Lapszámok, 2008/4

Hosszú pillantások (egy eltűnő világ után)

(Serfőző Simon: Megfordult égtájak. Szépírás Kiadó, Orpheusz Kiadó, 2007)

Meglehetősen ellentmondásos érzésekkel olvastam Serfőző Simon újabb kötetét. A Megfordult égtájak című kötet versei kiforrott, egységes, magas színvonalú lírai teljesítményként tűnnek elénk. Serfőző Simon költészete tiszta költészet; megszenvedett, átgondolt, tudatos építkezést mutat.

Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni ennek a költészetnek megfáradását, elkopását, a formák kimerülését, a komponensek látens anakronizmusát. Látens anakronizmuson azt értem, hogy a versek terébe időről időre beszüremlik a népi eredetű poétikus beszéd, ami néhol a toposzokhoz való újabb visszatérést implikálja; ezek azonban, mivel agyonhasználtak, kimerültek, hatékonyságuk, erejük relativizálódott, s így nem hathatnak az újdonság erejével, poétikai kifejezőerejük éppen ezért rendkívül csekély.

Látenssé ez a jelenség azáltal válik, hogy az a költői beszédmód, mely láthatóvá teszi a lélek belső feszültségeit; a töprengést, a tépelődést, a sztoikusságában (is) tettet áhító, magát fegyelmező öntudatot, hitelesen építi fel ezt a költői univerzumot. Nem arról van tehát szó, hogy kimerült volna, vagy kimerülőben lenne a költészet; azt azonban nem lehet nem látni, hogy ez a poétikai eszköztár determinált, véges. Mindebből az is következik, hogy a tartalom és a technikai megoldások területén időről időre ismétlődésekkel találkozunk.

Fontos tehát leszögezni: nem Serfőző költészete merült ki. Jelen kötetet fontos viszonyítási pontként értelmezhetjük; a lírai én visszatér gyökereihez, egyszerre tágítva és szűkítve a tér- és időbeli kereteket. Ebben a kötetben válik dominánssá a visszapillantás, mégpedig kiegészülve az öregedés aspektusával. A halálhoz viszonyított poétikusság nyitja meg az utat a gyerekkor, ifjúkor világa előtt, míg a jelen állapotot mintha egyre inkább az eltűnés, a felszámolódás, a romlás alakzatai váltanák fel. Jó érezhető, hogy ez a dilemma (több van már mögöttem, mint előttem) alapvetően határozza meg a versek alaphelyzetét. Nem beszélve a lokális determinációról, amely a szülőföldtől elszakadni képtelen lélek vívódásait, töprengő, sokszor keserű, néhol a rezignáció felé hajló beszédét hozza.

A közösségi beszédtől elszakadni sosem is tudó lírai én magányossá lett köreit rója; kereteit nem tudja, vagy nem akarja meghaladni. A magányos beszéd a közösségi igényű írás és befogadás megszűntével előbb uralkodóvá, aztán természetessé vált költészetünkben. Serfőző Simon azok közé tartozik, akik erről nem vettek tudomást. Tették tovább, a megváltozott feltételrendszer ellenére azt, amit meggyőződésük diktált. A nyelvi cselekvésbe vetett hit, a szülőföldhöz való feltétlen ragaszkodás kiegészül a távlattal. Mondhatjuk, a mondottak tükrében szándékos paradoxonnal élve, hogy a visszapillantás, visszatekintés, az emlékezés (szemben a felejtéssel) valósággal megköveteli, de legalábbis indokolttá teszi ennek a beszédmódnak az alkalmazását. Bárhogy is van, otthonosan mozoghatunk e versek terében; elevensége a lírai én heroikus erőfeszítésének köszönhető. Az újra benépesített imaginárius tér a referencialitás igényével transzponálja versbe a külső valóságból merített tapasztalatokat.

Úgy tűnik, hogy a Megfordult égtájak beszédes dokumentummá válhat, ha jól figyelünk. Az alapvető kötelek, gyökerek erősek, megingathatatlanok; patinát és tartást kölcsönöznek, felvérteznek az otthonról haza élménykörével. Végül mind a forrásvidékhez térünk vissza. Érdemes a költői életművek periódusait ilyetén szempontból is vizsgálni, nevezetesen; mely ponton jelenik meg egyre erősödő (retrospektív) hangsúlyokkal a közvetlen közelség poétikája. Serfőző úgy tért vissza gyermek- és ifjúkorához, hogy el sem szakadt onnan. Az idő azonban kegyetlen; a kötetet nyitó vers hasonlata is figyelmeztet erre; ami volt, megidézhető, verssé tehető, de a feltételes mód jól jelzi a közben megképződött, egyben áthidalandó távlatot: „Ha az idő nem irányít / a meredek magasságnak, / messzeségnek, még ma is / a zakatoló szelek váltókezelője lennék, / fák vitorlafelvonója / a loccsanva hullámzó fényben.” (Mint régen)

A kötetet alkotó két ciklus (Nagyobb napot gyújtani; Megfordult égtájak) már címével is jelzi a poétikai tér átrendeződését. A visszatekintésnek alapvető fontosságot tulajdoníthatunk, ugyanakkor a jelen pozíciójának értelmezéséhez ennek az attitűdnek (nyelvi) kiterjesztésére van szükség. A két állapot közötti távolság az, ami a versek feszültségét adja. A jelen csak távlatossá tett emlékezésként működik, a sorok között időről időre a múltra utaló komponensek iktatódnak.

A természetes, közvetlen környezet megragadása a lírai én alapérdeke; létkérdés ez, a költői beszélő létesülésének elengedhetetlen feltétele. A népi eredetű költészet mintázata itt is a külső környezet felsorolásából, helyzetbehozásából indul. Kiegészül mindez aztán az ebből megképezhető következtetésekkel. Az etikai attitűd tehát ezen a helytálláson keresztül válik tapinthatóvá; a kimondás, megnevezés következtében elmozdulunk a konkréttól, s egy általánosabb síkon újraértelmezhetjük a látottakat. A szülőföld szeretete, a ragaszkodás, az emberi helytállás: ezek Serfőző legfőbb témái.

Érdemes felfigyelni a kötetben lévő időviszonyokra; az akkor és most viszonya kiemelt szerephez jut: Akkor még / tócsákat őriztem, / itatni én tereltem: / ott folyt az út mellett, / csobogott az árok. / Karikásostor-széllel / cserdítettem oda, / hazahajtottam a dombot.” (Akkor még)

Serfőző harmonikusnak, idillikusnak láttatott szövegvilágában különleges szerepet kapnak az emberi tartást manifesztáló kijelentések; mintha az ábrázolt tájból, a megragadott külső valóságból merítene erőt, tartást; értelmezhetjük akár hasonlatként, akár allegóriaként: „Amilyen eget más emel, / s a láthatárig az övé, / olyat szeretnék, annál is / tágasabbat a fejem fölé. // S nagyobb napot gyújtani, / ragyogna a fényesség. / Szép munkát ha látok, / én még szebbet szeretnék.” (Nagyobb napot)

A Megfordult égtájak versei olyan átszituálódást érzékeltetnek, tesznek láthatóvá, verssé, melynek középpontjában egyértelműen a változás áll. A gyerekkor világa eltűnt, vagy eltűnőben van. A veszteség egyre nő; mindezt az elveszített barátokhoz írott versek is jelzik; kiemelendő ebből a tematikából az apabúcsúztató vers, a Sirató, amely, túl a személyes megrendültségen, megrázó erővel mutat túl önmagán, és reprezentatív sorsmintává válik.

A kötet legfőbb erénye a felismerésben keresendő; a személyes hang előtérbe állítása mellett a közösségi érzések kifejezésének szándéka is jól látható. Mégis, mintha lenne egy csepp befelé fordulás; nem pusztán a nosztalgiáról van szó. Inkább a formálódó számvetésről, mérlegelésről, s a továbbiak latolgatásáról. Nemcsak a környezet változik: a benne élő ember, annak szemléletmódja is időről időre átalakul. Serfőző Simon verseiben ennek a fordulatnak, az életet máshogy szemlélő ember kétkedve is reménykedését érzem; megfogalmazni, újra bejárni az életünket. Újraélni, nemcsak az emlékezés által, de újra kimondani, újrateremteni: a költészet erejével.