Lapszámok, 2008/4

Történelmi és/vagy fejlődésregény és/vagy...?

(Benedek Szabolcs: Rózsakereszt avagy kalandregényes tanulóéveink. Pont Kiadó, Bp., 2007;
Benedek Szabolcs: Budapest vőlegényei. Pont Kiadó, Bp., 2008.)

Kalandozások az ezotéria historiográfiájába

Benedek Szabolcs Mathias rex és a Báthory Zsigmond című könyvei után legutóbbi regényeiből világossá vált, hogy történelmi érdeklődése meglehetősen szerteágazó, ismeretei pedig ennek megfelelően széleskörűek. A Rózsakereszt című regényről nyugodtan állíthatjuk, hogy alapos kutatómunka előzte meg, hiszen 2006-ban szintén a Pont Kiadónál látott napvilágot A szabadkőművesség eredete című munka, amely a hermetikus hagyományokat az első nagypáholy 1717-es megalapításáig tárgyalja. Ez a tanulmány alapozza meg a regényt, hiszen a rózsakeresztesség és szabadkőművesség fogalmainak tisztázása, a mozgalmak elindítóinak tevékenysége, az általuk írott munkák történeti tárgyalása ad keretet a Rózsakereszt cselekményének fikcionalitásához.

Az, hogy Benedek Szabolcs hozzányúl egy ilyen témához, azért lehet talán meglepő, mert napjainkban paradox módon a misztikus, ezoterikus, netán okkult tanok inkább a népszerű-népszerűsítő irodalomban tárgyaltatnak, méghozzá olyan dömpingben és színvonalon, hogy fennáll a veszélye, ha valaki szépirodalmi művet kíván írni a témában, az óhatatlanul mégis a populáris jelzőt aggattatja magára. Ugyanakkor van előnye, sőt értéke, értelme is annak, hogy valaki a rózsakeresztesekről ír regényt. Nem éppen arra gondolok, hogy egy a téma iránt érdeklődő, laikus közönség a regény az eladott példányszámok tekintetében sikeresebbé, olvasottabbá teheti (bár kétségtelen, hogy ez nem tűnik lehetetlennek), hanem hogy az ilyen érdeken túlmenően egy másfajta megközelítési lehetőséget is kínál. Ez a könyv kevéssé didaktikus, nem akar prófécia lenni, nem fogalmaz meg „vastag betűs” tantételeket, nem a kinyilatkoztató pozíciójából szólal meg – mert történelmi regény. A rózsakeresztesség és szabadkőművesség kialakulástörténete, kapcsolata, a köréjük szőtt rejtélyesség, a titkos társasággal kapcsolatos vélekedések, ismeretek természetesen nem hiányoznak, azonban a szerző nem esik áldozatul a rajongásnak, elragadtatásnak.

A könyv három részből áll, amelyek magát a cselekményt tekintve gyengébben, a szellemi történést tekintve viszont erősen kapcsolódnak egymáshoz, és az utóbbi értelemben fejlődésregényről beszélhetünk. Az alcímben jelzett kalandregényes tanulóéveink szókapcsolat első fele tehát inkább a „tények”, hiteles történeti adatok és egy fikcionális cselekmény szintjére korlátozódó olvasatra, míg a második a regényben végbemenő szellemi fejlődést jelzi. Még akár Goethe Wilhelm Meister tanulóévei című regénye is eszünkbe juthat. A Bildungsroman, vagy Entwicklungsroman terminus részben alkalmazhatónak tűnik a regényre, jóllehet a három résznek három főhőse van, ugyanakkor a szellemi fejlődés tekintetében mégis folytonosság mutatkozik.

A három rész címe ugyanis a szabadkőművesség szimbolikus fokainak feleltethető meg, tehát az inas, a legény és a mester a beavatási fokokban való előrehaladást jelöli. A következő fokokra lépés mindig újabb ismeret- és tudásmennyiséget, bölcsebbé válást feltételez. Azonban nem „beavatási regényről” van szó, legalábbis ha nem így olvassuk a regényt, akkor úgy tűnik, mintha a három rész nem igazán vagy csak nagyon gyenge szálakkal kötődne egymáshoz, hiszen akkor csak azt vehetjük észre, hogy a következő részekben rendre felbukkan néhány szereplő, rózsakeresztes művekre való hivatkozás, és inkább volna tekinthető három kisregénynek, mintsem egyetlen regénynek.

A cselekmény ideje a 1620 és 1661 közötti időszakot fogja át, a regény tere pedig Az inas című részben az 1620-21-es évek Prágája, majd Lipcséje, A legény 1623-ban Párizsban, míg A mester 1623-1661-ig terjedő időben játszódik franciaországi, majd angliai helyszíneken. A regény belső ideje és tere azonban ennél kiterjedtebb, ahogy haladunk előre, úgy a hagyománytörténet szálai egyre szerteágazóbbá teszik a szöveget.

Az egyes részekben a szereplők, a főszereplők is cserélődnek, ezzel együtt változnak a helyszínek, a beszédmódok is. Az első rész egyszerű, archaizáló nyelve a Gyulafehérvárról Heidelbergbe készülő Kolosy Gáspár történetét meséli el, aki összetalálkozik egy magát álszerényen (illetve minden gyanút eloszlatandóan) Mercuriusnak nevező alkimistával, adeptussal, aki Frigyes prágai udvarában próbál kapcsolatba kerülni a rózsakeresztesekkel. Mercurius kolozsvári származású, aranyművességből tartja fenn magát, azért, hogy közben szenvedélyének hódoljon, és a hermetikus tanokkal foglalkozzon, az alkimista mániának, az aranycsinálás mikéntjének szentelje szabadidejét. Miközben – a korabeli diákoktól elvárható módon – a latinul kiválóan tudó Kolosy Gáspárt inasnak felfogadja, és bevezeti Hermész Triszmegisztosz tanításaiba, megismerteti néhány alapművel, addig feltárulnak a XVII. századi társadalmi viszonyok, a boszorkányperek, higiéniás körülmények is, azonban a rózsakeresztes hagyomány részletei ekkor még nem.

Később, a második részből tudjuk meg, hogy Mercurius valójában jezsuita kém, aki éppen azért próbál beépülni, hogy aztán felszámolhassák a mozgalmat. Ennek a résznek a főhőse idősebb Jean Fessart, az egyik kőműves céh, lózsi vezetője, aki bár elismert vezető, mégsem tart még a szellemi fejlődés legmagasabb fokán, mert dadogós fiával mostohán bánik. Szégyelli és veri őt, a fiú pedig ennek következtében csak még gátlásosabb lesz. Itt tárul fel a rózsakeresztesség kapcsolata a szabadkőművességgel, mert a rózsakeresztesek állítólag beépültek a szabadkőműves páholyokba. Ebből annyi jelenik meg egy amolyan Umberto Ecó-san megírt krimi-történet keretében, hogy felfedezik a Párizs alatti alagútrendszert, amelyet a rózsakeresztesek arra használnak, hogy tagtoborzás céljából egy éjszaka alatt teleszórják röpirataikkal, plakátjaikkal a várost. Közben felbukkan Kolosy Gáspár, aki megöli Mercuriust, de aztán őt is meglincselik.

A harmadik részben Jean Fessart azonos nevű fiának egyes szám első személyű, memoár jellegű narrációjából tudjuk meg, hogy miután az ifjút apja beadta egy bencés kolostorba, ahonnan két év után megszökött, és egy kereskedőhajó legénységének tagjaként végül eljutott Angliába, ahol letelepedett, John családos ember lett, és legyőzve fogyatékosságát, kiváló emberré vált. Itt ismerkedett meg Elias Ashmole-lal, a Royal Society, a Királyi Társaság alapítójával, aki a monarchia lelkes híveként maga is a rózsa-keresztességet kutató ember volt, és akinek valószínűleg nagy szerepe volt abban, hogy a szabadkőművesség spekulatív irányzata kialakult. Ő mondja végül a regény zárómondataiban: „Egyetlen rózsakeresztessel találkoztam egész életem során, John, az pedig te vagy!” A regényből egy olyan interpretációt vélek kiolvasni, minthogy a rózsakeresztesség inkább eszme, mintsem mozgalom vagy titkos társaság, hiszen Jean-John végül nem kíván csatlakozni Ashmole szabadkőműves páholyához.

Benedek Szabolcs regénye a rettenetes borító és a sokszor zavaró szöveghibák ellenére érdekes kísérlet az ezoterikus kalandregény, az ismeretterjesztő irodalom és a történelmi regény ötvözésére. A rózsakeresztesség és szabadkőművesség mélyebb ismerete nélkül is irodalmi élményt adó, sőt szórakoztató könyv. Noha kétségtelenül egy a szellemi fejlődésben végbemenő ívet rajzol, és ehhez illeszti hozzá a hagyományt, azonban ezt inkább történeti megközelítésben teszi, mintsem szimbolikusan, nem akar beavatni a hermetikus tanokba. Benedek Szabolcs történelem iránti vonzódásának, irodalmilag korrekt hagyománykezelésének, élvezetes szövegalkotásának köszönhetően jó könyvet vehetünk kézbe.

 

Történetünk a főváros vonzásában

A Budapest vőlegényei szintén három részből álló könyv, amely részint – már a címből adódóan is – városregény, de ezen túlmenően családregény, amely tágabban három nemzedék világát rajzolja meg, valamint mindezzel együtt történelmi regény, amely szinte az egész magyar történelemből merít. Benedek Szabolcs ezzel egy olyan mintázatot hoz létre, olyan mértékben kitágítja a horizontot, megnövelve, de legalábbis bizonyítva a történelmi regényben rejlő lehetőségeket, hogy igazán érdemes a figyelemre.

A regény tere jórészt Budapest, illetve „vonzáskörzete”, amely azért nagyobb és kevésbé körülhatárolható, mint egy a megyehatár, hiszen például a tanyavilágban játszódó fejezetek kevésbé lőhetők be pontos helyrajzi koordinátákkal. A szereplőknek a városhoz fűződő viszonya, tudása, emlékei szolgálnak alapul a történetnek, történeteknek, amelyek a második világháborútól a rendszerváltást követő időszakot fogják át a konkrét cselekményt illetően, de leginkább a történelmi tudás tényeit elősorolva szó esik Buda török elfoglalásáról, majd visszavívásáról is, és beleszövődik az Ulászlóról elnevezett lacipecsenye mondája is. Ez akár csökkenthetné is a szöveg entrópiáját, hiszen az állandó megszakítottság, epizodikusság túlterhelhetné a szerkezetet, de mégsem így történik. Ez leginkább annak a megoldásnak köszönhető, hogy lehetséges egy metaolvasat, miszerint a narrátor, Tóth Bence Budapest történetéről ír(t) PhD-dolgozatot, amelyen még tovább dolgozik, hogy könyv legyen belőle, így végül is a kutatás szempontjából minden tény fontossá, beépíthetővé válik, vagy annak tűnik, és az epizodikusság a cédulázás analógiájára így kétségtelenül indokolttá válik. Még az sem zavaró, hogy a történelmi mondák, tablók, útikönyvekre, várostörténeti szövegekre hajazó szövegtípusok (a család- vagy nemzedéki regényként való olvasat felől) nem szervesen illeszkednek be a szövegbe, hiszen a tények elhatárolása, szétválogatása még nem történt meg, és valóban, a regény bizonyos részei elhagyhatóvá válnának. Ez nem jelenti azt, hogy emiatt a regény felét ténylegesen ki kellene dobni, én inkább erényének gondolom az epizodikusságot.

Az, hogy nem esik szét, az előbbieken túlmenően annak is köszönhető, hogy azért nem „kaotikus asszociációk” szervezik, és hogy a régmúlt, a közelmúlt és a kortárs horizont nem mosódik össze teljesen. A regény első része elsődlegesen Budapest ostromát, a második világháború időszakát idézi föl egyfelől az Amerikából hazalátogató rokonból föltoluló emlékképeinek, másfelől a nagyszülők élettapasztalatainak kvázi diktafonról jegyzetelésével, és ebbe illeszkednek a régmúlt történései is, amelyet például az akkor még gyerek Tóth Bencének mesélnek (és aki a metaolvasat szerint erre még szó szerint emlékszik, vagy ami helytállóbb, PhD-dolgozatából elbeszéléseket készít, majd azokat később önéletrajzi elemekkel telítve regénnyé gyúrja össze).

A második részben a szocializmus időszaka Tóth Bence szüleinek életútján keresztül idéződik fel. A paraszti világból Budapestre került fiataloknak a korabeli és egyáltalán a nagyvárosi életformával való találkozásának szociografikus megállapításokkal átszőtt története jól jelzi az értékrendszerbeli változásokat, de egyúttal azt is, hogy egyetlen generáció alatt nem megy végbe az identitás teljes megváltozása, hiszen a szülők az egyetem elvégzése után végül is visszaköltöznek vidékre, ott vállalnak munkát – igaz, nem falun vagy a tanyán, hanem a közeli városban. Az identitás teljes megváltozása még Tóth Bence esetében sem teljes, noha ő már budapesti lesz, de a szocializációja folytán nem lehet bennszülött, csak amolyan „gyüttment”. Az ő alakja, élettörténete példázza a rendszerváltozás után Budapestre került vagy éppen budapesti fiatalság útkeresését, bizonytalanságát, az értékrendszer pluralizálódását, és az ennek következtében megjelenő orientációs válságot. A valódi közösségek hiánya kiváltotta deviáns viselkedésformák, a torzult vagy éppen regresszív személyiségfejlődés, az elmagányosodás negatív példái mellett, vagy inkább ezeken átesvén Tóth Bence estében mégis valódi felnőtté válás következik be. Az identitás válságának megoldását éppen az egyént elnyelő, átformáló Budapest kínálja, mégpedig úgy, hogy történetét (annak a nemzet, a nemzedékek, a család történetével való összeforrottságát) ismerve mégis élhetővé, szerethetővé, sőt otthonná válik.

A Budapest vőlegényei jó regény, szerzője egyre érettebb és jobban megmunkált szöveget bocsát az olvasók elé, és válik a kortárs próza jeles alakjává. A történelmi regény horizontjának ilyen kitágítása, az epizodikusság és a majdhogynem provincialitás a posztmodern próza számára (is) megújulási lehetőséget, lehetőségeket kínálhat, jóllehet Benedek Szabolcs prózája inkább modern, sőt néhol meglehetősen hagyománykövető. A család- illetve nemzedéki regény felé való elmozdulás, az epizodikus és novellaszerű történetek teszik a könyvet mindenképpen olvasásra érdemessé.