Körkörös kísértetek
bizony mondom neked
ha nem botlasz bele minden szir-szar emberi gondba
de koncentrálsz és ahogy azt joggal várják tőled a múzsák
hozod a mérkőzéslabdádat
fölkerülhetsz még a profik rangsorában
a kis nyelv költőjének elérhető legelőkelőbb
hatezerhatszázhatvanhatodik helyre
(Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája)
Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál:
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék? [...]
Jelennek ír, ki a jelenben él.
(Arany János: Vojtina ars poétikája)
ha nem botlasz bele minden szir-szar emberi gondba
de koncentrálsz és ahogy azt joggal várják tőled a múzsák
hozod a mérkőzéslabdádat
fölkerülhetsz még a profik rangsorában
a kis nyelv költőjének elérhető legelőkelőbb
hatezerhatszázhatvanhatodik helyre
(Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája)
Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál:
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék? [...]
Jelennek ír, ki a jelenben él.
(Arany János: Vojtina ars poétikája)
Egy vak madár azt hiszi, álmodott,
pedig csak megsimogattam a hátát,
mit ő engedni nem szokott,
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha
(Tandori Dezső: A Semmi Kéz)
A döbbent csöndet azonnal hisztérikus elszámoltatás követte: „Mi ez, Tolvi? Ezt a szart olvasod? Ne szívassál!” Való igaz, hogy akkoriban én is csak ismerkedtem a kötetek tartalmával, és nem értettem egy kukkot sem Tandoriból. Merő kevélykedésből tettem ki a pultra az értelmezés áhított tárgyát, amit lexikálisan pedzegettem, szóról szóra lebontva, mint egy vak madár, próbáltam eljutni a szintagmák élvezetéig, de a sorjázó mondatrészek tápértéke és a tágabb kontextus magvai folyton a torkomon akadtak: SYNTAX ERROR – villant fel első Commodore 64-em BASIC nyelvű hibaüzenete. Képtelen voltam dekódolni a banális toposzokból horgolt, mégis fraktálszerűen önmagába hurkolódó, monomániás motívumhálózatot, amit TD ide-oda hajladozó nyelve a flektáló alapanyag fonákságaiba öltött. Így is fogalmakon túli kinyilatkoztatásként hatott rám. Értetlenül bámultam a mániás zajlást, ahogy a Gechter nevű törzsvendég egy Suzuki Swift csomagtartójában keféli a csaját, miközben a letekert ablakon át árad a Vivaldi. Bent a tékában csak szelíd tabáni madárhullák, A klutty-kapu nyikorgó etűdje, és véget nem érő, tét nélküli leosztások a vitrinben csücsülő medvékkel. Gyomromban tovább verdesett a tabáni halmok alá temetett töredékes mondatok porózus csontszerkezete, amit egyfajta mismásoló buddhizmus egzisztencialista önkénye (és tökélye) spékelt meg Goethe poroszos szentimentalizmusával. Úgy éreztem magam, mint a vak madár, akit váratlanul megszán a fölső tenyér. A kötet csattanása visszacsalt az adott dimenzióba. Lesütött szemmel álltam a farmerdzsekis, +18-as haverok előtt, és valóban szégyelltem, hogy (mit) olvasok. Pornóvideotékában verssel házalni a 90-es évek derekán? Könnyebb háborúban mungóbabcsírával hergelni a hentest. Az egyik betérő srácnak egy másik köteten akadt meg a szeme. A szürke, puha fedelű, kusza grafikákkal tarkított összkiadásban először a rajzokat fixírozta, amelyek a szerző önnön pragmatizmusát hirdető, végletesen aszott testét ábrázolták szálkás krokik formájában. „Ez meg ki a f-om, Tolvi? Tökre úgy fest, mint a piás nagybratyeszom!” – kiáltott fel a tetovált alkarú, külvárosi sittes, Bonc Joci, majd megpróbálta elszavalni a szakállas csávó portréja alatt található verset:
Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább---
(Petri György: Apokrif)
Bonc Joci kezei alatt máris akkorát csattant a pulton a Petri összes, mint egy karéj szalonna. „Cseszd meg, Tolvi. Te beteg vagy? Mi ez a szarság?” Joci aznap Van Damme-klasszikusokra vágyott. Így sem értettem a felháborodását. Korábban sokszor láttam őt különböző Marikákat tömni a tékától pár sarokra lévő gizgazos focipálya orgonabokraiban, úgyhogy istenfélő megrökönyödése és a szeplőtlenség iránti aggálya nem tűnt életszerűnek. Vagy talán a szívére vette a sorok közt megbúvó finom teológiai allúziókat, pont úgy, mint Torgyán József kisgazdapárti képviselő, aki a parlament plenáris ülésén magából kikelve olvasta fel a fenti sorokat. Bonc Joci nem képviselt semmit. Pár évvel korábban megpróbált megetetni egy kupac kutyaszarral, amit a focipálya száraz porából kapart elő. Amikor erre nem voltam hajlandó, földhöz vágta a kempingbiciklimet, és jól elvert. Nosztalgikus gyerekkori emlékeinket nem tettem szóvá a szottyos videotéka teljhatalmú uraként. Flegmán becsuktam szegény Petrit, tüntetőleg, mint egy sértett mágus a titkos receptkönyvet, és gondosan visszaraktam a távirányító mellé. Bonc Jocinak gyorsan kiadtam a Dupla dinamitot és a Véres játékot, majd behajtottam rajta egy irdatlan késedelmi díjat. Ez utóbbit a Ctrl, Alt, Del billentyűk megnyomásával egyből kiütöttem a téka DOS-alapú rendszeréből, így több ezer forintot bezsebelve hajnalban már nyugodtan flippereztem a Café Biliárdban.
Később egy másik törzsvendég toppant be a videotékába. A folyton talajrészeg, borostás fazon már alig állt a lábán. Dülöngélt a fekete, metálos műbőr vértezetben, miközben dőlt belőle az átható cefreszag. A videókölcsönző tagsági nyilvántartása szerint a neve: Boros Jenő. Jenőnek kiváló ízlése volt. A bérleti előzmények alapján tudatosan válogatta a filmeket. Aznap is egy fajsúlyos műalkotásra szomjazott: Billy Bob Thornton egyszemélyes remekművét, a Sling Blade-et kölcsönözte ki. Ennek a filmnek a mai napig kívülről fújom a nagymonológját, amelynek során a csökkent értelmi képességű főszereplő, Karl Childers bevallja, hogy egy kaszával leszúrta az anyja szeretőjét, csak hát, sajnos, az anyja is épp alatta volt. Boros Jenő valóban műértő volt, mert a Pengeélen mellé egy másik hidden gemet, az Albino Alligatort választotta. Miközben a Daewoo márkájú szolgálati videómagnó surrogva csévélte vissza a szalagot (tékás Murphy #1: a kazettát az előző kölcsönző sose tekeri vissza!), a cefreszagú Boros felkapta a pultról Orbán Ottó új kötetét. Szakszerűen forgatta a példányt. Bal tenyerével szépen megtámasztotta a könyv gerincét, és egyből megtalálta a kemény fedeles kötet természetes hasítékát, amit a rézgálicos elszíneződésű hüvelyk- és mutatóujjaival, amelyekről jó ideje nem volt levágva a köröm, gyengéden elsimított, majd odaadó figyelemmel lapozgatva falta a betűket. Kint közben hajnalodott. A Csömöri úton már duruzsolt a gyér forgalom, és Boros bőrkabátja sercegett, miközben egyik lábáról a másikra dőlt olvasás közben. Halkan hümmögött és szuszogott; szinte zenéltek szőrös orrlyukai. A kis helyiséget hamar ellepte a kannás bor áporodott szaga. Boros egyszer csak méltóságteljesen felpillantott, de nem a szemembe nézett, nem is a zümmögő tévére, amelynek képernyőjén az MTV üdvöskéi twerkeltek – vagyis dehogy twerkeltek, csak Alanis Morissette Ironicját váltotta épp a Macarena. Jenő a plafonon vibráló neoncsöveket bámulta hosszú másodpercekig. Olyan volt a pofája, mint egy döbbent cserebogáré. Szép lassan lehelyezte a pultra a könyvet, amely az alábbi strófánál maradt nyitva:
Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
– Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.
(Orbán Ottó: Hallod-e, te sötét árnyék)
Lüktető halántékkal vártam a szokásos beszólást. „Mi ez? Az új Republic, baszki? Cipő eléggé megkopott!” Szerencsére nem hangzott el semmi ilyesmi. A mélabús Boros, aki úgy két méter magas lehetett, szertartásosan lengedezett előttem, mint egy csepeli toronydaru. A videómagnó hangos kattanással jelezte, hogy visszacsévélte a Sling Blade-et, és egyből kiokádta magából a kazettát. Átnyújtottam Borosnak a filmeket. „Köszönöm... Nagyon köszönöm!” – dörmögte hálálkodva Jenő, és én úgy éreztem – a frenetikus karrierem során először –, hogy nem a kezében nyikorgó bóvli kazettákat övezi ezúttal a hála. Végre diadalt aratott a legősibb, civilizált adathordozó, gondoltam, de zavaromban csak annyit tudtam kinyögni, hogy „2 kazi 24 órára... az összesen 240 forint lesz!” Boros háromszázat rakott a pultra, és amikor a kasszához nyúltam apróért, szabadkozva feltartotta a tenyerét, mint a karmester felé intő, kivénhedt virtuózok. Sarkon fordult a westerncsizmáján, és kilépett a külvárosi éjszakába. Nem volt se időm, se szókincsem ahhoz, hogy elmondjam Borosnak, hogy az őt elbűvölő csángó népdal átiratáról nekem mindig eszembe jut az Olbers-paradoxon: egy végtelen univerzumban található végtelen számú csillag miatt (és a kozmológiai elv alapján, amely szerint a kozmosz akárhonnan nézve minden szemlélő számára azonos) az égboltnak állandóan, éjjel-nappal sugárzóan fényesnek kellene lennie (0-tól 24-ig, mint a téka), ezzel szemben esténként nem látunk mást, csak apró, fénylő pöttyöket, és az őket körülvevő tömör sötétséget.
Nem sokkal az ezredforduló után első könyvkiadóm, Turczi Pista egy zuglói összejövetelen biztatott, hogy bátran látogassam meg Orbán Ottót, aki az akkoriban megjelent első verseskötetem fülszövegét írta. Először hezitáltam, és nehezen küzdöttem le a félelmemet. Végül külvárosi karburátorok buherálása helyett bölcsészkarra járó, alig huszonéves rímfaragóként egy nálam több számmal nagyobb Puskin-kabátban elzarándokoltam a Bécsi útra, hogy megkeressem Orbán Ottó otthonát. GPS-térképem hírből sem volt, ahogy mobilom sem; homályos verstöredékek útmutatása alapján sikerült rábukkannom az épületre. Az óbudai amfiteátrum mellett sétálva egyből éreztem, ahogy „élénken ragyog Budapest ezer ablakszeme.” Felmásztam a gangos körfolyosóra, ahol légszomjam támadt, mint a hegymászóknak fent a Csomolungmán. Megtaláltam a névtáblát. „Lakik a házunkban egy költő.” Vettem egy mély levegőt, és bekopogtam. Senki sem nyitott ajtót. Percekig toporogtam a lábtörlőn, és körbe-körbe leskelődtem. Végül, talán a neveltetésem hiányából fakadó hevülettel, teljes testsúlyommal rátenyereltem a csengőre. Semmi Kéz! Nem hatott a ricsaj. Már épp sarkon fordultam volna, amikor a durva faerezetű ajtó keskeny mozaiküvegén át mocorgásra lettem figyelmes. A gangon felélénkült a szél. „Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.” Hegyeztem a fülem egy ideig, de hiába hunyorogtam, nem mozdult meg a kilincs. Csüggedten elkotródtam. Aztán egy évvel később eléggé meglepődtem, amikor kezembe vettem Orbán Ottó Ostromgyűrűben című utolsó kötetét:
Tegnap nem nyitottam ajtót;
valaki dühödten nyomta a csengőt, hiába,
a szoba közepén lebetonozva
csak kilengeni tudtam, mint egy magasépület.
Életünk végkifejletét az univerzum sejteti:
egyre vadabbul tágul, és a végén kipukkad, mint egy nagy varangy –
jelzőfényeit már korábban szem elől veszítette;
ott, ahol valamikor a szupernovák tündöklő aknája robbant,
most csak a vákuum porszívózza a végtelen sötét fekete szőnyegét.
(Orbán Ottó: A porszívó)
Persze nyilván lehetett egy eltévedt gázszerelő is, vagy egy fogalomtalan postás. Ám O. O. a halála előtt megjelent esszékötetében, a Boreász sörényében leírja, hogy a Parkinson-kór kényszerzubbonyától a lakáson belül sem bír közlekedni. Így már senki sem látogatta. Főleg nem váratlanul, bejelentkezés nélkül. „Telefonon át is csak a Réz Pali...” Kifejti, hogy nem értette, ki dörömbölhetett majdnem egy órán át az „agyafúrt költő” ajtaján, hiszen a villanyóra-leolvasó már mindent a feleségével intéz. Ő mindenesetre elindult, hogy ajtót nyisson, de sajnos az ajtó előtt pár méterrel lebénult, és órákig vacogott ott az előszobában, mire a felesége hazaért. Én ezalatt ott ácsorogtam az ajtó túloldalán, idétlen Puskin-kabátban, felvértezve bimbózó költői hübriszem csalóka alázatával. Hányan átlépték ezt a kísérteties küszöböt, gondoltam türelmetlenül. Rokonok, barátok sereglettek, miután O. O. hazatért Indiából vagy Iowából, ahol amerikai beatköltőket tanított móresre, azaz beatköltővé válni. Egyszer Allen Ginsberg is ezen a lábtörlőn toporgott. O. O. bevágta őt egy sárga Wartburg anyósülésére, majd körbe-körbe furikáztak az amfiteátrum körül. Talán pont akkor én is ott lófráltam a tékás haverokkal. Épp biliárdoztunk a Globe-ban, vagy pixeles aligátorokra lövöldöztünk a Komjádi uszoda alatti pénzbedobós konzolokon. Orbán Ottó költeményeit egy videotékából ismert barátom mutatta először. Aztán vele együtt késtük le O. O. temetését. Mire odaértünk, már nem tartózkodott senki a föld fölött. Lekuporodtunk a sírhant mellé, és felolvastunk pár szakaszt a Cape Comorinból. 2001 májusa. Nem kellett se kabát, se zakó. Tombolt a korai kánikula. A lombok közt őrjöngött a zöld. Szép nyári nap – a párkák szótlanul figyelnek. Pedro barátommal aznap beláttuk, hogy vannak örökbecsű, sosem volt találkozások, és kísérteteink mindig késve materializálódnak. Kiléptünk a Farkasréti temető kapuján, és hangosan dúdoltuk a Neoton Família slágerét: „Szép nyári nap / Foltos farmerek az út mentén.”
Vissza a tetejére