A JATE Egyetemi Színpad három Paál István rendezte produkciójában vettem részt. Beckett Mondd, Joe című televíziós játékából készült színpadi adaptációban, Radnóti Bori notesza nyomán szerkesztett műsorban (“Készül le a völgybe a farkas”) és a legendássá vált Óriáscsecsemőben. Erre az időszakra emlékeznék, és egy rövid periódusra, amikor Paál Isti is, én is Szolnokon éltünk (1977-80), s kapcsolatunk (újra) felerősödött.

 

Miután a színházhoz régóta nincsen közöm, mindezt laikusként írom. Bár úgy érzem, az említett periódusban kölcsönösen közel kerültünk egymáshoz, nem számíthatom magam Isti legszűkebb baráti köréhez tartozónak, s talán igazán ragaszkodó híve sem voltam, annyira nem, hogy mondjuk Szolnokról elutazzam Pécsre megnézni az Übü királyt, a Caligulát vagy Veszprémbe a Peer Gynt-öt, mert ő rendezte. Szóval, ezek miatt bizonytalan vagyok abban, érdekel-e valakit, amit éppen én mesélek róla. Vagy magamról. Mert az ember alighanem folyton magát “olvassa” a másikra emlékezve, ráadásul úgy látjuk egykori önmagunkat rendszerint, s bennünk a másikat, ahogy azt mai értékrendünk láttatni szeretné. Identitásunk meghatározó múltbeli eseményeit keresve - ha tényeket nem is -, a folytonossági sorrendet bizonyára sokszor változtatjuk. Így hát csak remélem, hogy nem a korai és tragikus halál erősíti fel bennem azt az érzést, hogy a Paál Istivel való kapcsolatom életem fontos része volt.

 

Pedig nem így kezdődött. Részemről (irigységgel vegyes) diszkrét ellenszenvvel. 1965-ben, amikor az egyetemet kezdtem, az Auditórium Maximumban láttam először az egyetemi színpad toborzóféléjén. Törékenynek, mégis magabiztosnak látszott, olyan volt, mint egy gótikus krisztusszobor. Furcsa intonációval beszélt, mint akinek tanítják: “úgy beszélj, hogy a szólamvég is hallható legyen”, s ő ezt teljesíti. Ő volt a középpontban, szép lányok vették körül, én meg különféle amatőr színpadok sikerein meg két sikertelen Vas utcai felvételin szerzett bunkó belső öntudattal, ugyanakkor tele gátlásokkal “cikinek” éreztem a helyzetet, póznak a messianisztikus attitűdöt, így meg sem mukkantam. Nem lettem hát az egyetemi színpad tagja.

 

Amikor aztán az első előadásukat, Ionesco “A király halódik”-ját láttam, napokig nem találtam a helyem, mert úgy éreztem, kimaradtam valami nagyon fontos dologból. Nehezen tudnám az előadást rekonstruálni, de arra emlékszem, az volt az érzésem, hogy rám addig sohasem hatott ilyen elemi erejűen színházi játék.

Közben Paál Kaposvárra ment súgónak, mert úgy érezte, ott alakul olyan színház, ahol tanulhat. Mikor visszajött Szegedre, s újra feltűnt jellegzetes alakja a Kárász utcán a jó zakójában (talpig farmeres “dizájnja” későbbi, roppant büszke volt erre a zakóra, mi meg cikiztük épp eleget, hát még a szmokingját, amit az esküvőjére varratott), szóval, amikor visszajött és újra ő vezette az egyetemi színpadot, mindent elkövettem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Szerepet vállaltam másik amatőr csoportban, szavalóversenyen indultam. Úgy éreztem, nyertem, mert üzent is értem, hogy rám bízná Beckett Mondd, Joe-jának főszerepét. Magyar fordítása nem sokkal korábban jelent meg először a Nagyvilágban. Kételkedtem ugyan a színpadra állíthatóságában, de vállaltam. A darab műfaját tekintve televíziójáték, s benne Beckett a végtelenségig redukál. Egyetlen szereplője van, az sem szól egy szót sem. Az eredeti instrukciók szerint az arcát látni, amint egy női hangot hall. Az arc mozdulatlan, csak a kamera közelít rá. A szöveget bevezető rövid tanulmány arról szólt, hogy a mű annak az egzisztencialista tételnek az illusztrálása vagy cáfolata, hogy az ember akkor lehet boldog, ha kiöl magából minden vágyat, emléket, kapcsolatot.

Isti rendezéseiben mindig volt domináns képi ötlet. (A “képileg” visszatérő, kajánkodó szövegünk volt vele szemben, állandóan kedvenc szóhasználatát idézve.) Itt megjelenítette a nőt a színpadon. Amikor színpadról beszélek, mindig az Auditórium Maximum tereit kell ezen érteni. Tehát lent a tábla előtti térben reagál Joe a szövegekre, miközben egy másik szférában a széksorok között járkál egy nő, aki ezeket a szövegeket mondja. Marinak hívták a lányt, aki a szerepet játszotta (csak a keresztnevére emlékszem, mert rövid ideig volt csak Szegeden, s mert egy költözéskor minden egyetemi színpaddal kapcsolatos dokumentumom elveszett), szép lány volt és rokonszenves, szépen is beszélt. Szóval ez a szép lány, fehér ruhában, mint valami kísérő angyal járkált az Auditórium Maximum felsőbb régióiban, a férfi pedig lent reagált a szövegeire. A reakciósor koreográfiájának három fontos eleme volt. A kezdet embrionális pózt sugallt, a közepe a megfeszítettség állapotát idézte, a vég újra a magzatburokba visszatértséget. Azt játszottuk tehát, hogy az emlékektől szabadulás az önkínzás stációin át egyben önfeladás is.

 

Én Beckett puritán, lecsupaszító világához képest túl artisztikusnak s egyben teátrálisnak éreztem az egész konstrukciót. Az előadás fogadtatása azonban inkább Istit igazolta. Mondandóm szempontjából azonban nem ez a lényeges, hanem az, hogy ez az intenzív együttdolgozás, a munka természetéből következően, az önkínzásig őszinte, hosszú beszélgetések értették meg velem talán egész rendezői világát, s adtak magyarázatot számomra későbbi fejleményekre is. És ennek következtében szerettem meg nagyon. Mert rá kellett jönnöm, hogy a megváltó attitűd minden, csak nem póz nála. Az álarcnak látszó gesztusok mögött az önsanyarúságig etikus emberi tartás húzódik. Mindenekelőtt mély, személyes érintettsége lepett meg - kétszer el is játszotta a szerepet -, mint aki biztos benne, hogy róla szól.

 

Sokat beszéltünk a szakdolgozatáról is. Az abszurd drámáról írta, s az derült ki belőle, hogy ambivalens a viszonya a dologhoz. Egyrészt tisztában van azzal, hogy ez fejezi ki adekvátan korunk létformáját, másrészt azzal is, hogy a dolog folytathatatlan, az abszurd a színház vége is. Ezért kereste azokat a teóriákat, amelyek számára most már az életnél fontosabb színháznak visszaadják közösségi funkcióit. Az úton az első lépés Déry Az óriáscsecsemő című darabja volt.

 

Furcsa érzés volt szembesülnöm saját fiam interpretálásában azzal a ténnyel, hogy ezt az 1970-es előadást még mindig mítosz övezi a JATE-n. Negyedik éve jár oda magyar szakra, s ha olyan oktatóval akad össze, aki az idő tájt ott hallgató vagy tanár volt, folyton azt hallja, hogy apád volt Nikodémosz Az óriáscsecsemőben, s hogy az milyen nagy dolog is volt. Balázs Misi dékán úr nem azt emlegeti, milyen jókat fociztunk a libalegelőn, a másik nem azt, hogy jó TDK-dolgozatot írtam, hanem újra meg újra Az óriáscsecsemőt.

 

Várszegi Tibornak adott interjújában Paál István is fontos állomásnak tartja azt az előadást, elsősorban azért, mert országos ismertséget és elismerést hozott. Hozzáteszem, rendkívül sokat adott a közreműködőknek is. Elmondhatatlan, milyen élmény volt úgy szemináriumi dolgozatot írni a G. A. úr X-ben című regényről, hogy közben többször konzultálhattam a nem akármilyen írói rangú szerzővel, vagy beszélgetési lehetőséget kapni Lukács Györggyel személyesen (a tisztelettől alig tudtunk megszólalni). Hogy milyen élmény volt a tanári pálya megkezdése előtt életem utolsó felelőtlen nyarán óriási happeningen részt venni Balatonfüreden, aminek csúcsa Isti és Éva esküvője volt, Déry és Böbe asszony mint tanúk, mi meg az eszement násznép. Milyen érzés tudni azt, hogy az éppen akkor születő Pop-fesztivált mi is inspiráltuk valamelyest. Milyen élmény volt a törökszentmiklósi Székács Elemér Mezőgazdasági Technikum és Szakközépiskola kezdő tanáraként hétvégeken visszajárni “csecsemőzni”, mert a darab bérleti előadásban ment a Pesti Barnabás utcában és a Szkéné Színházban.

Mindezzel együtt számomra is úgy látszik, hogy annak az útnak, amit Paállal a Szegedi Egyetemi Színpad megtett, nem ez az előadás volt a csúcsa, hanem a későbbi Petőfi Rock s még inkább a Kőműves Kelemen. Sajnálom, hogy ebben már nem vehettem részt, örülök, hogy legalább láthattam. Úgy érzékelem, hogy Az óriáscsecsemőben a még rendkívül heterogén amatőr társulat ezekben az előadásokban vált igazi alternatív színházi együttessé.

 

Az említett Várszegi-interjúban Isti Az óriáscsecsemő időszakára teszi grotowskiánus tájékozódásának kezdetét. Okom nincs ezzel vitatkozni, ezért jelzem, hogy én ezt kissé másképp érzékeltem. Kétségtelen, hogy 1968 hatásaként erősen megfogalmazódott bennünk a politizáló közösségi színház gondolata, de ezt talán inkább olyan jelenségek inspirálták ekkor még, mint a Living Theater, illetve amit arról másodkézből értesülve tudni (képzelni) lehetett.

Az óriáscsecsemő rendkívül sokszereplős darab (még erősen rövidített változatában is, ahogy mi játszottuk), nem is volt annyi tagja az együttesnek. Szóltunk ennek-annak, rábeszéltünk barátokat, barátnőket, olyanokat is, akik életükben sosem voltak színpadon, illetve a nyilvános szereplés minimális rutinjával sem rendelkeztek. Egységes esztétikai felfogás, stílus meg végképp nem létezett. Ahányan voltunk, annyiféleképpen “játszottunk”. A Jancsó-filmekből ellesett, akkor újszerűnek tetsző mozgáskoreográfiától kezdve, bohózati elemeken át, táncos komikus gesztusokig “átélős” és stilizált játék váltogatta egymást. Egyszer Görgey Gábor egy beszélgetésben azt mondta, hogy számára ez volt az első meggyőző Brecht-előadás. Úgy tűnt, hogy nem is lesz a dologból semmi. (Fájlalom, de ez az igazság, a nagyobb szerepet játszók közül én voltam a leggyengébb pontja.)

 

Iszonyú fárasztó próbafolyamat után a Veszprémi Egyetemen mutattuk be először, és teljes volt a kudarc. Szerencse, hogy Déry Réz Pál autóbalesete miatt nem tudta megnézni az előadást. Egy héttel az egyetemi és főiskolai színjátszók fesztiválja előtt támadt Istvánnak az a kétségbeesett ötlete, hogy ne takarásból jöjjenek be a szereplők az egyes jelenetekhez, hanem üljünk le az első sorba, s játsszuk azt, hogy mi, egyetemisták játszunk Déryt. Azzal, hogy idézőjelet kapott az egész, hirtelen felbátorodott mindenki, hogy itt a magunk baját sírjuk, a magunk nyomorúságán röhögünk. Alighanem ettől vált az előadás legendássá.

Az óriáscsecsemővel párhuzamosan próbáltuk a Radnóti-versekből komponált - általában hagyományosnak vélt - irodalmi színpadi műsort is. Emlékezetem szerint itt még nem volt szó arról, amivé később Stációkba kerülve vált ez a játék. Gesztusrendszerének egy részéről (pl.: az Eper és vér című film negyjelenetét idézve vertük a földet kórusban az Erőltetett menet ütemére) inkább azt gondoltam, hogy a legrosszabb “szögesdrótos, körfüggönyös” hagyományt folytatja. Elismerem azonban, hogy az említett Stációkban e gesztusrendszer is új értelmet kapott.

 

Az óriáscsecsemő sikere meghozta szinte törvényszerűen az amatőrökre ilyenkor általában jellemző meghasonlást. Sokan kiváltak az együttesből, Paál kapott hideget, meleget társulati megbeszélésen, volt szadista, autokrata stb. Hogy milyen szélsőséges indulatok szabadultak el, annak érzékeltetésére elég, ha valaki fellapozza Temesi Feri egyébként igen jó szótárregényének, a Pornak “próba” címszavát (ő volt a második csecsemő a darabban).

 

A sikernek persze több volt a haszna, mint a kára. Ha jól sejtem, ennek is köszönhetően érkeztek a társulathoz olyan meghatározó személyiségek, mint Árkosi és Ács, s kezdődött meg a legvirágzóbb korszak.

 

Paál István “hivatásos” színházbeli működésének több részletét nem ismerem. Régi “csecsemősökkel” beszélve mindig felmerül, hogy a hivatásos színház légköre nem való az Istihez hasonló karaktereknek. Ebben biztosan sok igazság van. Én azonban szolnoki működését is kifejezetten sikeresnek érzem. Csak másfélének, mint a korábbit. Említettem, hogy végig éreztem benne az abszurd iránti vonzalom és a közvetlenül hatni akaró “nyílt” színház iránti elkötelezettség kettősségét. Profi működése bizonyos értelemben visszatérés az abszurdhoz vagy az abszurdoidhoz, ahogy ő szerette nevezni. Ezekben a rendezésekben is benne van nyilván a hatni akarás, s pláne benne az öntörvényű világértelmezés s ennek következtében öntörvényű szövegértelmezés gesztusa. De bennük van szüntelenül a megvalósíthatatlanság kudarca is. A megváltás lehetségességének megkérdőjelezése.

 

Ha a Mondd, Joe-val kapcsolatban azt mondtam, hogy személyes sorsként élte meg, még inkább ezt kell mondanom arról a rendezéséről, amelyet utoljára láttam tőle Szolnokon a Szobaszínházban. A játszma végébe egyszerre rendezte “bele” a lét (mint humánus emberi lét) és a színházi értelemben értelmesnek látszó lét végét. Ezért vettem ebből a darabból visszaemlékezésem címét.

 

Azt végképp nem tudom, mi siklatta ki végletesen Paál István pályáját. Bizonyos értelemben úgy látszhat, hogy a vég benne van a kezdetben. De talán elmondható, hogy akikre hatott, akár úgy, hogy együtt dolgoztak vele, akár úgy, hogy nézői voltak egy-egy rendezésének, kicsit legalább megváltódtak e megváltatlan földi létben.