Ami el sem; Sötét tömeg; Kezdés előtt
Ami el sem
Meztelenül száradunk
egy sekély vizű tó partján,
és koptatja rólunk
kedvünket a szél, morzsolja
a vágy maradékát.
Beteljesületlen ígéretek
fodrozódnak, majd
jön a visszarendeződés
a biztos bizonytalanba.
Ami elmaradt, nem pótolható,
ám megleszünk így is,
mi makulátlanul hűvösek.
Mintha egyszer csak
felszínre bukna az állat-
maradványokból és pamutból
összefoldozott sellő,
amit évszázadokig féltett
ereklyeként őriztek.
A halász tekintetére gondolok,
aki megtalálja hálójában,
arra, hogy milyen lenne
újra hinni valamiben.
Csak jó akartam lenni,
de most itt fekszem,
és teljesen üres a szívem.
Sötét tömeg
És ha az ég fekete
talaját fellazította a tenger,
ez a sokáig magasztalt,
tündöklő örvény,
nem emelünk többé
pilléreket, nem takarjuk
el a bőrt, csak fejünk lehajtva
várjuk, hogy a nyakunkba
szakadó sár leoldja
a görcsöket.
Kezdés előtt
„elképzelem magam több nézőpontból
mindezt egymásra vonatkoztatom
így mozgok mint egy videojátékban
rekonstruált térképzetem vagyok
a tereptárgyakat is szimulálom
már ösztönös mint minden harcmodor”
(B. Sz.)
Magányos vajúdás lezárt
hengerben, az egymás-
utáni felszínre kerülése,
amit a lég iránti vonzalom
gravitál össze és tárol,
mígnem a burkolat felreped
egy láthatatlan pontból,
nyomában hang, maroknyi
csontköteg csikordul.
Terjed a kép helye,
a sorjázó képletek tája,
hol jelentést nyerhet
a vágyak súlya-súrlódása.
Megrezeg a tárgyakat
ölelő aura, az érzetek mása,
vagy ez is csak az átvérzett
monitor pixelhibája,
amivel bűn a bűnhődést
terv szerint kizárja.
Vissza a tetejére