Azt hiszem, lehunytam szemem
1.
Karcsúságom szélben hajlott
– este lett, s te elvesztettél.
Elvesztettél, esteledtél,
lábak nélkül lépni
hozzád, mondd,
lehetne még közelebb?
Te nem mozdultál,
nem aggódtál,
nem kérdeztél.
2.
Míg a harag át nem ütötte arcom,
nem fájt. Míg árkot nem ásott s be
nem temetett belém két kéz.
Két kéz legyen hát: a józanság, a tisztaság
vagy az elfedés s a meg nem értés.
Cseresznye s kőris közt
egy fogolyba villám csap.
Kis test, lángolj! Ne félj!
Hát nem furcsa, hogy ami
szép, szinte hangtalan, mikor
hullamerev földet ér?
3.
Mert mi repülni teremtett,
repülni tán épp tud, de sose
biztos, hol s ki a társa. Mondd,
Árgyélus, lesz-e szívem még
szerelemre, mondd,
lesz-e szájam hűs számadásra?
4.
Mert bántani én nem.
Én nem akartalak téged.
Akartam lenni hálód és
párnád és sziklára épült
egyszerű menedéked.
De kit elvetettél magadban,
én voltam az is: nem viszonzott
ragyogás és mocsok.
Mit tegyek magammal,
ha én éppen így, éppen ekkor
szemed tükrén folyvást
ingadozok?
5.
Szép üzenet a margószélen.
Utasítás, kék katlan.
Leszel nélkülem te egész:
leszek nélküled én megszokhatatlan.
És állunk könnyekre, harmatra várva
– mi dúsan fénylő mélyzöld rét.
Egy nap kiásta gyökerét egy platánfa,
s eltemette régi életét.
Vissza a tetejére