A szegénység gazdag holdudvara
Soha nem akartam gyerekverseket írni, de apaként és tanárként pedagógiai-fogyasztói igényem támadt rá. Az egyik nyári szünetben, amikor még tanári hivatásomból adódóan saját gyerekeimmel töltöttem ezt az időszakot, a szegénységről kérdezgetett az akkor hétéves Anna lányom. Mi szegények vagyunk? Mitől lesz valaki olyan? – sorjáztak a kérdések, és a magam módján válaszolgattam is rá. A téma az ötéves Julcsi figyelmét is megragadta, és ez onnantól napi szintű beszédtéma lett. Ekkor kértem a feleségem segítségét, hogy ajánljon olyan könyveket, amelyek ezt a problémát helyezik a középpontba. Gondolkodott rajta, de nem tudott konkrétabbat mondani a Szegény Dzsoni és Árnikánál. Hiába kutakodtam tovább, nem találtam olyan írásokat, amelyek a minket körülvevő szegénységre reflektálnának irodalmi szinten. Így aztán írtam néhányat.
A Hagyma és levendula első darabjainak megszületéséhez szükség volt egy hatalmas csúsztatásra. Azt mondtam a gyerekeimnek, hogy egy költő barátom éppen a szegénységről ír verseket, és nagyon érdekelné őt a véleményük. Ők repestek az örömtől, hogy egy olyan távoli, misztikus figura, mint amilyen a Kiss Ottó bácsi vagy a Szabó T. Anna néni, elküldi nekik az alkotásait. Így aztán elkezdődtek a július kánikulával átitatott délutánjain a felolvasások.
A lányaim kíméletlenek voltak a költő barátommal, akinek a személye mögül azért nem szerettem volna előbújni, mert a gyerekeim nehezen függetlenítették volna tőlem mint apától az írásaimat. Félő lett volna, hogy a gyakran profi olvasókra is jellemző kíváncsiskodásba kezdenek: ezt miért írtad; mire gondoltál, amikor ezt írtad; ezt hogyan értetted? Szerettem volna személyemmel távolabb maradni ettől a helyzettől, hogy tényleg a versekre és főként a bennük megjelenő problémákra tudjunk koncentrálni. Ez egészen a téma kifulladásáig sikerült is.
Napi kettő-öt versről tudtunk beszélgetni a csillárventilátor hűsítő áramlata alatt, és itt értek az első nagy meglepetések. Az első és legfontosabb az volt, hogy a gyerekek nem oda helyezik a hangsúlyt, ahová az alkotó szánja. Ez a felnőttek vonatkozásában nem lenne olyan meglepő, de amikor a gyerek szeme előtt egy világ születik, annak minden eleme felkelti a kíváncsiságát. A szomszéd néni mikor lett nyugdíjas? Mama mikor megy nyugdíjba? Mivel utaztunk, amikor még nem volt autónk? A nyár – légkeverés ellenére is – fullasztó melegébe ilyen és ezekhez hasonló kérdések hasítottak bele. Hamarosan rájöttem, hogy nekem is szükségem van jó kérdésekre, hogy legalább hasonlóan működjenek a versek, mint ahogy én szeretném. Hiszen nekem komoly céljaim voltak velük: a szegénységről szerettem volna beszélni. Tehát nemcsak álruhás, személyiséglopástól terhelt alkotóként, hanem az apába oltott pedagógusként is ki kellett dolgoznom a felvezetés és a beszélgetés módszertanát. Ebbe néhány nap alatt beletanultam.
A felolvasások során egymás után kerültek felszínre olyan kérdések, amelyek a szegénységhez kapcsolódnak: az iskolai bántalmazás, a tanító néni szerepe a gyermek önértékelésének alakításában, a hit, a családon belüli kommunikáció, a digitális oktatás időszaka és még számos más kérdés a hétköznapok világából. A szegénység holdudvara gazdagabb volt, mint vártam, de a gyerekeim nélkül én sem láttam volna belőle ennyit. Ugyanis kérdéseikkel, hozzáfűzéseikkel alakították a ciklus további darabjait. Utána gyakran meglepődve tapasztalták, hogy költő barátom éppen arról írt, amiről mi is beszélgettünk korábban.
A másik fontos tapasztalat, hogy a gyerek kíméletlenül megmondja, ha valami nem érthető, félresikerült. Apa, én ezt nem értem. Én sem. Hangzott el többször lányaimtól. Én pedig ekkor kicsit összehúztam magam, és megígértem, ezt feltétlenül jelzem a költőnek. Ő pedig néhány napon belül szorgalmasan javította a verset, és tett egy újabb próbát vele. Ilyen érthetetlen kifejezés volt kezdetben a kötet első versében szereplő pénznyújtó fal, amely az ATM metaforája szeretett volna lenni, és nekem azzá is vált, de nekik ennél több segítség, körülírás kellett hozzá. Jelentős átalakítások után már náluk is üzemelt az ATM-metafora.
A lányaimmal folytatott „szakmai” beszélgetések miatt már az elején tudtam, hogy jó döntés volt a svéd típusú gyerekversek beszédmódját választani. Az egyes darabokban megszólaló kislány gondolatait nem lehet rímekbe, kötött formákba szuszakolni, mert akkor elveszítenék hitelességüket, modorossá válnának. Ráadásul a súlyos témákhoz nem is illenek a csilingelések, a díszítettség. A nyelv természetes ritmusa, a gyermeki beszéd kép- és gondolatalkotó folyamata lett a vezérfonal a felező nyolcas helyett. Ez indokolta az egyes szám első személyű megszólalást is, hiszen az együtt gondolkodás során láttam, hogyan mélyít el egy témát a gyermek, és ezt a sémát sikerült ellesni tőlük.
A beszélgetések során jöttem rá, hogy a kéziratnak a gyerekeim az első szerkesztői, akik öt- és hétévesen talán az ország legfiatalabb ilyen foglalkozású szakemberei. Ráadásul nem egyszerű olvasó-, hanem alkotószerkesztők is egyben, magyarul: szerzőtársak.
Nyár végére összeállt az anyag, és ahogy láttam, működött is. Még a feleségem is azt mondta rá, hogy ez kiválóan sikerült, ki kellene adni. Tudni kell róla, hogy ő nálam sokkal járatosabb a gyerekkönyvszakmában, egy ideig az ország egyik legjobb ítésze volt ezen a téren. Addig-addig bátorított, hogy elküldtem két nagyobb kiadónak a korpuszt és egy rezümét. Az egyikük azt válaszolta, hogy nagyon tetszenek neki a versek, de a szegénység témája túl kockázatos számukra, ezért azt javasolják, vidámabb, más témájú líra is kerülhetne bele. A kiadó véleménye magyarázatul szolgálhat arra, miért nem találtam a szegénységgel kapcsolatos irodalmi segédanyagot a piacon. A másik műhely azt válaszolta, hogy nekik erre nincs kapacitásuk. Így aztán látszólag pofára estem, és néhány hónappal később panaszkodtam egyet erről a közösségi oldalon, ráadásul azon apropóból, hogy az Eső közölt pár verset a kéziratból. Ekkor szólított meg Fűzfa Balázs barátom és akkor még tanár kollégám (azóta már mindketten pályaelhagyók lettünk), hogy küldjem át neki az anyagot, nagyon kíváncsi rá. Néhány tanítványom és ismerősöm szintén ezt kérte.
Pár nap múlva lelkes, engem is felvillanyozó e-mailt kaptam tőle. Van egy ötletem! – ezzel kezdte. És amikor ő így indít, akkor abból elég nagyszabású események szoktak kerekedni (mint például egykor A tizenkét legszebb magyar vers programsorozat). Akkor mesélte el, hogy ő mint a Savaria University Press vezetője az Igazgyöngy Alapítványt keresné meg a versekkel, hogy az ott tanuló művészeti iskolás gyerekek rajzai illusztrálják a kötetet. Ez még kíváncsibbá tett, és amikor először elküldte a gyerekrajzokat, na, az kegyelmi állapot volt: szöveg és kép tökéletes egymásra találása. Az Igazgyöngy Alapítvány olyan érzékenységgel válogatott a korábbi művészeti órák anyagából, mintha az illusztrációk egy az egyben a versekhez készültek volna. Hirtelen lett a két gyerekemen kívül huszonhárom új szerzőtársam, és összeállt egy olyan kiadvány, amely önmagában is szép, öröm kézbe venni, lapozgatni. Ez nagyon kellett a benne található nehéz témák ellensúlyozására.
A magyar könyvkiadás legnehezebb ügye a terjesztés, mert iszonyatos összeget emészt fel, és általában kisebb kiadók könyvei a polcok mélyére kerülnek. A Hagyma és levendula egy független online webáruházban kapható, de a legnagyobb mennyiséget a közösségi oldal és a Magyar Posta Zrt. közreműködésével juttattam el az olvasókhoz, akik többségében az ismerőseim. De az érdeklődők között akadt nagymama, aki elmondása szerint jó sorban élő unokáinak szánta a könyvet, de előfordult, hogy felnőttek rendelték meg saját maguknak, miután olvastak egy-egy digitálisan megosztott darabot. Az pedig tagadhatatlan, hogy egy szerzőnek (vagy adott esetben: huszonhatnak) az ismeretlen olvasók visszajelzései szerzik a legnagyobb örömet. És ezekből van bőven.
Vissza a tetejére