Én Pesten születtem, Ember Mária Abádszalókon. Magam a pokol különböző bugyraiban, de szülővárosomban vészeltem át a vészkorszakot, őt az ausztriai Strasshofba hurcolták. Engem anyámtól, őt az édesapjától fosztott meg a barbárság. És mégis: párhuzamosan zajlott az életünk. Annak, hogy egy iskolában töltött diákkorunkból oly kevés emléket őrzök, nagyon egyszerű a magyarázata. Ember - illetve akkor még Elsner - Marika egy osztállyal alattam járt, és az iskolai hierarchia törvényei szerint a diák mindig inkább az egy-két osztállyal felette járókra emlékezik.

Első hőstette, ami bekerült a baráti legendáriumba, az volt, hogy az állami munkaerő-közvetítés, örökös káderezés korszakában ajánlás, bejelentés nélkül, saját kezdeményezésre beállított az Athenaeum könyvkiadóhoz, és a születő, fiatal-párti demokrácia diadalára, az igazgató - a felejthetetlen Haraszti Sándor - emberismeretének hála, be is került a céghez, lektorgyakornoknak. Abban az időben választott nevet is, és nem hiszem, hogy csakis a jó hangzás kedvéért lesz Ember. Ez az öt betű választott nemesi címernek és a pályakezdést megelőző ars poeticának egyaránt merész, de ha már egyszer az elkerülhetetlen nagybetűvel bekerül az anyakönyvekbe, attól fogna kötelez.

Elődöm volt aztán Ember Mari 1950-ben az Irodalmi Újságnál is, csak én valamivel szerencsésebb hullámveréssel jutottam be az élő irodalom fellegvárába, megkapaszkodhattam és nála tartósabb statisztaszerepet kaphattam kezdőként az akkor már történelmi szerepre készülő szerkesztőségben. Bölcsészhallgatóként egyszerre csapolt meg bennünket az ifjúsági mozgalom szele, mind a ketten lelkes aktivistái lettünk a Diákszövetségnek. Hogy Ember Máriát hogyan érintette az egyre lázasabb és egyre ellentmondásosabb kollektív hely- és útkeresés, az álmok megszépítése és megtépázása, arról csak jóval később, Magamnak mesélem című első regényéből értesültem. A késve kiadott ál-lányregény sokaknak tetszett. Számomra külön varázsa, vonzása volt a hajdani diák-naplónak, mert nekem kezemben volt a titkait megfejtő kulcs is. Hiszen a negyvenes évek végén ugyanazokkal, ugyanúgy - vagy majdnem ugyanúgy - éltem meg a saját kispolgári életkereteit feszegető, új benyomásokra és hitekre fogékony diáklány identitáskereső kálváriáját, mint ő. Mindkettőnket a fényes, majd egyre több hordalékot is fúvó szelek röpítettek a megtisztulást kereső fiatal reformerek táborába. Mindkettőnk becsben tartott határidőnaplójába rendre piros betűvel került be a soron következő Petőfi köri összejövetel dátuma. Igaz, Mari - akkor már a Magyar Nemzet fiatalon elismert munkatársa - férje, Hegedűs B. András révén - valamivel közelebb volt a tűzhöz, mint én. Milyen kár, hogy a mai köznyelv félremagyarázza, degradálja ezt a szellemi tartalmat hordozó, szép képet! A tűz a Petőfi Körben egy, a világot jó irányba megfordító nemzedéknek lobogott, és együtt szítottuk parazsát, lángját! Együtt tanultuk és együtt élveztük a nemzedékünk számára új szellemiséget, a szabad viták korábban ismeretlen pezsgését. A sajtó-vitán a tömegben nem találkoztunk, de tudtunk egymásról: végigizgultuk hajnalig, és igyekeztünk minél frissebben és hitelesebben papírra vetni az élményt. De tudtommal (akkor) egyikünk tudósítása sem jelenhetett meg nyomtatásban.

A forradalomban statisztaszerepet játszottunk. Én a hazai Irodalmi Újság utolsó számának születésénél, Ember Mari a Magyar Nemzet és az Értelmiségi Forradalmi Bizottság önkéntes összekötőjeként. A forradalom leverése után mindkettőnket Molnár Miklós hívott az Értelmiségi Forradalmi Bizottság sajtóirodájába, a Múzeum utcába. Talán soha senki nem írta le, nem köszönte meg Gyurkó Lászlónak, hogy a résztvevőket zaklató ávósok láttán megvárt bennünket a Múzeum körút sarkán és figyelmeztetett a veszélyre. Azután - ha jól emlékszem - még együtt töltöttük fiatalságunk utolsó és legemlékezetesebb szilveszterét Hanák Péterék lakásán. Reményeinket temettük és élesztgettük is: viccet csináltunk abból, hogy mi történik barátainkkal az eljövendő nehéz napokban, években a rájuk szakadó Muszáj Herkules-szerepben. Fekete Sándornak, Litván Gyurinak börtönt, Kornai Jánosnak tudóskarriert jósoltunk. De egy percig sem gondoltuk, hogy Kasszandra kabaréját rögtönöztük a Garas utcában. Még nem tanultunk meg újra félni, sem küzdeni, vonzott is, taszított is a politika. Azt azonban még amatőr jósként sem sejtettük, hogy rövidesen nemcsak legjobban féltett barátainkra, de a Mérei-per vádlottjaként Hegedűs N. Andrisra is rácsukódik a zárka ajtaja. Ember Mária nem igyekezett önmagát utólag hőssé stilizálni. „Csak” megállta a helyét, mint oly sokan mások. Eltartotta és nevelte a fiát, eljárt a beszélőkre, és nem roppant össze a nehéz években. Ha pontosan mér az erkölcsi mércénk, leolvasható róla, hogy ehhez mekkora hősiesség kellett.

Íróként Ember Máriával - a magyar olvasók és kritikusok, sorstársak és túlélők túlnyomó többségével együtt - csak a Hajtűkanyar megjelenésekor találkoztam. Akkor már 1974-et írtunk. Meglepett és megdöbbentett ez a találkozás.

A Hajtűkanyar számomra nemcsak izgalmas olvasmány volt, nemcsak irodalom és nem is csak történelem. Bár megrendített a regény híres, Száraz Györgyöt frissiben már korszakos vitairatra inspiráló mottója - hogy amiről ez a könyv szól, az nem a zsidó sors, hanem magyar történelem -, de igazán az emlékezés és az emlékek terhe, súlya volt az, ami rátelepedett a szívemre. Írtam a könyvről, hogyne írtam volna, de ma - majd három évtizeddel a korát megelőző pszeudo-dokumentum regény megjelenése után - hitelesebben tudom, erőteljesebben érzem, hogy mennyit ér Ember Mária könyve. Hogy az egyes szám első személy megkerülésére teremtett regényhős, a „gyerek” megélt tapasztalatai és a fáradságos, kitartó kutatómunkával összegereblyézett, a cselekmény menete szerint a szövegbe szerkesztett dokumentumok - jelentések, jegyzőkönyvek, rendeletek és regényrészletek - váltakozása nemcsak a mű formáját és ritmusát alakította, de ki is tágította, mintegy objektiválta a szubjektív szenvedés kereteit. Első olvasásra talán még inkább a felnőtté érlelő gyerekélmények hatottak rám: a megalázó testi motozás felkavaró látványa, az első pofon szégyene. Csak jóval később, a regény újraolvasósakor hasított belém a felismerés, milyen naivak, tájékozatlanok voltak körülöttünk a felnőttek is. A „gyerek” anyja, ahelyett, hogy áldotta volna sorsát, a véletlent és saját életmentő választását, később, a férjével való találkozás reménytelen esélyét latolgatva, egy öngyötrő pillanatban úgy érzi, talán mégis jobb lett volna Lengyelországba (Auschwitzba?!) menni. Ahhoz is kellett némi élettapasztalat, hogy túlélőként megértsük: az ember mindent kibír, amíg nem ölik, de akkor - 1944 pokoli nyarán - ölik. Tizenkét évesen azt is nehéz elgondolni, hogy a hold ugyanolyan szép lesz, ha mi - ketten, hárman, hatszázezren - már nem leszünk. (Nekem sem sikerült elképzelni azt, hogy a halál tornácán, a Duna parton töltött éjszaka után egyszer még újra izgulhatok egy számtandolgozat miatt...)

Örömtelen és mégis felemelő a Hajtűkanyar befejezése: A „gyereknek” - akárcsak a Sorstalanság nála valamivel érettebb, tehát még keserűbb túlélő kamaszának -, Ember Máriának is folytatnia kell a régi létezést. Tudomásul kell vennie, hogy idővel tartalmát vesztette az akart eufémizmussal használt, a végzetet megszépítő ige is, hogy szerettei -  szeretteink - „nem jöttek vissza”. Be kellett látni - ha belenyugodni nem is lehetett - hogy csak az életben maradottaknak lehetett visszaútjuk.

Sokan voltak, akik minden lelki erejüket összeszedve felejteni akartak a holocaust után. A „gyerek” édesanyja is arra inti a fiút - még a lágerben -, hogy ha innen kijut élve, csak keresztény lányt vegyen feleségül, mert „abba kell hagyni végre ezt a zsidóságot”. Ember Mária azonban nem tudott, nem akart felejteni.

Évekkel a Hajtűkanyar után közreadta azt a fényképgyűjteményt, aminek minden egyes darabja rendíthetetlenül lelkes amatőrök, minden veszéllyel dacoló profik és a gyilkosságot sportszerűen űző és megörökítő SS-ek jóvoltából, reprodukálható látványként őrizte a szenvedés lenyomatát. Az üldözöttek kálváriájának azokat a stációit is, amelyeket Ember Mária nem járt végig, amelyekről nem lehetett személyes tapasztalata. A megaláztatás, a pokoljárás valószínűtlen és hihetetlen részleteit is cáfolhatatlan tényként bizonyítja, hitelesíti az objektív.

Az újságírónak napi ujjgyakorlata a képaláírások fogalmazása. A Száz kép című szépséges, album-küllemű kötetben nem szimpla képaláírások, hanem látleletek, nekrológok és balladák olvashatók. A látványt követő, kísérő rövid esszék a meggyötört arcoknak, félbetört sorsoknak, szétszakított családoknak, hosszú sorban vonuló névteleneknek, szerencsés túlélőknek és (minden bizonnyal) temetetlen holtaknak állítanak szavakból ércnél maradandóbb emléket. Az unokáját a gázkamrába gyámolító nagymama, a testvérére támaszkodó járógépes kislány, a leborotvált fejjel, rabruhában is meghatóan szép fiatalasszony utolsó üzenetévé lettek ezek a többnyire lopva, lesből készített fotók. Egyenként szomorúak, megrázóak, ha sikerül hideg fejjel nézni, még szépek is ezek a felvételek. De együtt már nem képek, hanem történelmi bizonyítékok. Amelyek mellesleg meggyőző választ adnak arra az elmúlt években számtalanszor feltett kérdésre is, hogy vajon miért nem tudtak a száz és ezerszám zsidóhalálra ítélt - öreg, beteg, tehetetlen - áldozatok ellenállni. Mert esélytelenek és elesettek is voltak a száz képen megőrzött ezrek. Kiszolgáltatottságukból is következett, hogy tettekkel nem perelhettek a történelem pokoli erőivel, és sorsuk a felvételek időpontjában már megpecsételtetett. Emberek, tájak és tárgyak - névtelen fotósok kamerájával és Ember Máriának a feledéssel perlő, és ezért is maradandó búcsúszavával: Kaddis ez is, csak nem a meg nem született, hanem az életút elején, derekán, végén halálba hurcolt áldozatokért.

Vigaszul - önmagának és olvasóinak - Ember Mária sok mást is írt. Képzőművészeti kritikákat és történelmi riportokat, művészportrékat, útikönyveket, még krimiket is. Tragikus dokumentumfotók után korfestő politikai vicceket gyűjtött. Élete utolsó éveiben már költött, cselekményhordozó figurák közvetítése nélkül is vall saját útjáról. Önéletrajzának elkészült - karcsú kis kötetekben közreadott - fejezeteit szociográfiai hitelű korrajzok és lírai vallomások alkotják. A pokolból hazatért zsidó családok holmiját hűtlenül őrző, megkaparintó szomszédok, az 1956 után hosszú rabságra ítélt férjükhöz friss frizurával készülő asszonyok ezekben a fejezetekben nemcsak magukról, de a magyar társadalomról, a kor erkölcséről is sok mellékes, de történelmi emberismeretünk gazdagítása szempontjából lényeges részletet elárultak. Leleplezett titkok és megfejtett törvényszerűségek segítenek - Ember Mária szemével, szívével is - megérteni a világot. Csak remélni lehet - és a közölt részletekből sejteni -, hogy a betegség folyamatos munkával könnyített nehéz évei során E. M. napló-formában fogalmazott önéletírásában eljutott a máig tudatosan homályban tartott tegnapig. És nemcsak elmondja, de szépíróként ábrázolja is, hogy roppantak össze az erőiket meghaladó terhelés alatt az emberek, a barátságok, házasságok és szerelmek.

Szoros, rendszeres kapcsolatot feltételező barátság nem volt köztünk, de közelről, jól ismertem Ember Máriát. Alakját felidézve az is eszembe jut, amikor egyszer-egyszer derűsebb arcát villantotta felénk. Öniróniájára vall, hogy negyvenes évein alig túl, nem egyszerűen tolerálta, de szinte feljogosította családi kirándulásaink résztvevőinek második nemzedékét, hogy egyenjogúságuk tudatában, évődve szemtől szembe is „agg írónőnek” nevezzék. Amikor az azóta már történelmet őrző Gerlóczy utcai lakásban szervezett szilveszter este töméntelen maradékának elfogyasztására január elsején külön kamasz-bulit szervezett, a percek alatt eltüntetett szendvics- és sütihegyeken mérte le ötletének sikerét.

Azután ismét egy szívbemarkoló emlék, az utolsó. Már tudtuk, hogy nagyon beteg, és fiától kérdeztem meg, nem fárasztom-e azzal, ha felhívom. Anyám örül az emberi szónak, és legszívesebben a munkájáról beszél, mondta István. És valóban, testi megpróbáltatásairól, állapotáról szinte alig beszélt; hallottam anélkül is suttogásba csukló, rekedt, elhaló hangján, hogy nagy a baj. Mégis mintha örömmel, megkönnyebbüléssel mesélt volna arról, hogy egyetlen igazi időtöltése, öröme az írás. Azt nem hagyja abba, amíg erővel győzi.

Akárcsak a többi olvasója, igazán én is csak a könyveiből ismertem meg Ember Mária emlékeit. Hiszen riportjaiban és regényeiben egyaránt a megélt tényekből, az emlékekből építkezett. Amelyek egyszerre voltak legszemélyesebb, féltett kincsei és nemzedéktársainak egész életre szóló fogódzói is, azáltal, hogy neki, az emlékezet filmjének előhívásával sikerült közkinccsé tenni őket. Amikor Ember Mária írásban őrzött emlékeit idézzük, őt magát szólítjuk. Vigasztalan szomorúsággal, amiért már soha többé nem hallja meg a hívó szót. Nem válaszolhat a baráti telefonokra, nem figyelhet a kritikára, nem örülhet a róla írott őszinte szavaknak sem. Visszaemlékezéseinek 2001-ben közreadott kötete élén egy kérdés olvasható: 2000-ben fogunk még élni? A válasz nem lehet derűsebb, optimistább annál, mint hogy kimondjuk, sőt írásba adjuk: amíg lesznek, akik emlékeznek Rád, akik olvassák írásaidat, addig nem kétséges, hogy az új évezredben is fogsz élni, Ember Mari. Ha fizikai valódban nem, legalább az emlékeidet megőrző könyvekben.