„E nemzetségből csak egy fénykép marad.”
Mordechay Avi-Shaul
(Petri György ford.)

Emlékezzél!

Akár a rongyos ködhegyek a fosztó virradatban,

némaság virágzik,

s elnyílik az utolsó utáni füstös pillanatban.

Két sorban vonulnak

felfelé a kaptatón; siet mind, mintha imára menne.

Mintha a síneken túl

szidur-lapok közt bújtatott remény teremne.

Hátrahagyott

kegytárgyaik fölött a reggeli nap kábán áthajol.

Üres a gyülekezet háza.

Szombat királynő, mondd, merre bujdosol?!

Kifosztva a táj is,

ábrázattalan, szürke massza ez a szép vidék.

Nem méri önmagát,

hisz többé már nem otthon: valahavolt menedék.

Nekik nem maradt

más, csak a lezárt szemhéj mögött izzó szégyen

és a kimondatlan szavak

értelmét egymástól elsáncoló tudat: íberleben!

Belzec, Treblinka,

Sobibor, Dachau, Chelmno és Oswiecim...

Imbolygó árnyak

a rettegés ködön és dallamon átszűrt éjein.

Kemencemélyi csend –

milliók sorsát jelölő rövidke héber szó: SOA.

Szín- és tetthelyek közt

korbácsként hajt előre, hogy többé soha, soha.

A bölcsek szerint

kilencszázhárom halált teremtett az úr,

Azután még egyet,

ha a mózesi nép újkori figyelme netán lazul.

A módszer velejét

listák, jegyzőkönyvek őrzik, fotók és fonográf.

Recsegő hangon szólt

a végső megoldáshoz illő Arierparagmph.

Hatvan év a hatmillióhoz...

Ha kérdeznéd, fiam, hogy kiért vagy ki ellen

porlad az Idő a tenyeremben

– nincs válasz; az emlékezet engesztelhetetlen.

De számláld meg őket,

mert egytől egyig mind megszámlálhatók.

Vedd számba őket,

kik emberként járták meg a nem-járhatót.

Tartsd számon őket:

a szív nem archívumban őrzött üres kartoték.

Kérd számon őket!

Kevés a két gyertya saját sorsodért...

Ha néha megroppan is

az irgalom száraz, gyönge ága,

csak így lesz létednek

újra gyökere, lombja, Magyarországa.