Papp Attila Zsolt

Ott maradt, ahol a haza van (Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett)

Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett. Scolar Kiadó, Bp., 2017
 
„Mindig az első mondat a legnehezebb.” Különösen áthallásos ez az első mondat – merthogy így kezdődik egy novella Haklik Norbert Tom Hanks a vizek felett című legújabb kötetében – egy olyan szerzőtől, aki több mint tízévi „hallgatás” után tért vissza az irodalmi prérire. Ezeknek a nagy írói hallgatásoknak a kritika előszeretettel szokott valamiféle jelentést tulajdonítani, és gyakran joggal. Egy évtized hosszú idő, és a legtöbb író ritkán enged meg magának ekkora „szünetet” két könyv között. Haklik esetében azonban talán helyesebb, ha inkább „felkészülési időről” beszélünk. A mostanit megelőző kötete, a 2006-os Big Székely Só című regény meglehetősen ellentmondásos fogadtatásra talált, és egy időre ismét előtérbe állította az érvényes Székelyföld- és Erdély-narratívák kérdését – más-más előjellel, de ez egyáltalán nem baj. Szerzőnk azonban, ahelyett hogy – ,,addig üsd a vasat, amíg meleg” alapon – learatta volna a bekamerázott székely falu története által hozott vegyes népszerűség babérjait, és folytatta volna ennek az igencsak sok vitát kiváltó, de annál relevánsabb témának az irodalmi feldolgozását, fogta magát, és kivonult a magyar irodalmi életből – méghozzá szó szerint. Minderről persze egy szót sem kéne ejtenünk, ha a kizárólagosan szövegközeli, műközpontú olvasás hívei volnánk, és azt gondolnánk, hogy egy irodalmi mű értelmezéséhez egyáltalán nincs szükség az életrajziság vagy a hatástörténet mankóira, és ez bizonyos művek esetében valóban így van; de a Tom Hanks-könyv megértési lehetőségeinek szándékos elszegényítése lenne, ha nem vetnénk számot azzal az úttal, amely ehhez a novelláskötethez vezet(het)ett. Tehát Haklik Norbert, a tehetséges „fiatal író” és jó tollú zsurnaliszta, két novelláskötet és egy regény után, a kétezres évek második felében elment Csehországba (pontosabban Morvaországba: Brnóba/Brünnbe) egy multinacionális számítástechnikai céghez dolgozni, és láthatóan úgy döntött, hogy – megszabadulván a publikálás és a folyamatos jelenlét kényszerétől – fütyül az irodalmi élet, valamint a kritika elvárásaira, vagyis akkor adja ki a legközelebbi kötetét, amikor tényleg van mondanivalója. A Tom Hanks a vizek felett pedig nagyon is pontos képet ad arról a hosszú felkészülési időről, amely megelőzte – és tökéletesen indokolttá is teszi azt.
Ha az egyszeri olvasó úgy üti föl ezt a kötetet, ahogyan a művelt angol javasolja („let’s begin from the beginning” – kezdjünk mindent az elejéről), akkor az az érzése támadhat, hogy Haklik Norbert pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta bő évtizede. És aki így gondolja, nem is áll távol a valóságtól. Érthető, de kockázatos vállalkozás volt ugyanis ezt a novellagyűjteményt a Történet Kutyusról, aki medve volt című szöveggel kezdeni: a mostanában ismét (vagy még inkább) aktuálissá vált székelyföldi „medveproblémát” a Ceaușescu-korszakba ágyazó, egy székely kisfiú és egy mackó sajátos „barátságáról” szóló sztorira ugyanaz az anekdotikus szerkezet és körülményes, jóízűen mesélős mondatfűzés jellemző, amiért Haklik korábbi, hasonló témájú írásait szerették azok, akik szerették – és amiért viszont mások meg nem. Nem kell tisztában lenni a keletkezési körülményekkel ahhoz, hogy azt valószínűsítsük, a kötetindító elbeszélés időben is közel születhetett a Big Székely Só világához, és vélhetően a könyv (egyik) legkorábban írt darabja. És bár stilisztikailag valóban elüt a kötet későbbi szövegeitől – amelyek érezhetően jobban törekednek az ökonómiára, és jóval szikárabb, tömörebb fogalmazásmódot hoznak –, van valami, ami egyáltalán nem változott az eltelt évek alatt Haklik prózaművészetében: a történet iránti szenvedély, a töretlen mesélőkedv. (A nyelv némiképp barokkos használata azonban nem tűnik el teljesen, és olyan – érzésem szerint feleslegesen – túlbonyolított szerkezetekben tér vissza, mint például a „valós idejű üzenetmegosztó-alkalmazás” és hasonlók a Gyapjas halban.) Ez átüt a könyv kísérletezőbb műveinek szövetén is, mindjárt a következő novellában is, amelynek talányosan az Igazam volt Tévedtem címet adta a szerző, így, áthúzva – és amelynek háttértörténetéhez minden bizonnyal az újságírói, szerkesztőségi múltjának némely eleme szolgáltatott érdekes, de inkább csak a „díszletezésben” megnyilvánuló adalékot. A mesésnek, a valószínűtlennek ez a szervesült, magától értetődő használata többeket bizonyára arra késztethet, hogy meglebegtessék a mágikus formulát, ti. a mágikus realizmusét – de Haklik történetmesélői kedvének és erejének inkább a klasszikus (mikszáthi) magyar prózahagyományhoz van köze, semmint a latin-amerikai mágusokhoz. Bár ez is csak óvatosan jelenthető ki, hiszen nagyon sokfelé ágazó, összetett témavilágról és motívumkészletről beszélhetünk Haklik kisprózája esetében.
Mindez akkor válik leginkább világossá, ha áttekintjük az elbeszélések világát térben és időben – úgy, hogy közben egyértelművé válik, a két „koordináta-rendszer” nem választható el egymástól.  Haklik novelláiban az időnek „szaga” van, mint annak a bizonyos hangaszálnak az Apollinaire-versben. Vagy éppen íze, mint a gyermekkor első gofrijának, amely egy új, szabad(abb) világ ígéretét jelenti az Amerikai palacsintában. De ha már a szabadságnál tartunk, van valami, ami ezt még inkább megidézi, és folyton vissza-visszatérve a Haklik-novellák meghatározó motívumává, már-már védjegyévé válik: a zene. Haklik egy nemzedék popzenei tapasztalatáról ad hiteles és néhol megindító látleletet, a nyolcvanas (és részben kilencvenes) évek ikonikus zenekarai, hullámai és helyszínei, a punktól a new wave-ig azt a nosztalgikussá szelídült, mégis felszabadító erőt képesek közvetíteni az olvasónak, amit Jürgen érez a Born to Die in Berlin című novellában a Nina Hagen- és a Ramones-élmény közt lebegve az egyszerrevalóságos és szimbolikus jelentőségű léghajón. És nemcsak a zenéről van itt szó: sok egyéb – ma már úgy mondanánk: retró – elem mellett a Csillagok háborúja fantáziavilágának megidézésével Haklik egymástól látszólag független, valójában viszont egymással kommunikáló szövegei megszőnek egy olyan generációs élményhálót, amelyen nemcsak azok akadhatnak fenn, akiknek tapasztalati háttere miatt ez a popkulturális közeg ismerős, hanem azok is, akik afféle önismereti tréningként kíváncsiak Közép-Kelet-Európa közelmúltjára.
Haklik ugyanis erről beszél akkor is, ha az Oregon állambéli Mount Jefferson tövében áll, akkor is, ha az egykori vasfüggöny felett repül át egy léghajóval – vagy épp a cseh vidék fölé emelkedve, egy hamisítatlanul švejki vétetésű „Tom Hanksszel” az oldalán (Tom Hanks a vizek felett). Nem lehet megkerülni ezeket a léghajókat, mert a hakliki mitológiában róluk látható be az a táj, amely – hiába szállunk fölébe – „nem térkép”, hanem zsigereinkben élő történelmi tapasztalat. És ilyenkor néha gombóc képződik a torokban, amolyan kusturicai sírva vigadós módon, mint amikor Jovan háborúról álmodik a délvidéki bolnicában (elmegyógyintézetben), arról, hogy „egyszerűen csak lemészárolta a mudzsahedineket, meg mindenkit, akit odabent talált a házakban” a boszniai háború idején. És van, amikor a kép kitágul, átfog korokat és földrészeket, hogy a kötet egyik legerősebb szövegében, nevezetesen a zárónovellában (Ha eljön az idő) egy elátkozott zsebóra útját követve írjon le egy kalandosságában impozáns történelmi ívet, az 1849-es szabadságharctól a Titanic elsüllyedéséig, a Zagyva-parttól New Yorkig és vissza, katasztrófákon, világégéseken, diktatúrákon át, hogy ugyanoda jusson a végén, hisz: „Ott maradt, ahol a haza van.”
Mert mindig az utolsó mondat a legnehezebb.

Vissza a tetejére