Saját halálát add meg, Istenem,
mindenkinek azt, mi létében érik,
amelyben vágy volt, ínség s értelem.
(R. M. Rilke – Fordította: Nemes Nagy Ágnes)

ötvenhat év elment

veled ildikó mert elmentél végleg sosem mondtam volna el hogy mindent el tudtam képzelni rólad de azt hogy költő leszel nem voltál barátom egyetemi csoporttársam irodalmi szerkesztő munkatársam s mint néha mondtad is öregkori pajtásom-bajtársam vagy az egyetemi éveinkből arra élesen emlékszem hogy derűs lélek látszata volt az arcodon pedig valójában mosolyod rejtélyes somoly inkább és zárkózott voltál tűnődő alkat s még a közösen kedvelt fekete dupla rum is csak a szemed fényesítette ki de belül a bánat gyuri parázslott a hamu alatt a szerelem hamvait vitted a tenyeredben éveken át talán halálodig sokkal később verseid igazolták ebben nem sokat tévedtem
karola vezetésével  a városháza földszintjén működött egy könyvtár ott láttalak először huszonhárom éves voltam te fiatalabb kék köpenyt viseltél fekete garbót szép lány voltál megjegyeztem azt hiszem copfod volt de lehet hogy asszonyosan az voltál ugyanis kontyban volt feltűzve a hajad utoljára a betegágyadnál csapzott őszen láttalak de a beteg ember már egy másik ember ne haragudj ildikó
a köztes idő nagyon hosszú és nem tudok rólad érdekes és humoros történeteket mesélni és újratemetni sem akarlak a  megemlékezés könnyeivel szemerkélő esőbe a szerkesztő hívott meg próbáljak írni valamit rólad mint aki talán a legrégebben ismerlek úgy hiszem a bisteyandris jöhetne utánam rangidősként
kétlem hogy képes leszek a feladatnak jól megfelelni mert az elmúlt évtizedekben számtalan találkozásunk alkalmával sosem igyekeztünk egymás legbensőbb világába nézni vagyis békén hagytuk titkainkat kivéve az utóbbi betegséggel küzdő éveidet amelyekben megosztottad a megoszthatót mondhatni anatómiai atlasz szerint ismerem ami a bőröd alatt szenvedést okozott úgy nyitottad ki magad mint soha addig meg is lepődtem a gáttalan őszinteségeden egy szuszra mindent elmondtál amiről szó sosem hullott még köztünk tépelődéseidet életről és halálról a debreceni klinika nagyerdei kertjében sétáltunk kettős remény foglalkoztatott hogy meggyógyulsz de ha nem legalább a műtőasztalon érjen véget a halál ivaniljics is ezt gondolta utolsót sóhajtva vége a halálnak ehhez egy játékunk kapcsolódott amibe akkor kezdtünk amikor hosszú hónapokig tartó kemós és besugárzásos felkészülés után megkönnyebbülve a várakozás nyomasztó terhétől debrecenbe mentél hogy megműtsenek
valami olyasmit játszottunk egy buta átiratban hogy ne félj ildikó az alagút végén már látszik a fény mire rávágtad nevetve hogy  persze én vagyok a vonat ki lenne más később mindig azzal fejeztük be a beszélgetésünket hogy ne feledd ildikó te vagy a vonat mire ő igen de visszafelé halad mire én meglátod nemsokára a  hangosbemondó elkiáltja magát leszállás  gyógyulás állomás hitte is nem is de nagyon élni akart csak még egy kicsit lenni mindent megpróbálok ami rajtam múlik péter mondogatta amikor hazahozták onnan útközben felhívott autó viszi a vonatot na ehhez mit szólsz

(Egyetemi éveink.1960 szeptemberében Szegeden találkoztam vele másodszor, az egyetemi tanévnyitón, akkor derült ki, hogy csoporttársak leszünk, megvetett, még ma is lebecsült levelezők. Munka mellett hat éven át kéthetente, havonta hajnalban utaztunk konzultációra, és este nyolcra értünk haza. Laktunk a vasútállomásnál a mocskos, csótányos Sárkány szállóban, a színház közelében a Tisza-parti turistaház emeletes ágyakkal teli hodályában. Vizsgaidőszakban alkalmanként legkevesebb két kollokviumot, szigorlatot vállaltunk, hogy ne kelljen állandóan utaznunk, persze igaz, évi egyhavi fizetett tanulmányi szabadságot kaptunk. Az évfolyamunkon száznál többen kezdtünk, de csak húszegynéhányan vettük át a tanári oklevelet, Ildikó summa cum laude minősítéssel. Sokszor vizsgáztam vele, jégnyugodt volt, mindig felkészült. Úgy emlékszem, másodévesen a Varga Katalin Gimnázium volt tanáránál, Bodnár Ferenc adjunktusnál nyelvészetből kollokváltunk, az akkor igen bonyolultnak tűnő strukturális szófaj- és mondattanból tízből nyolc elvérzett.  Ildikó vágta, sőt élvezte az újszerűsége miatt. Engem Bodnár jegybeírás nélkül háromszor hívott vissza: addig vizsgáztatom, amíg megérti – mondta jóindulatúan. Hat év alatt több utóvizsgám nem volt. V. M.-né adjunktus alig látszott ki az íróasztala mögül, hangzótörténeti-alaktani szigorlatán Ildikó húzott ki a csávából. A vizsgázó kapott egy tételt, ha megfelelt, másodikra egy régi szöveget, amit akkor tudott hangosan és jól elolvasni, ha ismerte a hangzóváltozásokat, tehát egyszerű volt lebukni. A tétel ment, de ömlött rólam a verejték a szöveg láttán. Ildikó, miközben vizet töltött nekem, kacsintott s a tanárnőhöz fordult: kérem, a kolléga rosszul van, azt hiszem. V.-né ijedten nyugtatott, ne féljen, nagyon jól ment a tétel, hagyjuk is a szöveget, látom, tanult rendesen, mondta, és beírta a négyest; de aznap csaknem mindenkit kirúgott. Valójában az történt, hogy a reggeli vonaton agyonfázva érkeztünk Szegedre, a restiben dupla rumos feketével melegítettünk be, s a tanári szoba nagy cserépkályhája ütött ki. Ildikó jobban bírta, és jelest kapott.

A hatvanas, hetvenes években Varga József főszerkesztő jóvoltából a Néplap volt a megyei irodalmi élet folyamatos színtere a kezdők és befutottak számára egyaránt. További nyitást hozott 1975 után Valkó Mihály, a Jászkunság főszerkesztője, a folyóirat irodalmi-művészeti arculatváltásával. Egy ideig nem csupán szerzője, a Néplap újságírója is volt Ladányi Mihály, Szekulity Péter, Sz. Lukács Imre, gyakornokként Petri György, majd betársult a laphoz Bistey András, Körmendi Lajos. Nálunk indult a zagyvarékasi Serfőző Simon, a papírgyári munkás Iluh István, aztán Dienes Eszter, Szenti Ernő. Heteken át folytatásokban közölte Varga Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsát. A művésztelep festői, grafikusai rendszeresen hoztak rajzokat, rézkarcokat, a lap pontosan és viszonylag tisztességesen magas honoráriumot fizetett, mégpedig azonnal. A nyomdatechnika azonban még ólomöntvényekről dolgozott, a reggeli eredmény néha lesújtó volt.
A kiváló Varga József utódaként ezt az alapot örököltem a hetvenes évek közepén azzal a többletszerencsével, hogy az országban másodikként a legmodernebb ofszeteljárású, színes síknyomású lapkészítésre váltottunk. A heti oldalszám is nőtt vasárnap, illetve később szombaton tizenhat oldalon jelentünk meg. Ebből két oldalt kapott az irodalom, további egyet a művészet és a zene-, színház-, filmkritika (Bérczes Lászlóval erősödve), valamint hetenként váltva egy oldalt ismeretterjesztő céllal is a régészet, a néprajz és a történettudomány-helytörténet, tudomány-technika. Az olvasószerkesztők, Bistey Andris és Valkó Mihály részbeni tehermentesítéséhez szükség volt külső segítségre; természetesen a megyei könyvtár és a múzeum vezetőihez fordultam. Kaposváry Gyula és Szurmay Ernő igazgató igent mondott, utóbbi Ildikót ajánlotta irodalmi szerkesztőnek. A múzeumból például Madaras László, Csányi Marietta, Szabó László és Szabó István, Bellon Tibor, Füvessy Anikó, Egri Mária lett szerkesztőként és szerzőként munkatársunk, és még sokan mások. Éveken át pontosan és nyomdakészen kaptuk tőlük az oldalakat. Ezekben az időkben hetente találkoztunk Rékasy Ildikóval, megbeszéltük az aktuális elképzeléseit, és hát persze szükségem volt egyebekben is az észrevételeire. Barátságunk tovább mélyült, színesedett. Jó volt vele dolgozni, vakon megbíztam a munkájában. Ő fedezte fel például Dienest, Szentit, közölte Jenei Gyulát, száz év magyar novelláinak aranybányájából válogatott be hetente a hétvégi lapszámba. A kortárs világirodalom is a látókörében volt, így a lapban is helyet kapott.
Ő sincs közöttünk.)

milyen volt vidám is

a legnagyobb örömöt és büszkeséget belőle az a hír váltotta ki amikor megtudta hogy felvették rendes tagnak a magyar írószövetségbe várva várta a szeptemberi berekfürdői írótáborokat ahol nagyon jó volt lenni mert engem mint mondta a legtöbben szeretnek s én is szeretem őket be kellett érnie a prima primissima díjra jelölésével nem kapta meg ugyan de elég sokan szavaztak rá tudtam hogy nem adják nekem mosolygott s mintegy mellesleg persze ha színésznő lennék nagy betegen büszkén elújságolta képzeld lementem a tiszára úszni könnyűnek tűnt lejutnom vízhez viszont fel négykézláb másztam partra alig kaptam levegőt de nem adtam fel imádom a tiszát amint bírom megint kipróbálom magam szavaiban jelleme is tükröződött a vívósport hatása is keménység küzdeni tudás bátorság ha elkezdte véghez viszi ha kimondta meg is teszi jellemes nő furcsán hangzik talán pedig nem csupán férfiprivilégium emberi lényeg mint az ő példája is mutatja öccse betegsége volt a legfőbb gondja hogy maga is gyenge ahhoz hogy úgy segítsen ahogy szükség lenne rá így is megtett érte mindent verseiben viszontlátni lelkének őrlődését a testvére elvesztése fájdalmát
barátnői önzetlen támaszai irina és éva voltak nála látogatóban amikor bevittem a kórházba a tekintetben még életében megjelent utolsó versét amelyet ide másolok majd egy este felolvasta nekem a telefonba miként az utolsó évben ha lett új verse szinte mindig erre én biztattam kíváncsian nem ő ajánlkozott újabb azaz utolsó verseit így olvastam „olvastam” tényleg elsőként meg is beszéltük olykor az öcsémhez címűt kértem küldje át továbbítom farkaslászló főszerkesztőnek aki ímélben gyorsan válaszolt is „gondozásba vettem” milyen különös hogy a tekintetben bemutatkozó verseit hovanyeczlászló akkori főszerkesztő szó szerint a kórházi halálos ágyán későbbi utódának azzal hagyta hátra hogy „juhászferinek és nekem is igen tetszettek kérlek laci közöljétek” ildikó megsimogatta a folyóirat borítóját tényleg benne van kérdezte örülök kikereste és felolvasta nekünk s hosszas hallgatás után azt mondta „ez tényleg jó vers tetszik” csorogtak a könnyeink kezemben volt a mobilom a pillanat rendkívülisége mozdulatlanná tett nem rögzítettem sajnos azt ígérte hogy felolvassa újra „csak egy kicsit pihenek” de elaludt majd máskor de máskor nem lett soha akkor láttam utoljára
íme a vers lássátok olvasók

Mintha a múlt nyár lengené be a szobád,
jelenléted oly valóságos és erős.
Üres fekhelyed őrzi még a test nyomát.

Mosolyogsz rám, ez szép és ritka pillanat.
Aztán egy másik ágy, tél, sivár kórterem.
Alszol? Nem válaszolsz. Kívül a hó szakad.

Simogatom szegény kezedet. Még meleg.
S élőnek látszol a halottasházban is;
katonásabb vagy talán. Kissé feszesebb.

És hirtelen így látlak: kezedben fakard,
szöszke kisfiú, máris milyen férfias,
akit az apánk kis vitézének akart.

Hosszú gyerekkor, ifjúság, bohém korunk!
Én bementem, lásd, a kocsmába is veled.
S aztán a vég, amelyre ritkán gondolunk.

Oly otthonos lett a halálod, Édesem!
Mint magaméban járok-kelek benne már,
Nem tart vissza se fájdalom, se félelem.

igen nem gondoltam róla hogy a lelkében költő él elfalazva a külvilágtól hatvanéves koráig hogy lírikus és humorral megáldott teremtmény ezt nem láttam meg benne csak első kötete után kábultam el nem költőnő de teremtő nő vált belőle nagymama korában lett termékeny gyerekek unokák helyett verseket hozott a világra kötetek könyvbölcsőiben ringatva őket mert a költőn nem látszik hogy költő a nőn sem hogy költő ember mint az ember általában csak a fény árad belőle és rá kin a rózsaablakon a kupolán át fényláncot alkotva más költő a nap és hold közös földkompja rokona
amikor nagyon egyedül volt már távol a létező világtól s éreztem a barátinál nagyobb lelki segítségre szorul bár nem vagyok egyházi ember elmentemben azt kérdeztem ildikó nem akarsz pappal beszélgetni csodálkozva nézett rám nem vagyok hívő nagy csend után hozzátette pedig talán most jó lenne azt hiszem amikor első költeményét megírta maga a megismerhetetlen tette áldást adó tenyerét homlokára
vajon megadta neki a saját halálát
mit gondoltok