Emlékkép
Egyre szűrtebben létezik
belőle pár foszlány, csupán
– rossz memóriák ágbogán –
ami véletlen fennakad.
Szóródik ritkás anyaga
rossz memóriákon, szerte
– ahogy nő benne(1) az elme –
pelyhekben hulló éjszaka.
Egy eltolt hangsúly mint blokád
szállong fölötte, nyomdokán
– fáknak erdő szoros pántja –
kényszerzubbonyába(2) rántja.
Utánuk pár foszlány csupán,
pár külön-külön lézengő
ritka folt, újra egy erdő
támad a fákon. Illanó
memóriák láncán fogas-
kerékbe tördelt ágbogak.
Egyenetlen rajtuk a súly
– ahogy tolódik a hangsúly –(3)
bomló erdő fákat szitál.
Emlékezetbe csúszik át.
Tolódik vele a torlasz,(4)
mígnem elnyeli ez ordas
személytelen szeméttelep:
rossz memóriákon porlad.
Csupa – egykor nemes – kacat
hűlt helyét rejtse talpalat.
Kripta, ahol ez ingatag
árnyakon békén ringanak.
Együtt, egyszerre illan az összes,
nem köti többé e köztes
világgal közös szem.
Fogva és fenn a sok emlék-
kép oszlik az elmék – ormán,(5)
akárhol – sosem egyformán.
Porladásban mind máshol jár.
Hamvukból fióka landol
– mintegy véletlen fennakad –.
Kalandor, utolsó foszlány.(4)
(1) Az egyik emlékezőben.
(2) Erdő: fáknak ugyanúgy nem önkéntes társulása, mint ahogy az emlékképek sem a maguk jószántából kerülnek össze egy (azonos) memóriában.
(3) Félig már be van tördelve, most dől el, hogy emlékkép lesz-e belőle.
(4) Az őt blokádoló, egykor elkóborolt hangsúly.
(5) A sok kis karrierista! A csúcsokra törne mind.
Vissza a tetejére