szabadon kimondani, amit szeretnénk? Elfelejteni, ha a fél családunk odaveszett egy-egy kihallgatás alkalmával? Képesek vagyunk bosszú, megtorlás nélkül továbblépni? A Máglyában élesen elkülönül, ugyanakkor egyes helyzetekben már-már félelmetesen hasonló, ahogy a felnőttek és a gyerekek reflektálnak az adott rendszer sajátosságaira, miként lehet elviselni a bizonytalanság maró jelenlétét. Az egyszerű, mindennapinak tűnő pénzezés játékát is átitatja a gyermeki kegyetlenség, szinte fogalmuk sincs, mit jelentenek azok a szavak, hogy spicli, besúgó, de megtanulják, hallják a felnőttektől, hogy akinek sikerül akár látszólag bármit is elérnie (ebben az esetben megnyerni a játékot), az aktuális hatalmi rendszer kiválasztottja lehet, másképp nem működhet. A felnőttek pedig tehetetlenségükben nem tudnak mást tenni, mint apróbb lázadásokat szítani, vagy teljesen elnyomni magukban azt a vágyat, azt az érzést, hogy egyáltalán létezhet más életvitel.

Képes-e valaki ép elmével kibírni nemcsak a rendszert, hanem utána annak a maradványait, a súlyos lelki nyomokat, a porba tiport önérzetet is? Milyen kapcsolatok születhetnek ilyen körülmények között? A regény számos olyan történetet tartalmaz, mely kegyetlen őszinteséggel és nyugodtsággal mutat be hétköznapi(nak tűnő) eseményeket: például az egyik fejezetben arról olvashatunk, hogyan találkozott nagyapa és nagymama a bolondokházában, miként találtak vigaszt egymásban, egy másik részben pedig megtudjuk nagyapa hajerősítő tornájának titkát.

A regény fejezetei (szám szerint negyvenkettő) önálló történetekként is megállják a helyüket, sőt a fejezeteket is apróbb történetekre osztotta a szerző. Ezek a kis részek mind emléktöredékek a jelen pillanataival keveredve, s az olvasó éppen azért veheti őket hitelesnek, mert szinte egyik sem teljes. Mintha valamiről eszünkbe jutna valami, pár percig merengünk rajta, majd ugrunk a következő gondolatra. Az emlékezet és a felejtés váltakozása határozza meg a narrátori pozíciót. A nagymama és az unoka között nemcsak elbeszélői párhuzamot vonhatunk (mindketten a saját történetüket mesélik el az adott diktatúrában) – ennél sokkal bonyolultabb, mágikusabb és összetettebb kapcsolat húzódik meg a háttérben. A kislány egyes szám első személyben, gyermeki szemmel, néhol daccal tekint a jelenre és a múltra egyaránt, s ezt a szálat szakítják meg a nagymama egyes szám második személyű történetei. A két rendszer okozta fájdalmak, családi veszteségek, az első szerelmek „mindkét Emma” esetében központi szerepet kapnak. Érdemes megfigyelni, hogy a nagymama rituáléi, a szellemek jelenléte, megidézése, a rossz álmok elűzésének módja, szinte teljesen természetesnek hatnak a kislány számára, mintha egybeforrna a gyermeki gondolkodás naivitása és a tehetetlenségtől mágiába menekülő felnőtt védelmezni akarása.

A Máglyában fontos szerepe van a különböző képességek áthagyományozódásának – Emma életének a kezdetektől szerves része a művészet, nemcsak azért, mert az édesapja festő volt, hanem mert ez egyfajta elvonulás is számára. A rajzolás egy másik univerzumot nyit meg, sokszor annyira koncentrál egy-egy pillanat megörökítésére, hogy teljesen megfeledkezik a külvilágról. Akár a rajzolást, akár a tájfutást nézzük, a szülők tulajdonságai, tehetsége jelenik meg és egyben ötvöződik benne. Ugyanakkor a rajztanár figurája is ad a történetnek egyfajta ízt, hiszen az óráján vegyül a művészet, a politika, a humor és a keserű valóság: „Azt mondja, ő személy szerint azért kockáztatta az életét, hogy ne hülyék parancsoljanak mindenkinek hülyeségeket, de ha mi magunktól akarunk hülyék lenni, akkor úgy kell nekünk. Akkor megérdemeljük majd, hogy megint a nyakunkra üljenek, és ha megint az lesz itt, ami régen volt, azt magunknak köszönhetjük.” (368.)

A regényben számos alkalommal említi a narrátor a hangyákat, még a könyv lapjain is találkozhatunk velük, mintha mászkálnának ide-oda, feltérképeznék a sorokat. A hangyák a nagymama kertjében élnek (ahogy szinte minden ember kertjében), s Emma folyamatosan eteti őket cukorral, majd mikor a nagymama észreveszi, azonnal el akarja pusztítani az egész bolyt. A kislánynak sikerül a diófa odújába rejtenie a hangyákat, de sokuk így is elpusztul. Úgy gondolom, nem véletlen éppen ezeknek az apró, bármikor eltaposható (vagy kikerülhető) élőlényeknek a jelenléte, hiszen velük szemben mi „Kis Diktátorok” vagy „Kis Istenek” vagyunk, dönthetünk a sorsuk felől, és bármilyen döntést hozzunk, bármelyik oldalon állunk, a következményekért vállalnunk kell a felelősséget.

A Máglya nem csupán a szabadság eljövetelét mutatja be, hanem azt a fájdalmas tényt, hogy mi ennek az ára, hiszen a változással együtt titkok kerülnek napvilágra, melyekkel utána mindennap szembe kell néznünk. Ahogy Dragomán fogalmaz: „Egy dolog megélni a szabadságot, de eljön az a pillanat, amikor meg kell érteni az egészet, hogy mi történt, mi ebben hogyan vettünk részt. Ez a könyv pont erről az elnyújtott pillanatról szól.”