Bán Mór könyveit sokan szeretik, ám ilyen nevet soha nem írtak be egyetlen anyakönyvi kivonatba sem. Az 1968-ban Kecskeméten született újságírót valójában Bán János néven tartják nyilván, aki előbb Kim Lancehagenként publikált science fiction novellákat és regényeket, majd fantasy könyvei címlapján Bán Mórra keresztelte át magát, s ezen a néven publikálta nagy sikerű Hunyadi-regényfolyamának első öt kötetét is.
Bán Mór nős, két lánya van, Kecskeméten él, Szolnokon és Egerben a megyei napilapok főszerkesztője és kiadóvezetője. Sci-fi-írói tevékenységét ötször ismerték el Zsoldos Péter-díjjal, tavaly pedig megkapta a Területi Príma-díjat irodalom kategóriában, Jász-Nagykun-Szolnok megyében.

– Mennyire gyökerezhet a gyerekkorban az íróságod? Mesélj a családi hátteredről!
– Szüleim korán elváltak, s engem édesanyám nevelt, illetve anyai nagyapám, aki kútfúrómester volt, s mivel nyugdíjas korában is sok helyre hívták, rendszeresen magával vitt. Útközben rengeteget mesélt. A háború után érettségizett, és még elevenen éltek benne a népmesék, amelyeket az alföldi emberek nemzedékről nemzedékre hagyományoztak utódaikra. Ezek a mesék izgalmasan keveredtek történeteiben urbánus sztorikkal, időnként rémmesékkel, háborús történetekkel, így gyermekképzeletemben eklektikus mesebirodalom alakult ki, erős valóságelemekkel vegyítve. Nagyapám történetei idővel persze megfakultak, töredékessé váltak az emlékezetemben, amit nagyon sajnálok. Sokszor eszembe jut, milyen jó lenne újra hallani őket… Mindenesetre rám is átragadt a történetmesélés szeretete. Amikor általános iskolába kerültem, első osztálytól tudatosan „használták” a napközis tanárok ezt a képességemet: én lettem a végső fegyelmezési eszközük. Pihenőidő alatt kiültettek az osztály elé, hogy meséljek. A fejemben nyüzsögtek nagyapám történetei, s mivel édesanyám is minden este mesélt, volt honnan merítenem. Persze már akkor alaposan megkevertem a motívumokat. Az Ezeregyéjszaka meséibe népmesei elemeket, világháborús történeteket szőttem. Amennyire emlékszem, elég bizarr mesék voltak, de tény, hogy a többieket lekötötte. Szerettem elvarázsolni a hallgatóságomat. A tanárok néha megkérdezték, ugyan hogyan kerül az Ezeregyéjszaka Szindbádja az orosz frontra, de a diáktársaimat ez a legkevésbé sem zavarta, s mivel a meséim alatt végre csend volt, a tanárok is elégedettek voltak.
Persze mi még olyan korban szocializálódtunk, amikor a televízió másfél csatornából állt, amelyen alig volt számunkra érdekes műsor. Nézhető mozifilmekkel sem kényeztette el a közönséget az államhatalom, a számítógépes játékokat, DVD-t, internetet legfeljebb a sci-fi által a távoli jövőbe vizionált eszközöknek véltük. Mindenesetre – kényszerűségből is – rengeteget olvastunk. J. F. Cooper-, Karl May-, Verne- és más ifjúsági, Delfin-könyveket. Talán nem csoda, hogy a családi történetek, a filmélmények, az ifjúsági, majd a komolyabb regényélmények lassan egymásra rétegződtek.
– Gyerekkorodban kik voltak még kedvenc szerzőid? Néhányat már említettél…
– Egy magamfajta átlagos fiú képzeletvilágát leginkább az indián- és történelmi regények, és a tudományos-fantasztikus történetek mozgatták meg. Imádtam Gárdonyit, az Egri csillagokat…
– És a Tüskevár?
– A Tüskevárt kihagytam. Nem vonzott különösebben, hogy mit csinál Tutajos a nyári vakációban a bereki vízparton. Nekem ennél vadabb kalandok kellettek, olyanok, amilyeneket Verne hősei, vagy Jelky András meg a vadnyugati hősök éltek meg. Ha már Fekete István, akkor ezerszer inkább a Koppányi aga testamentuma!
– És, mondjuk, a regények tájleíró részeit átugrottad?
– Dehogy! Szerettem a leírásokat. Megragadott, ahogy például Cooper megörökíti indiánregényeiben Észak-Amerika vadonjait, vagy Gárdonyi, Jókai a múltbéli, varázslatos Magyarországot. Eszemben sem volt átugrani a leírásokat, értékeltem, ha valaki hangulatosan képes láttatni egy-egy helyszínt.
– Újra tudnád még olvasni a gyerekkori könyveket?
– Bármikor. Szerb Antal írja A világirodalom történetében, hogy mekkora csalódás volt neki Az utolsó mohikánt újraolvasni. (Szerb egészen pontosan azt írja, ha a kivonatos fordítások után felnőtt korunkban elővesszük a meg nem rövidített Bőrharisnya egyik kötetét, nagy csalódást érzünk. – A szerk.) Nekem nem. Ilyen szempontból szeretnék is örök gyerek maradni.
– Gyerekkoromban, bár mást olvastam Karl May-tól, a négykötetes Winnetou kimaradt, s harmincévesen próbáltam pótolni a hiányt. Szörnyű volt. Harminc-negyven oldalnál nem jutottam tovább.
– Én gyerekkoromban is jobban szerettem Coopert. Autentikusabbnak véltem, emberibbek voltak a karakterei, esendőbbek, nem csupán „hősök”. A mai gyerekek tán azt sem tudják, mi a western. Egyszerűen nem ismerik ezt a műfajt. A tévék ritkán adnak vadnyugati filmeket, újakat nem is igen készítenek, s nem olvassák a nagy klasszikusokat. Nemrég döbbentem rá, mennyire más alapokon nyugszik egy ma szocializálódó fiatal irodalmi műveltsége, mint a miénk.
– De hát miről is szól a western? A jó és a rossz küzdelméről, a barátság erejéről, ugyanúgy, ahogy a fiatalok által ma keresett könyvek, a fantasyk s egyebek is.
– Igen, de mennyi minden múlik a részleteken! Cooper regényeit sokan lebecsülik, noha szerintem komoly értékekkel bírnak: a barátságról, a természet szeretetéről, tiszteletéről, a felelősségvállalásról szólnak. Számomra ezek a művek sokat jelentettek, sokat adtak.
– Milyen viszonyban voltál a kötelező olvasmányokkal?
– Voltaképpen mindenevő voltam. Persze nem szerettem egyformán a kötelezővé tett köteteket, de mindben találtam valamit, amit jónak éreztem. Általában elmondható, nem vagyok kritikus alkat: egy gyengébb könyvben, filmben is próbálom felfedezni azt, ami jó. Csak nem mindig sikerül…
– Amit most csinálsz, például a Hunyadi-regényfolyamod, a kanonizált irodalmon kívül látszik létezni, noha rengetegen olvassák, ám az úgynevezett irodalmi köztudatban nemigen van jelen. 
– Ez így igaz. De ideje tisztázni egy fontos alapvetést: én a bestseller oldaláról közelítem az irodalmat. Ha Magyarországon az átlagember azt hallja, hogy író, képzeletében fellegekben járó, elvont dolgokról mélázó figura jelenik meg. Engem az íróságból legfőképp az érdekel, hogy olvassák-e a könyveimet vagy sem. Nincs világmegváltó szándékom, csupán megpróbálok szórakoztatni, esetleg (történelmi regényekről lévén szó) ismereteket közvetíteni. Hogy az irodalmárok, kritikusok mit gondolnak a munkáimról, kevésbé érdekel. Jókai Mórt lehet szeretni vagy utálni, vannak gyengébb, összecsapott művei, ám a kortárs olvasók szemében ő volt az Író. Meg Mikszáth Kálmán. Ha a mai jó nevű írókat nézzük, azt látjuk, hogy műveik csupán egy szűk réteghez jutnak el ahhoz képest, amit én a magam részéről kívánatosnak tartanék.
– Iszonyatos mennyiségű könyv jelenik meg, könnyű eltévedni a kínálatban, s persze így a könyvek sem találják meg az olvasóikat. Ám ennek nagyon sok oka lehet.
– Ez is igaz, de a csak önmagáért való írást vagy filmkészítést, zenélést, festést, bármit, ami nem a közönségnek szól, hanem csupán néhány tucat értőnek, lelki társnak, szimpatizánsnak, rokonnak, pótcselekvésnek tartom.
– Az is kérdés persze, hogy ezek a közönség által kevésbé szeretett könyvek vagy filmek mennyire hatnak megtermékenyítően egy akár közönségbarátabbnak tekinthető művészet számára. A nyolcvanas évek posztmodern irodalma nélkül valószínűleg nagyon más lenne a mai történetmesélős próza is. Mindenféle nyelvi, szemléleti újítás beépülhet a későbbi művekbe.
– A Hunyadi-sorozattal kapcsolatban engem az foglalkoztat a leginkább, hogy az újabb és újabb kötetek hány emberhez jutnak el, s nekik mit tudok mondani, képes vagyok-e őket szórakoztatni, van-e tehetségem ahhoz, hogy néhány napra kikapcsolódást nyújtsak számukra, elvarázsoljam őket. El tudom-e őket ragadni abba a történelmi közegbe, amit imádok, s nagyon szeretném, hogy mások is megismerjék. Az, hogy most, vagy akár húsz év múlva, mit mondanak a könyveimről az irodalmárok, hidegen hagy. De látni és érezni, hogy egyre többen várják a következő kötetet, sőt vannak, akik a megjelenés napjára szabadságot vesznek ki, hogy azonnal elkezdhessék az olvasást, s ez már izgalmas kaland. Amikor a Hunyadi első kötete 2008-ban megjelent, nagyon aggályosnak tűnt a helyzet, hiszen magyar történelmi regény igen kevés jelent meg a piacon. Szinte úgy tűnt, mintha ilyesmire nem is mutatkozna igény. Aztán néhány hónappal a könyv megjelenése után szóltak a könyvesboltokból, hogy kellene még példány, mert elfogytak a készletek. Nem hittünk a fülünknek. Most már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a válság kellős közepén sikert értünk el: a Hunyadi-sorozat első kötetéből a hatodik kiadás került nemrég a boltokba, a másodikból az ötödik, és így tovább. Folyamatosan keresik a sorozatot, folyamatosan ismerkednek meg vele újabb és újabb olvasók, akik persze nem az irodalmároktól hallanak róla, nem kritikákból értesülnek felőle, hanem családtagoktól, barátoktól, munkatársaktól…
– A tervezettnél jóval hosszabbra nyúló Hunyadiról a tévés teleregények is eszembe jutnak. Rengeteg rajongójuk van, mások leszólják, Hankiss Elemér pedig védelmébe veszi a szappanoperákat, mondván, ugyanazokat az emberi igényeket szolgálják ki, mint a magas művészetek, adott estben az irodalom. Ugyanazokról az alapkérdésekről szólnak, szerelemről, halálról, mint amiről azok is, legfeljebb más bonyolultsági szinten. A Hunyadiból, és ezt jó értelemben gondolom, televíziós filmsorozatot lehetne forgatni.
– A párhuzam teljesen helyénvaló abban az értelemben, hogy ez a regényfolyam is egy hosszú családtörténet, ezernyi fordulattal. Csak éppen ennek a családregénynek a hátterében feldereng a magyar történelem néhány évtizede, mondjuk, bő egy évszázada. Amúgy a teleregényeket rengetegen nézik. A jókat is, igaz, a csapnivalókat is. Számomra óriási öröm, ha azt hallom író-olvasó találkozókon, hogy néhány nap alatt végeztek a könyveimmel, mert képtelenek voltak letenni őket. Márpedig ahhoz, hogy az olvasót elvarázsoljuk, hogy úgy érezze, belecsöppent egy másik világba, megfelelő írói eszközök szükségeltetnek. Nem is olyan könnyű ez.
A Hunyadi-regényciklus elmesél egy eseménysort, amely bár saját történelmünk része, és a legnagyobb hőseinkről szól, szinte teljesen ismeretlen. Olyan történetek láncolata, melyek mindenféle erőltetett aktualizálás nélkül is tanulságot hordoznak. Csak éppen elfelejtettük őket. Ez pazarlás. A magyar történelem a maga vérzivataros, sokszor elátkozott, sokszor felemelő pillanataival óriási kincsestár. Hihetetlen karakterek, hősök a szereplői. Millióképpen meg lehet közelíteni ezeket a karaktereket. Amikor a történelmi regények szándékos háttérbe szorítását hozom szóba, nem szemléletet vagy megközelítést kérek számon, inkább azon tűnődöm, vajon miért felejtettek el a magyar írók történelmi regényt írni? Hány történelmi regény született az elmúlt évtizedekben? Szerintem lehangolóan kevés. Vannak olyan nemzetek, amelyeknek nincsenek hőseik, mivel nincs önálló történelmük. A szlovének a függetlenné válásuk után készítettek egy közvélemény-kutatást arról, ki a legjelentősebb történelmi alakjuk. Az derült ki, hogy a mi Mátyás királyunkat tartják annak. A szlovákoknak nincsenek királyaik, hadvezéreik, nemzeti mítoszuk. Utóbbi – néha úgy tűnik – Jánošíkra, a hegyi rablóra épül. Ez olyan, mintha nekünk a legnagyobb hősünk Rózsa Sándor lenne. Mi viszont – szerencsére – történelmi hősökkel igen jól állunk. Csak éppen nem merítünk hihetetlenül gazdag és fordulatos történelmünkből. Akik a közelmúltban mégis foglalkoztak történelemmel (filmesek, tévések), azok többnyire az elmúlt ötven-száz év kapcsán tették: világháborúk, holokauszt, ötvenes évek... Csupa depresszív esemény, amiből csupa depresszív mű született. Többségük arról szól, mennyi szörnyű dolog történt velünk, s milyen szörnyű dolgokat csináltunk, velünk milyen szörnyű dolgokat csináltak… Csak és kizárólag ezekről beszélni torz és káros szemléletet eredményez.
– Nem tudom, van-e olyan, hogy néplélek, de sokan használják ezt a szót, márpedig ha van, miért ne lenne depresszív ennek a népnek a lelke, a közérzete – a Himnusz után szabadon –, hisz valóban rettentő sok szó esik a múlt tragédiáiról, nem tudunk szabadulni Trianontól, holott már inkább a jelen és jövő felé kellene figyelnünk, és nem a múlton rágódni.
– Miért is ne lenne depresszív a lelkületünk? Évtizedek óta mást sem sulykolnak belénk, mint hogy vesztes nép vagyunk, hogy nekünk semmi sem sikerül… Miért ne lennénk depresszívek, amikor ezerszer több szó esik tragédiáinkról, Mohácsról, az aradi vértanúkról, elbukott, kivérzett forradalmainkról, mint győzelmeinkről? Pedig volna mire emlékezni. Egyik legnagyobb hadi sikerünket, a nándorfehérvári diadalt, amely ráadásul a keresztény Európa számára is kitüntetetten fontos esemény volt, csak tavaly óta ünnepeljük állami szinten. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak Hunyadi Jánosról, vagy akár a pozsonyi csatáról, nemzeti történelmünk fényesebb korszakairól…
– Könnyű neked ilyeneket állítani, aki nemzeti történelmünk fényes lapjaival foglalkozol, s a te véleményedet tolerálják, magyarságtudatodat nem kérdőjelezi meg senki, ám ha más feszegeti ezeket a kérdéseket, egyből indulatok támadnak.
– Szerintem nem ezen múlik. Sokkal inkább azon, hogy tudatosan, immár elég régóta, igyekeznek minket „kordában tartani”. Igyekeznek minket „leszoktatni a dicső múlt emlegetéséről”, nehogy megint baj legyen belőle. Ez a görcsös igyekezet pedig önkéntelenül is ellenállást szül. Szerintem nem kell és nem is szabad félni a nemzeti múlt megismerésétől. Igaz, a történelmet manapság már nem a tankönyvek, nem is a regények fogják elmesélni a közönségnek, hanem a filmek és a tévésorozatok. Egy olyan országban hogyan létezhetne egészséges nemzettudat, ahol nem készült komoly történelmi mozifilm Mátyás királyról, Hunyadi Jánosról? Ha leszámítjuk a rockoperát, akkor még Szent Istvánról sem. A magyar történelem három legnagyobb alakjáról nem jutott eszébe egyetlen magyar rendezőnek sem történelmi mozifilmet készíteni. Szégyen!
– Szerinted miért?
– Az előző rendszer betegesen rettegett attól, hogy a nacionalizmus újjáéled, mert ugye abból csak fasizmus lehet. Ennél primitívebb történelemfelfogás kevés létezik. A nemzeti érzületet rendkívül agresszív módon csírájában próbálták elfojtani, s a történelmi regényt is az ifjúsági irodalom kategóriájába száműzték, mondván, majd kinövi a gyerek. Passuth László könyvei miért lehettek annyira népszerűek? Mert szinte az egyetlen szerző volt, aki a felnőtteknek is képes volt mesélni a történelmünkről. Hogy nálunk nem születhettek komoly történelmi filmek, regények, ne adj’ Isten regénysorozatok, az a szándékos mítoszrombolás eredménye. Azért merem ezt mondani, mert az összes többi szocialista országban készültek ilyen alkotások. A csehek Husz Jánosról látványos filmtrilógiát forgattak, a románok minden évtizedben rengeteg pénzt költöttek arra, hogy saját történelemfelfogásuk szerint erősítsék a nemzeti tudatot. Vitéz Mihály fejedelemről, Öreg Mircse vajdáról, a dákokról, a történelmi Draculáról, Vlad Tepesről… Szerbiában, Lengyelországban, Oroszországban, mindenütt óriási költségvetésből forgattak és forgatnak ma is hasonló, nemzeti eposzokat.
– Huszonkét évvel a rendszerváltozás után sem igen büszkélkedhetünk dicsőséges korszakainkat látványosan bemutató történelmi filmekkel. Pedig filmet az állam is megrendelhetne azzal, hogy támogatja anyagilag.  
– Szerintem el is jön az az idő. Várkonyi Zoltán Gárdonyi- és Jókai-adaptáción kívül ilyen filmeket Magyarországon szinte senki nem készített. Az összes állami ünnepünkön máig ezeket az alkotásokat ismétlik rongyosra a televíziócsatornák, ám a mai fiataloknak ezek a filmek már nem elég gyorsak, pergők. Végtére is majd’ fél évszázaddal ezelőtt készültek, a mai fiataloknak más vizuális megjelenítés, más látásmód kell. A mai igényekhez jobban alkalmazkodó feldolgozásokra lenne szükség. Ahogy az irodalomban is. Említettem, hogy a történelmi témákat az ifjúsági irodalom szintjére degradálták…
– Nálad is kérdés lehet, hogy a Hunyadi ifjúsági regény-e?
– Nem kérdés. A középkorról ugyanis én nem úgy akarok mesélni, hogy a végeredmény romantikus ifjúsági regény legyen. Az én könyveimben a csatajelenetek nem romantikus kardozgatások, mint egy Jean-Marais-filmben. A csatákat a maguk brutális, de szerintem reális valóságában próbálom visszaadni. Az olvasó legyen tisztában vele, hogy a középkor mocskos, nehezen túlélhető korszak volt, és ha akadt romantikus vonulata is, az semmiképpen nem a hétköznapokban jelentkezett. Hunyadi – akárcsak a másik oldalon álló török hadvezérek – tömeggyilkosok voltak, ez lévén a foglalkozásuk. Így védték a hitüket, országukat. Amikor a hosszú hadjárat során a magyar hadak a Balkánt dúlták, ugyanúgy pusztítottak, romboltak, mint mifelénk a törökök. El lehet egy ilyen sztorit mesélni ifjúsági történetként is persze, de az távol állna a valóságtól. És tőlem is.
– És megbocsátják-e az olvasóid, hogy így mutatod be ezeket a történelmi figurákat, akiket ők a Jókai-féle felfogás szerinti romantikus hősöknek szeretnének látni?
– Tudod, miért bocsátják meg? Mert a legtöbb szerzővel ellentétben én nem deheroizálom ezeket a hősöket. Nem próbálom görcsösen bizonygatni, hogy Hunyadi nem volt hős, hiszen szerintem az volt. Hatalmas hős. De nézzünk szembe a tényekkel! Katona volt, s úgy tudott hős lenni, hogy gyilkolt. Érzek egyfajta izzadságszagú erőlködést sok szép- és szakíró részéről, hogy a magyar történelem fontos eseményeivel kapcsolatban mindenáron bebizonyítsák, hogy az nem úgy volt, nincs okunk büszkének lenni erre sem. A napokban a nándorfehérvári emléknap kapcsán az egyik lapban olyan cikket olvastam, amelyben csupán két dolgot taglaltak: nem igaz, hogy Dugovics Titusz leugrott a bástyáról a zászlós törököt magával rántva, és hogy nem a magyarokért harangoznak délben. Persze mind a két legendával vannak problémák. Valóban nem Dugovics Titusznak hívták azt a hőst, aki feláldozta életét a győzelemért, de ettől a történet igaz, Bonfini megírta, csak a nevet hamisították később a sztorihoz. Érzed a hangvételbeli különbséget? Egyeseknek nincs más mondanivalója Nándorfehérvárral kapcsolatban, csak hogy ez nem úgy volt, nem is volt az olyan nagy dolog. Mintha csak azt tudnák sugallni, hogy kamu az egész. Nekem pedig a lényeg a mondanivalóm: a hősiesség és a példamutatás. Az én célom, hogy hiteles környezetbe helyezzem a történeteket. A mítoszainktól eszem ágában sincs megfosztani magunkat.
– Tehát nem Dugovics, ám valaki mégis magával rántotta a törököt. Ott vagyunk, ahol a western elkezdődik. Névtelen figurák megteremtik a mítoszt. De hát egy történész, akinek a múlt minél hűségesebb rekonstruálása a célja, miért ne mondhatná, hogy Dugovics nem létezett?
– Mondhatja, nem az a baj. Hanem a szándék, ami átsüt bizonyos írásokon: mit örültök, magyarok, semmi okotok dicsőségesnek tartani ezt vagy azt. Rengeteg könyv, cikk jelenik meg azért, hogy megcáfolja a mítoszainkat. Ott volt például Barguzinban a Petőfi-expedíció, ami aztán bohózatba fulladt. Máig nem tudjuk, hogy most női csontvázat találtak vagy sem. Ha a mítoszokról beszélünk: őszintén szólva úgy szeretnék Petőfire emlékezni, mint olyan hősre, aki meghalt a harcmezőn a magyar szabadságért. Pontosan úgy, ahogy megjósolta versében. Ha kiderülne, hogy Petőfi egy százhúsz kilós orosz matróna mellett öregedett meg, valahol Szibériában, halászgatva, pipázgatva, úgy érezném, elvettek tőlem valamit…
– Pedig Tutajos képzeletében Kengyel tanár úr azt mondja a Tüskevárban, nem tudom, eljutottál-e addig a részig, hogy „a valóság is lehet olyan szép, sőt szebb, mint a hazug ábránd”.
– Csakhogy minden nemzetnek szüksége van mítoszra. Büntetlenül csak ebben az országban lehet megtenni, hogy lábbal tiporják a nemzeti mítoszokat, jelképeket. A nyolcvanas években az Egyesült Államokban Michael Cimino, A szarvasvadász rendezője A Mennyország kapuja címmel csinált egy westernfilmet, amelyben nagy lendülettel szétrombolta a vadnyugati mítoszt. Valójában nagyon reális filmet készített arról, hogy a kelet-európai bevándorlókat hogyan sanyargatták, öldösték az angolszászok, mégis a filmtörténet egyik legnagyobb bukása lett, mert az amerikaiak gyűlölték, elutasították, megvetették. Nem engedték bántani a vadnyugat mítoszát.
– Ha már mindig a mítosz fontosságát emlegeted, megkérdezlek, mit gondolsz arról, hogy a manapság érezhetően erősödő történelmi érdeklődésnek van egy nagyon divatos, nevetségesen irracionális vonulata is. Például az ősmagyarkodásra gondolok.
– Szerintem rendkívül káros, ugyanakkor érthető jelenség. Ősmagyar témákban iszonyatos hülyeségeket lehet hallani: mezopotámiai származás, pártusok, egyiptomiak, maják... Van itt minden! Ez egyenes következménye annak, hogy bizonyos történelmi elméletekről korábban egyszerűen nem vettek tudomást a szakmabeliek, a tankönyvírók. Nemrég jelent meg egy összegző történeti munka az ifjúság számára, amely a magyarságnak még most is kizárólag a finnugor gyökereit említi. Pedig a régészeti, genetikai kutatások egyértelműen bizonyították már, hogy noha a finnugor nyelvcsaládba tartozunk, a magyarság jelentős rétege származását, kultúráját tekintve nem finnugor, hanem türk, turáni. Látod, milyen érdekes? A mítoszok visszaköszönnek a legmodernebb tudományos vizsgálatokban, cáfolva a mítoszrombolók tudatos munkáját. A sokszor nevetség tárgyává tett szittya eredet, példának okáért…
S noha nem lehet mindent a ma szemszögéből nézni, azért a könyvemben is találni áthallásokat. Hunyadi tanulatlan ember, s Vitéz János terelgeti a szellemi fejlődését. Amikor Milánóban szolgál három évig, Visconti herceg zsoldos kapitányaként, s az én történetemben olyan jól érzi magát, hogy nem akar hazajönni, mert külföldön mindent megkap, elismerik a tudását, szóval Vitéz mondja neki, hogy neked haza kell jönnöd, mert ez kötelességed, otthon, Magyarhonban dolgod van. Ekkor Hunyadi rápirít, hogy mit magyarkodsz itt nekem, hiszen te horvát vagy. Ő meg ugye: oláh, kun ivadék. S Vitéz azt feleli, magyarnak lenni nem vér kérdése (mai szóval nem a genetikáé), hanem egyfajta mentalitás. Magyarnak lenni valamiféle ellenállás, életben maradási ösztön. Rólunk azt tartják, hogy először mindig mindenre nemet mondunk. Mindig lázadunk valami ellen. Mindig ellenzünk valamit, amit megpróbálnak ránk erőltetni. Ebben nagyon sok igazság van. A hagymázos, áltörténelmi irányzatok is felfoghatók egyfajta tiltakozásként a kizárólagosság igényével ránk erőltetett finnugor elmélettel szemben. A Kárpát-medencébe vezető úton egy jól szervezett, katonailag erős törzsszövetség jött létre. Ez a nép csak úgy maradhatott meg, hogy képes volt valamiféle szellemi, mentalitásbeli magatartást, történelmi tudatot kialakítani. Mellesleg a középkorban nem létezett a mai értelemben vett nemzettudat. Éppen Hunyadi korában kezdett kialakulni valami nehezen megfogalmazható egymásrautaltság a sorscsapások alatt.
– Korábban említetted a deheroizálás kérdését. Érdekes azért ez. Közöttünk vannak, akik megélték ötvenhatot, ahogy apáink, nagyapáink is, ám kérdés, hányféleképpen viszonyultak az akkoriak a forradalomhoz. Zalán Tibor írja valahol, hogy kubikus apja a Dunántúlon dolgozott, s a legfontosabb gondja az volt, hogy a forrongó, tüntető fővároson át hazajusson Abonyba, mert otthon két kicsi fia várta, akiket fel kell nevelni. Én ezt a túlélési ösztönt nem tartom alávalóbbnak semmiféle hősi gesztusnál.
– A legtöbb család emlékezetében ilyen történetek élnek. Ezzel nincs semmi baj. S azt sem állítom, hogy mítoszként kell felfogni a történelmet. De igenis ki kell elégíteni az emberek mítosz iránti vágyát. A történelemformáló nagy események, a forradalmak során a társadalom csak egy nagyon szűk szelete viselkedik hősiesen. A többség passzív vagy kimondottan gyáva. Ez a világon mindenütt így volt és így is lesz. Csakhogy én nem az átlagember egyszerű, és nagyon is érthető túlélési vágyáról beszélek, hanem hősökről. Róluk pedig él bennünk valamiféle kép. A Hunyadi Jánosról alkotott képünk nagyjából azonos a történeti valósággal. Írástudatlan ember volt ugyan, de egy dologhoz zseniálisan értett: nagyszerű katona és hadvezér volt. Abban a korban erre volt a legnagyobb szükség. Hunyadit éppen ezért nem kell heroizálni, mert a tettei alapján tisztán, világosan előttünk áll a hős. A fiánál, Mátyás királynál már teljesen más a helyzet, ugyanis az ő mítosza nagyon messze esik a történelmi tényektől. Magyar királyt talán nem gyűlöltek annyira a saját korában, mint őt. A rokonai lázadtak fel ellene, azok, akik királyt csináltak belőle.
– S ezt hogy fogod megírni?
– Nem lesz könnyű, de már tudom, hogyan festem meg ezt a kort. Az a baj, hogy a történelemszemléletünk ma sem egészséges, félelmek, megfelelési kényszerek borzolják a kedélyeket. Volt, aki megkérdezte, Hunyadi seregei a regényeimben miért árpádsávos zászlók alatt vonulnak harcba. Hisz ugye az árpádsávos zászló az olyan csúnya dolog! Persze, mondom, neked a nyilasok néhány hónapja jut az eszedbe erről a jelképről, nekem meg a magyar középkor sok-sok évszázada. Azért van a regényemben árpádsávos zászló, mert ez volt nemzetünk zászlója hosszú időn át. Ilyen egyszerű. A múltat persze végképp eltörölni, ugye, sokan még itt tartanak. Nagy lendülettel fasisztázzák le a turulmadarat, az árpádsávos zászlót, ugyanakkor észre sem veszik, hogy a mai Németország címerében éppen úgy a birodalmi sas látható, mint a hitleri birodaloméban. Sőt az sem zavarja őket, hogy a német tankokon, vadászgépeken ma ugyanaz a lovagkereszt díszeleg, ami Hitler harci masináin. Azok a jelképek nem keltenek bennünk félelmet. A magyar jelképek igen. Szomorúnak tartom, hogy a saját múltunkkal kapcsolatban ilyen zsigeri előítéletek működnek, és ez nemcsak politikai, sokkal inkább kulturális kérdés.
S ha már itt tartunk: jól tudom, hogy a Hunyadi-könyveket nem az irodalmi értékei viszik sikerre, hanem az, hogy betöltenek egyfajta űrt. El is indítottak talán valamit: korábban legfeljebb magánkiadásokban jelentek meg magyar történelmi regények, sorozatok, ma pedig már nagyobb kiadók is fel merik vállalni őket, talán éppen a Hunyadi sikerén felbuzdulva. Pedig eleinte én is tartottam tőle, hogy a könyvemet nem fogadja jól a piac.
– Régi történelmi könyveink (például a Jókai-művek) némelyikét delfinesítették, azaz meghúzták, fogyaszthatóbbá tették. Erről hogy vélekedsz? Az arany embert például elolvastam így is, és szerintem rendben van, de sokan támadják a régi könyvek átírását.
– Nem lelkesedem értük, de különösebben nem is zavarnak. Híve vagyok viszont a másfajta feldolgozásoknak, például a képregényváltozatoknak. Első szakdolgozatomat is a képregények oktatási felhasználásáról írtam. Mi több, a Hunyadi első könyvét elkészítette Fazekas Attila, a legjobb hazai képregényrajzoló, folytatásokban jelent meg a Fülesben. Tervezzük önálló albumban is megjelentetni. Érdekes kihívás képregényesíteni azt, amit előtte az ember sok száz oldalon írt meg.
– Azt hiszem, Kosztolányi saját maga dolgozta át az Aranysárkányt ifjúsági könyvvé.
– Én is szeretném elkészíteni majd a Hunyadi ifjúsági változatát. A csatajeleneteket és az erotikus részeket kell megszelídítenem. Ilyen kompromisszumra boldogan kész vagyok, ha ezzel több fiatalnak engedik olvasni a könyveimet. Persze azt se feledjük, egy mai ifjúsági könyv paraméterei teljesen mások, mint akár harminc évvel ezelőtt voltak. Olyan horror-jelenetek nyüzsögnek bennük, amelyek akár a „tizennyolcas karikát” is kiérdemelnék. A mai gyerekek egyébként mindent tudnak, interneten bármit elérnek, akár a horrort vagy a pornót is. A kortárs ifjúsági könyvek – többek közt emiatt is – sokkal provokatívabbak, keményebbek.
– Arról meg ne is beszéljünk, hogy a Hunyadiak idején vagy más történelmi korokban a gyerekek milyen szörnyűségeket tapasztalhattak, s nem a virtuális, hanem a valóságos életben.
– Igen, de szülőként másként gondolkodom, mint szerzőként. Saját lányaim kezébe se adnám a Hunyadit, míg át nem dolgozom. Ez nem átírást jelent, hanem valószínűleg rövidítést. De a korszak hangulata, azok az ismeretek, amelyek a középkort meghatározzák, benne maradnak.
– Azért írtak néhányan könyvet Hunyadiról.
– Nem sokan. Hunyady József pl. A fekete lovagot vagy A király árnyékát. Aztán Hegedűs Géza, de ő abszolút az osztályharcos szemlélet jegyében alkotott. Darvas József könyvében, A törökverőben is óriási hibák, anakronizmusok olvashatók, valószínűleg azért, mert a történelmet csupán díszletként kezelte, ő ugyanis másról akart beszélni. Én meg nem másról akarok beszélni, hanem az adott korszakról.
– Pedig az előbb már említetted is, hogy néha kiszólsz a könyvedből a mához. Némely történelmi regényben olvasni olyan mondatokat, amelyeket egyszerűen nem lehet nem ráhúzni bizonyos múltbeli történésekre.
– Nyilván a szerző sem tudja kivonni magát a jelen hatása alól. Amikor az egyik Hunyadi-kötetben arról írok, elképesztő, hogy a legnagyobb katasztrófa idején sem tudunk összefogni, nyilván nem nehéz belelátni, beleolvasni a mát. Történelmet nem azért kellene tanítani, hogy a gyerekekkel évszámokat bifláztassunk, hiszen attól, hogy valaki képes megjegyezni a rozgonyi csata évszámát, semmi nem lesz jobb a világban, ellenben ha arra késztetnénk a fiatalokat, hogy próbáljanak bizonyos következtetéseket levonni a múlt eseményeiből: miért alakult úgy, miért jutottunk oda, ahová jutottunk… talán máris beljebb volnánk. Legalább gondolkodhatna a diák. Bizonyára vannak üdítő kivételek, de a történelemtanítás jellemzően képtelen felkelteni a gyerekek érdeklődését. A napokban két szárnyas hajóval kétszáz diákot vittünk Belgrádba a nándorfehérvári diadal évfordulóján, s ahogy ott álltak a megmaradt várfalaknál, szinte éreztem, hogy ők kicsit más viszonyba kerülnek a történelemmel. Mert más, amikor azt mondjuk, itt állt az a bástya, ahonnan a magyar hős a mélybe rántotta magával a törököt, mint amikor egy évszámot kell megtanulni a könyvből.
– Rejtőzködő alkat vagy?
– Nem.
– És az írói álnevek? Vagy ez a műfaj törvénye?
– A sci-fi- és fantasy-könyvek eleinte csak álnévvel jelenhettek meg, mert a kilencvenes években így könnyebben lehetett eladni őket. A sci-fiket Kim Lancehagen név alatt publikáltam. De amikor a Kárpátia világa fantasy-sorozatomat elkezdték kiadni, ami ugye a magyar mondavilágra épül, hülyén nézett volna ki angol nevet írni a borítóra. Akkor döntöttem a Bán Mór mellett, mert nem akartam az újságíróként is használt igazi nevemen szerepelni. Ezt a két dolgot igyekszem külön kezelni.
–  A Mórról beugrik az olvasónak Jókai. Ezt nyilván tudtad, amikor a Mórt választottad.
– Persze, nagyon szeretem Jókai regényeit, tisztelem munkabírását, mesélőkedvét.
– A rejtőzködést azért is kérdeztem, mert már évek óta Szolnokon dolgoztál, főszerkesztetted a megyei napilapot, amikor a Hunyadi-könyved első kötete megjelent, s emlékszem a kollegáid megdöbbenésére, amikor a saját lapjukban egyszer csak olvashattak egy központi anyagot: egy hosszú interjút veled, a főnökükkel mint íróval.
– Ismerőseim egy része szerintem ma sem tudja, hogy regényeket írok. S ez részemről nem álszerénység, hiszen büszke vagyok könyveimre, de viszolygok attól, hogy kollégák előtt vagy bármilyen közegben azzal nyissak, szevasztok, én vagyok az író. Írok, ez a hobbim, imádom csinálni, de ez csak rám és az olvasóimra tartozik. Ha valaki rákérdez, természetesen nem tagadom le a könyveimet. Amikor egy újságírócsoporttal Afganisztánba repültem, hogy a magyar katonai táborban töltsek pár napot, a kecskeméti reptérről szálltunk föl. A repülőtér bejáratától katonai szállítógéppel vittek be bennünket, s a tiszt finoman érzékeltette, hogy nem kedveli a firkászokat. De ahogy nézte a papírjaimat, s látta, hogy Bán János vagyok, megkérdezte, nem rokonom-e Bán Mór, hiszen ő is kecskeméti. Hát, mondom, nem rokonom, mert az én vagyok. Abban a pillanatban felengedett, megnyílt, és sajnálkozott, hogy nincs nála könyv, különben dedikáltatná. Amikor beszálltunk a gépbe, láttam, hogy odasiet a pilótafülkéhez, s tizennégy órával később, amikor ereszkedni kezdünk Mazar-i Sharif repülőterére, a pilóta hátrajött dedikáltatni a Hunyadi aktuális kötetét. Épp akkor olvasta, és ha már ott voltam…
– Ezek szerint a katonák között sok rajongód van.
– Ha valaki magyar katonai egyenruhát hord, feltehetően az átlagnál jobban érdekli a történelem. Egyébként úgy tapasztalom, hogy a katonák mellett sok olvasóm akad az orvosok és a jogi végzettségűek között is.
– Érdekli őket a történelem, téged is mindig érdekelt, viszont mégsem a történelmi könyvekkel kezdted. Mennyire volt tudatos, hogy sci-fit írtál, vagy csak úgy adódott?
– A science fiction nemzetközi nyelv, amely alapvetően a jövő pozitívumait domborítja ki. Emlékszel, amikor a Hair című musicalben Berger egyenruhában masírozik a hatalmas szállítógépbe? Viszik Vietnamba, és arról énekel, hogy ez mekkora szívás már, hiszen ő a jövőjét az űrfilmek világában képzelte, nem úgy, hogy egy rohadt háborúba küldik megdögleni. A mi fiatalkorunk arról szólt, hogy sci-fit olvastunk, méghozzá ugyanazokat a sci-fiket a világ minden részén: Bradburyt, Asimovot, Lemet. Ugyanazokat a sci-fi filmeket néztük, ezeken nőttünk fel, ma a civilizált világ minden részén tudják, hogy a Millennium Falcon miféle járgány. A jövő lehetőségei, a tudomány előretörése, az idegen bolygók meghódítása valamiféle optimista jövőképet alakított ki bennünk. Az Alfa holdbázis 1999-ben játszódott, és a 70-es években én is hittem, hogy akkora úgy fog működni a világ, ahogy a filmben ábrázolták. Aztán 1999-ben kezdték bombázni a Taszárról felszálló gépek a maradék Jugoszláviát. Nem messze a házunktól, a kecskeméti repülőtérről is kötelékek emelkedtek a magasba éjszakánként, hogy segítsenek a földdel egyenlővé tenni a szomszéd országban hidakat, középületeket. Akkor eszembe jutott a Hairből az a bizonyos jelenet: én sem így képzeltem 1999-et! Szerintem, hogy a sci-fi eltűnőben van, annak az is oka, hogy megszűntünk optimistának lenni. Megszűnt az a kultúránkban egyébként mélyen gyökerező lelkesedés, ami kicsit hasonlít a kommunizmusba vetett messianisztikus hithez is.
– Olvasva a sci-fi-novelláidat, azért nem árad belőlük az optimizmus.
– Igen, vannak írásaim, amelyek nem a jövő szépségeire, inkább a jövő veszélyeire próbálják felhívni a figyelmet. A sci-fi feladata, sőt kötelessége az is, hogy időben jelezze, ez vagy az rossz irányba halad, legyen az nukleáris fegyverkezés, géntechnika, robotika. Hogy legalábbis eddig elkerültük a nagyobb katasztrófákat, az szerintem ennek a műfajnak is köszönhető, hiszen számos regény, film vizionálta a lehetséges disztópiákat.
– Fantasyt is írsz.
– A fantasy a huszadik század rideg, elembertelenedő valóságából való menekülés egy őszintébb, tisztább világba. Ilyen szempontból hasonlít a történelmi regényre. Több olvasóm mondja, hogy azért szereti a Hunyadi-könyveket, mert abban az időben még el lehetett intézni a dolgokat férfiasabb módon is. A középkor a mainál őszintébb, vadabb, ugyanakkor – nyilván – elviselhetetlenebb világ volt. Most jó képet kell vágni ahhoz is, amikor megaláznak a hivatalban, mert ha szólsz egy rossz szót, te vagy a bunkó. Ha a mai ember olyan barbár hősről olvas, aki gátlások nélkül odaüt, ha kell, azzal boldogan azonosul, legalább addig, amíg belefeledkezik a könyvbe. A műfaj egyik klasszikusa, Conan megalkotója, Robert E. Howard, egy texasi író, maga is rengeteg frusztrációtól szenvedett. Tolkien angolszász, germán, kelta mondákból táplálkozó mesevilága is színtiszta eszképizmus. Egy oxfordi nyelvészprofesszor menekülése a tündérvilágba a nyársat nyelt angol társadalomból.
– Te melyik korban szeretnél vagy szerettél volna élni.
– Elégedett vagyok ezzel, amelyben élek. Persze néhány korszakot jó lett volna kipróbálni, így a Hunyadiakét is. Eddigi életünkben nekünk egy rendkívül szerencsés, hosszú békeidőszak adatott meg, ráadásul a legutóbbi évek válságjelenségeitől eltekintve viszonylag stabil gazdasági körülmények között. A tudományos fantasztikus irodalomra visszatérve: az utóbbi évtizedekben hihetetlen távlatok nyíltak meg: űrtechnika, genetikai kutatások, klónozás, nanotechnika. Ha egy ötven évvel ezelőtti sci-fit olvasok, abban már szinte semmi fantasztikum nincs, mert java részét vagy megvalósították, vagy közel állnak a megvalósításhoz. A mobiltelefonjaink, a technikai kütyük lényegüket tekintve életre keltik gyerekkori álmainkat. Csakhogy egy sokkal jobb, humánusabb társadalmat képzeltünk mindehhez, ám az ember nem változott, ugyanolyan maradt, mint volt.
– Amikor ismerős írók regényeit, novelláit olvasom, gyakran tapasztalom, hogy saját életanyagukat dolgozzák bele a nem életrajzi írásaikba is. Egy történelmi vagy fantasztikus regényben hogyan működik ez, illetve miért nem írsz olyan könyveket, amelyeknek a cselekménye napjainkban játszódik?
– A kortárs szerzők előszeretettel írnak magukról, de én nem gondolom, hogy a problémáim bárkit érdekelnének, illetve nincs is hozzájuk senkinek semmi köze. Lehet, hogy ez a rejtőzködés. Nem szeretném a gondolatvilágomat annál jobban kitárni, mint amennyi megjelenik belőle egy középkori tárgyú könyvben.
– Egy jó pszichológus azért, ha kiolvassa a könyveidet, téged is megismer.
– Nem biztos. Egy fantasy regényem kapcsán éppen egy pszichológus ismerősöm jelezte, hogy aggódik értem, annyi szörnyűséget írtam a könyvben. Mondtam neki, ne aggódjon, mert én egy hatásvadász fickó vagyok. Kisgyerekként is szerettem, ha izgultak a történeteimet hallva, amikor szerettem volna, hogy izguljanak, és nevettek, amikor szerettem volna, hogy nevessenek, s ha valami félelmetest szőttem a mesébe, akkor bizony féltek.
– Hány könyvet írtál már?
– Tizenhármat… tizenötöt? Azért bizonytalankodom, mert nem tudom, hogy az antológiákban megjelent terjedelmesebb művek önálló könyvnek számítanak-e vagy sem.
– A történelmi regények nyelvezetéről miként gondolkodsz? Örök kérdés, hogy az archaizálással mennyire szabad nehezíteni a kortárs befogadók dolgát.
– Ha létezne időgép, amely visszavinne Hunyadi korába, s felvehetném diktafonra az akkori beszédet, és azt írnám bele a könyveimbe, attól tartok, senki nem értené. A túlzott archaizálás egyébként nevetséges is tud lenni. Persze azért igyekszem a szövegbe szőni minél több régi kifejezést, próbálok a szórenddel, ritmikával finoman archaizáló hatást kelteni. Egy nyelvtörténész valószínűleg jókat röhögne ezeken. De azt hiszem, a végeredmény a lényeg. Lehet, hogy ezek kis papírmasé díszek, ám szükségesek az illúzióhoz.
– Végül is kiket tartasz „igazi” íróknak?
– A klasszikusokat, Jókait, Gárdonyit, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Herman Wouk-ot… Robert Merle-ben például azt szeretem, hogy fel mer vállalni kommersz témákat. A Francia história talán nem elit irodalom, de imádnivaló, miként Druonnak Az elátkozott királyok című sorozata, vagy Bernard Cornwell, aki Jókai szintjén ontja a könyveket a napóleoni háborúkról, az angol középkorról. Föl sem merül benne, hogy ne a közönségnek írjon. Ahogy bennem sem.
– Arról még nem kérdeztelek: mikor írtad az első műved?
–  Nyolcadikos koromban eszembe jutott, hogy vajon tudok-e még történeteket mesélni? Matekfüzetből kitépett kockás lapra írtunk osztálytársammal egy sci-fit, és fogadtunk, hogy be merem-e vinni a megyei napilaphoz, a Petőfi Népéhez. Föl sem merült bennünk, hogy a lap nem közöl folytatásos regényeket, s főleg nem tizennégy éves gyerekek tudományos fantasztikus zagyvaságait. Mindenesetre kamaszos lendülettel bevittem az írást. Az olvasószerkesztő nem dobott ki, közölte, illene legépelni, hogy ne a matekfüzet lapjairól kelljen kisilabizálnia a történetet. Meglepődtem, hogy komolyan vettek, írtam egy másik történetet, és azt édesanyámmal legépeltettem. A szerkesztőségben – még nagyobb meglepetésemre – azt mondták, egészen érdekes a sztori. Úgy írtam meg, hogy mindegyik folytatás vége izgalmas legyen, s képzeld, leközölték. Az iskolában magyarból éppen hármasra álltam. Sosem érdekelt, hogy az adott költő mit gondolt, amikor ezt vagy azt a verset írta, ez a része hidegen hagyott az irodalomnak. A regényeket viszont nagyon szerettem, de ezt meg nem sikerült elhitetnem a tanárommal. Egy vagy két héttel lehettünk az év vége előtt, s nem volt mindegy, hogy milyen jegyem lesz magyarból. Az újságot olvasták a tanárok, s mikor megjelentem, azzal fogadott az igazgató meg más tanárok is, hogy gratuláltak, ki sem nézték belőlem. Óriási sikerélmény volt. Ráadásul megkaptam a négyest irodalomból. Utána viszont sokáig nem foglalkoztam írással. Később, amikor olvastam a sok jó mellett azt a sok vacak sci-fit meg fantasyt is, arra gondoltam, ennél én jobbat tudnék. Katonakoromban kezdtem újra írni. Unalmamban, őrségben, mert ott rengeteg idő volt rá. Már két diplomám volt, amikor besoroztak. Tiszti képzésre akartak küldeni, de közöltem, nem akarok parancsolgatni senkinek, inkább sorkatonaként szolgálnék, ha lehet. Azt felelték, semmi gond, tudnak egy remek pontonhidász alakulatot Ercsiben, ahol majd rájövök, mekkora hülye vagyok. Így is történt. Menet közben kellett kissé feljebb mászni a ranglétrán, de az is elég érdekes volt. Huszonnégy évesen vonultam be, akkor kezdtem el írni a Kárpátia-regényfolyamot, amely különböző mondavilágokból, de főképp a magyarból merített. Elküldtem egy debreceni kiadónak. Óriási mennyiségben adtak ki akkoriban fantasyt. De az én könyvem majdnem megbukott azon, hogy a magyar mondavilágból merítkezett, mert az olvasók állítólag az angolszász dolgokat keresték. Szerencsére az egyik szerkesztő elolvasta az első tíz oldalt, s azt mondta: feltétlenül ki kell adni, mert ilyen nincs a piacon! Úgyhogy nekem nem kellett sokáig kiadót keresgélnem.
– Említetted, két diplomád van. Miket végeztél?
– A középiskolát kicsit ellazáskodtam. Nem voltam jó tanuló, az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy vagy elmegyek három műszakba dolgozni a nyomdába, vagy össze kell hoznom a továbbtanulást. A kecskeméti tanítóképzőben alacsony volt a ponthatár, de nekem még ahhoz is a maximális pontszámot kellett összeszednem a felvételin. Vizuális nevelés szakot végeztem, majd később Szombathelyen történelem szakot. Közben újságíró-gyakornokoskodtam a Kecskeméti Lapoknál, Szegeden újságírást tanultam hozzá. Megszerettem ezt a hivatást. Nagyon izgalmas munka volt.
– Miért a múlt idő? Ma már kevésbé izgalmas?
– Főszerkesztőként kevesebb lehetőségem van újságot írni. Az igazi mégiscsak az: kimenni egy nap három helyszínre, beszélni melósokkal, zsenikkel, őrültekkel, s megírni a történeteiket.
– Na jó, de hát hogy főnök lettél, az is döntés kérdése kellett, hogy legyen. A katonaságnál még nem akartál „parancsolni”.
– A hadseregnél viszont éppen azt szűrtem le, hogy még mindig jobb, mintha nekem parancsolgatnak idióták. Akkor inkább próbáljak meg úgy főnök lenni, hogy ne tartsanak idiótának. Nagyon tudatosan szerettem volna többet és mást bevállalni, így olyan feladatokat is, amik magasabb pozíciót jelentenek. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrát, ahogy a katonaságnál is. Ott tartalékos hadnagyi rangig vittem, az újságnál pedig voltam bűnügyi tudósító, területi tudósító, bejártam az Alföld nagy részét, falvakat, városokat, beszélgettem a legegyszerűbb parasztemberektől a legostobább politikusig sokakkal, művészekkel, alvilági figurákkal, s nagyon érdekes keresztmetszetét tapasztaltam meg az országnak. De aztán jött a lapszerkesztés, számítógépes munkákat, látványtervezést is csináltam, akkor lettem főszerkesztő-helyettes, majd Pesten dolgoztam egy darabig, utána a főszerkesztés és kiadóvezetés következett Szolnokon. Most két megyében (a másik Heves) vezetem a megyei lapok szerkesztőségeit és kiadóit.
– S a regényt mikor írod?
– Rengeteg szabadidőmet elviszi, amit egyébként a családommal tölthetnék, vagy akár olvasással, nézhetnék jó filmeket, kirándulhatnék. Tudod jól, az írás nem mindig élvezet, néha kulimunka, főleg ha az ember egymillió karakteres regényeken dolgozik. Ráadásul határidő is van a világon. Sokszor éjszakánként, hétvégén, szabadság alatt. Kecskeméten élek, de Szolnokon és Egerben dolgozom, így sokat autózom, a cselekményt többnyire az úton találom ki, otthon pedig lejegyzem. Éppen ma kezdek neki a Hunyadi hatodik kötetének.
– Internetes felületen találtam egy oldalt, ahol az olvasóid rajonganak az írásaidért, te pedig válaszolsz nekik. Valaki például azt írja, már háromszor olvasta ki a könyvedet.
– Persze, mert oda többnyire az ír, akinek tetszik a sorozat. Érdekes, a sci-finél, a fantasynál tudtam, nagyjából kik az olvasóim: kamasz fiúk, tizen-huszonéves fiatalemberek. Annál idősebbek elvétve. A Hunyadi-sorozatnál nincs tipikus olvasó. A gimnazistától a kilencvenéves aggastyánig bárki lehet, viszont elsősorban férfiak, mert a nők talán kevésbé értékelnek egy-egy jó csataleírást.
– Pedig hagyományosan a nők olvasnak sokat.
– Mondta is a kiadóm, hogy túl sok csatajelenetet írok, próbálkozhatnék kicsit több romantikával… Mindenesetre örülök a visszajelzéseknek, amikor beszélek egy-egy lelkes fiatallal, s látom, hogy hatott rá a könyv. És nemcsak úgy, hogy a korszakról tanult valamit. Egyetemista srác említette, hogy a regényeim segítettek helyretenni benne azt, hogy mit is jelent magyarnak lenni. Vannak, akik a könyv nyomán kezdtek érdeklődni a korszak iránt, utánaolvasnak, s jönnek, hogy az nem úgy volt, ez nem úgy volt. Az ötödik kötetben írok a vaskapui ütközetről. Említettem már, hogy kemény tíz évem van az adatgyűjtésben? Írás közben jöttem rá, hogy a történész szakma nem tudja, hol zajlott ez a csata. Van egy Vaskapu nevű hely Hunyad megyében, meg persze az Al-Dunánál, de ahogy nézegettem az eseményeket, éreztem, nem lehetett egyiknél sem a csata, hiszen öt nappal korábban zajlott egy másik Gyulafehérvár mellett, s annyi idő alatt nem érhetett oda a két sereg. Egy erdélyi olvasóm, új régészeti adatok birtokában, adott egy alternatívát. Van egy kis völgy, amit a románok Vaskapuként ismernek, de a magyarban más a neve. Egyszer talán majd bekerül a történelemtanításba helyesen is a csata helyszíne.
– S hogy kerül be? Olvassák a könyvedben, vagy megírod tanulmányban?
– Mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyok történész. Ez persze mentség is. Ha történész ír a korszakról, akkor a téziseit nyilvánosságra hozza, amiket a szakma persze azonnal ízekre szed. Én regényíró vagyok, fiktív elemekkel is dolgozom. Beleírok a könyvbe olyasmit is, amiről magam is tudom, hogy úgy nagy valószínűséggel nem történhetett meg. Persze többségében nagyon is hiteles részletekből épül fel a történet. Azt hiszem, nem eléggé közismert, hogy két Hunyadi János volt. Báty és öcs, vagyis testvérek, mindketten szörényi bánok. De a fiatalabb 1440-41 környékén csatában meghalt. Az okleveleken mindkettőt Johannesként vagy Oláh Jankóként említik. Nem biztos, hogy tudjuk, melyik cselekmény melyik Hunyadihoz kötődik. Az írónak ilyenkor jár egy kis szabadság. Ráadásul Hunyadi fiatalkoráról igen keveset tudunk, mutatóba akad csupán róla dokumentum, elpusztultak azok az oklevelek, amelyek fiatalkori életének tényeit bizonyíthatnák. Azt sem tudjuk, Havasalföldön született vagy már Magyarországon. Csak a származásával kapcsolatban tizenháromféle elméletet ismerek. Az egyik a magyar mondavilágba is bekerült, eszerint Zsigmond király törvénytelen gyermeke volt. Az, hogy egyazon családban két fiút is ugyanúgy nevezzenek, a középkorban nem példa nélküli, de erősítheti azt is, hogy egyikük törvénytelen gyermek. Szerintem viszont sokkal inkább arra utal, hogy mindkettő keresztapja a János nevet viselte…
– A Drakula-vonalat a fantasy-író erőltette a történetbe?
– Nem feltétlenül. Ha a könyvet egyszer sikerülne lefordíttatni, akkor a külföldieket nem Hunyadi érdekelné első blikkre, hanem Drakula. Egy olasznak, franciának, amerikainak fogalma sincs arról, ki volt Hunyadi, ellenben Dracula vajdáról – a románok hihetetlenül szorgos PR-munkájának köszönhetően – biztosan hallott már.
– Szóba került a megfilmesítés?
– Folyamatosan lebeg a kérdés. Egy ilyen témát csak úgy érdemes megfilmesíteni, ha költenek rá. A Honfoglalás-szerű, szerény látványvilágú megoldásoknak nem sok értelme lenne. A filmjogok már elkeltek, de szerintem tévésorozatnak is kitűnő lehetne az alapanyag.
– Hány kötetet tervezel még a Hunyadiakról?
– Rövidebbnek szántam, de már a hatodik kötetnél, a történetben pedig még csak 1442-ben járok. Eredetileg hármat terveztem Hunyadi János életéről, ugyanannyit Mátyáséról, és egyet Corvin János hercegről. Ehhez képest most úgy fest, hogy nyolckötetes lesz csak a Hunyadi Jánosról szóló rész. S ha kitart az olvasók érdeklődése, Mátyásról legalább ilyen terjedelemben illene írnom. Corvin János históriája persze értelemszerűen rövidebb lesz.
Ha pedig maradna még annyi évem, szeretnék egy olyan történelmi regénysorozatot, családregényt írni, amely a kiegyezéssel vagy negyvennyolccal indul, s bemutatná a monarchia korát, a világháborút, a Tanácsköztársaságot, az akkori társadalmi feszültségeket, baloldali mozgalmakat, Trianont. Sokan képtelenek felfogni Trianon fájdalmát. Én azt hiszem, be tudnám mutatni, átélhetővé tudnám tenni. Azután persze a családregény folytatódna a második világháborúval, az ötvenes évekkel. Ha az a sorozat megszülethetne, sok tabunak nekimenne, és nyilvánvalóan számos ellenséget szerezne nekem. És persze sok-sok olvasót. Ez mindjárt két ok, amiért megérné belevágni.