Örök élet meg egy nap
naplórészlet2023. augusztus 11. – 1656 kWh-t termelt a napelem
Egy életre megjegyeztem: ha idősödő barátod meghív egy ebédre, fogadd el, mert nagy valószínűséggel most látod utoljára. In memoriam Zelei Miklós.
2023. augusztus 16. – 103,2 kg
Tegnap délután leszedtem a kirepedt koktélparadicsomokat, este tésztasalátát főztem belőle hagymával, fokhagymával, snidlinggel, genovese bazsalikommal és olajjal. Délelőtt megállt egy furgon a ház előtt, kihajolt belőle egy férfi, s azt kérdezte, van-e vashulladékom. Mondtam, nincs. A zsákutcánkból visszafelé jövet mégis megállítottam a kocsit. Mind a két fűnyírónk tönkrement a héten. Kell? Kell. Három férfi szállt ki a furgonból: egy hatéves forma barcelonás Messi-mezben, egy 150 kilós félmeztelen, akinek egész testét vörös szőr borította, a szája széle jobb felől össze volt nőve vagy varrva, és csak bal felől beszélt, de nem lehetett érteni, bár azt hiszem, azt mondta, éhes. A harmadik, akivel már beszéltem, egy harminc körüli fickó, vérfagyasztóan hasonlított egy régi barátomra. Mióta hidegen préselt homoktövis-levet iszom, megjavult a látásom, így még megrázóbb a hasonlóság. A feleségem kihozta a fűnyírókat, amíg én a kapuban őrködtem. Mióta fiatalkoromban meztelenre vetkőztetve kizártak egy téli erkélyre a barátaim, bizalmatlan vagyok. Berakták a fűnyírókat a furgonba és elhajtottak. A rendszámra azóta is emlékszem. Beírtam a keresőbe, egy QR-kódot adott ki. Talán egyszer elindulok ezen a nyomon, mint egy régi novellámban, amelyben a föld alatt két metrómegálló között egyedül maradtam egy állami bérgyilkossal.
2023. augusztus 17. – 103,1 kg
Ez holnap lesz. Kihívom magam ellen a sorsot. Még nem tudom, mi fog történni.
2023. augusztus 23 – 2004 kWh (2 hónap alatt)
Elmúlt augusztus 20. A turisták megcsappantak, a forróság még kitart, de már ott lebeg mögötte az őszi párafüggöny, a hűvös hajnalok, a korai esték, az utcák terhe fölszabadul, de az utolsó esőben született lábnyomok még tartják magukat az első frissítő záporig. A kert és az utca növényei mintha nagyívű produkció után volnának, megszülték a termést, mások az árnyékok, és elindult a száradás, a víztelenítés lassú folyamata. Egyszerre látom belülről és kívülről a növények életét. Majd fölsírnak az őszi fűrészek, láncuk a forgáccsal együtt pereg, a fűnyírók utolsó körüket futják a ritkás pázsiton, akkus lombfúvók terelgetik a zörgő avart. A Balaton vize lassan hűlni kezd, és én is feledni próbálom azt a sok durva szót, amit fiatal anyák üvöltöttek a fürdőző gyerekekre. Még másfél hét, és indulunk a tengerre, hogy kinyújtsuk a nyarat a délen még forró utószezonban. Várom a hosszú utat, a hullámzó tájat, a megállókban rendelt friss ételt, és a közelgő Sveti Rokot, ahol úgy bukkanunk elő a hosszú alagútból, mintha most születnénk erre a kéklő tengerrel, fehér sziklákkal és zöld píneákkal napsütötte tájra. Látod, már valójában ott is vagyok. Pedig a paradicsom-betakarítás még hátra van.
2023. szeptember 10. – 102,1 kg
Már egy hete itt vagyunk a ritkán látott tengernél, de mintha valami túlélőtúra lenne. A landolás még klasszikus volt: csomag föl, úszni a sós vízben, vacsora és sör, az egész napos út után sókristályok a fülcimpán. De már este elkezdődött. Akkora szélvihar, ami három napon át rázta a zsalukat, akár a bora. Az utcán arrébb tette az embert, a tengerből örvénylő vízsugár szökött az égbe. Közben a sarkam akkorára dagadt, mint egy vészcsengő gombja. A doki hét injekciót szúrt bele, öt fájdalomcsillapítót és két gyulladáscsökkentőt. Pár nappal később a part menti kagylók széthasították a másik sarkamat. Mind a két sarkam leragasztva. Nincs több sarok. Mint valami rossz gyerek. Aztán a buszmegállóban olvasom a menetrendet, mikor a tábla melletti lépcső tetején álló munkás kezéből kicsúszik a széles vaslemez, és süvítve-szikrázva megindul felém, hogy kb. egy másodper múlva szétcsapja a bokámat. De már résen voltam. Két leragasztott bokával, mint akit ágyúból lőttek ki, elfutottam. A munkás röhögött. Ettől kezdve tudtam, a lábamat akarják. Le akarnak venni a lábamról. Minden lépésnél figyelni! Amikor egy hét után elköszönt a fiam a spliti reptéren, csak ennyit mondott: Szili, nincs több vér!
2023. szeptember 13. – 102 kg
Amikor a feleségem Tučepiben harmadszor ment vissza az albán fagyishoz, és kért harmadszorra citromfagyit, a férfi fáradt, szezonvégi arcán furcsa rándulás futott végig, mint akinek felötlik, ha ez a nő még egyszer visszajön citromfagyiért, lehet, hogy soha nem lesz vége a napnak, mi több, az egész szezonnak.
2023. szeptember 16. – 102,5 kg
Amikor ma a móló végében jártam, összefutottam egy japán származású francia házaspárral, akik megkértek, készítsek fotót róluk. Aztán beszélgettünk. Elmondták, hogy franciák, mire az erős napsütésben bólintottam, de ez nem volt elég nekik, megpróbálták hívószavakkal elmagyarázni a franciát, s mivel tudták, hogy magyar vagyok, elsőként a strasbourgi emberi jogi bíróságot említették.
2023. szeptember 18. – 102,7 kg
Hazatérve a vakító fényű tengerpartról vakító fényű ház várt ránk, kifestve minden helyiség, a falak üresek, csak a bútorok maradtak bent, pont olyan, mint amikor ideköltöztünk 16 éve. És csak kicsit kellett másként nézni a falakra, hogy az elköltözés üressége fogja el az embert. De hát hová? Nem tudom. Ez a folyton szörfözés otthontalansága. Lementem a garázsba és kettesével hoztam föl a képeket. Újra lett idő, amit velük tölthetek. Matzon Ákos absztraktjai, egy Hertay-rézkarc gyönyörű napraforgókkal, három lovat ábrázoló tanulmány, amit még Szegeden vettem, de a festőt nem bírom kiolvasni, aztán Szürke Péter képe, és jónéhány reprint, Magritte, Edward Hopper, és az egyik nagy kedvenc a bejáratnál, Albert Moore – Dreamers. Néhány képet nem a korábbi helyére raktam vissza. Ennyit mindenképp változhat az életünk egy tisztasági festés után.
2023. szeptember 23. – 2798 kWh (3 hónap alatt)
Azt olvastam egy cikkben, hogy ma már bárki lehet író. Tudom, önérzetes vagyok. Látom, hogyan válik ipari méretű munkává a művészet, piaci termékké az, amiről valaha és mindig azt gondoltam, varázslat, és csak az tudja művelni, aki rájön a varázslás módjára, és kimondja a saját varázsszavait: gukci-bukci, kimossa a saját medrét, mint a folyók, megérzi a növények türelmét. Nemrég láttam egy álmot, utcaképek, erdőrészlet, domb, semmi különös, aztán egy hang azt mondta, minden ott van mindenütt, ezért nem látható, csak néha, egészen különös pillanatokban tudósít téged arról, hogy létezik, amikor váratlanul kizökkensz egy furcsa látványtól, hangtól, gondolattól, érzéstől, ott látsz meg egy tigrist, ahol nincs tigris, akkor tudnod kell, hogy mindenütt ott van a varázslat, csak nem látod. Gukci-bukci!
2023. szeptember 24. – 102,9 kg
Tizennégy fok van. Bömböl a szél és szakad az eső. A konyhából illatok szállnak, az utolsó pár cukkini rántva, petrezselymes krumpli vajon. A rádióban egy koncertmester beszél: mélyen megrázta, amikor a Zeneakadémiáról az életbe került, a nagyok közé. Én is pont ezt éltem át a főiskola végén. Elballagtunk, egy szál virággal szálltam volna a buszra, de az becsukta előttem az ajtaját, és ott hagyott. Na, gondoltam, kezdődik az élet. A rózsát odaadtam egy ismeretlen lánynak, és gyalog, gondolkodva elindultam haza. Micsoda út állt előttem, amiről ma már azt gondolom, nem is önmagunkat kell megismerni, hanem önmagunkban a világot. Gukci-bukci.
2023. szeptember 28. – 102 kg
Egy halom ruha, amiket már tíz-húsz éve nem hordok. Mellettük a matrózzsák, amibe bele kellene csomagolnom. De minden ruhadarabról eszembe jut valami, ami másról már nem jutna eszembe. Egy kabát Amerikából, egy ing a színházi fesztivál esőnapjáról, egy terepkabát, amiben egész Svájcot bejártam. És már nincs rájuk szükségem, nem hordom őket. Nem hordok farmeringet. Megkopott jelmezek, amilyen már nem vagyok. Nem hordok zsákvászon inget, sem zakót, főleg nem művészzakót. Ez is a szörfölés része. Változni nem lehet régi ruhákban. Azt hiszem, ezt kell most megértenem. A szörfös nem halmozza föl a múltját, csak megy az ismeretlenbe, előre, és nem vissza, a múltba. A múlt lehorgonyoz. Menni kell tovább, mondom a ruháknak.
*
Két arab sejk kitikkadva ballag a sivatagban, már alig vonszolják magukat. Az egyik megtorpan.
– Te! Nem kéne ide építeni egy rohadt nagy stadiont és elnevezni Liverpoolnak? Azt megvennénk hozzá az egész csapatot.
– De, kurva jó ötlet! Csak előbb érjünk haza.
Vissza a tetejére