(Szolcsányi Ákos: Csehország szép, útjai jók, Budapest, Orpheusz Kiadó, 2008)

Szolcsányi Ákos etikai költő. Ritkaság ez – a lírán a mélyrétegekben láthatatlanul elhatalmasodó kallofóbia következtében sokan, tartva a pátosztól, nem moralizálnak. Az elsőkötetes Szolcsányi bátran benyomul erre az üres területre, és emelkedettséggel – de nem pátosszal – vonja kérdőre magát.

Főképp a gyermekkorból és a kamasz évek jelentőségteljes mozzanataiból merít. Számos alkalommal felbukkan egy lidércnyomásos apafigura, egy a maga nemében kisszerű, szánalmas egyén, aki mégis hatalmas és kikerülhetetlen befolyással bír mind a versbeszélőre, mind a vers alaphangulatára. Ez a kettősség Szolcsányi gazdag és ravasz nyelvéből származik: a kettős, finoman, olykor észrevehetetlenül oszcilláló nyelviség olyan reprezentációt tudhat a magáénak, amely egyszerre gyermeki, ugyanakkor már kívül is van a gyermetegségen és fölülről letekintve, bírája az eseményeknek, személyeknek.

Ez nagyon izgalmas és bizarr etikai pozíciót biztosít ennek a lírának. Olykor az erkölcsiségen belül, olykor azon kívül reked, de leggyakrabban e két mezsgye közé szorul. Nem véletlen, hogy a kötet első verse az Apa, az utolsó a Após címet viseli. Az első megszólalási viszonya az apafigurát mint a világ egy mozdíthatatlan, a beszélőre ránehezedő tényét mutatja be („Az est az övé, / a tévé, a tálca, / a tarja, a tej, / fiam, így fogd a kenőkést, / ezt mondja a mozdulatra.”); a másik az apafigurából kibontakozva egy fejlett, mégis retrográd erkölcsi álláspontot foglal el („– Számon kérhetik-e magukon az emberek, hogy még gyászolni sem tudnak?”). És a kötet egésze e két beszédmód és (etikai) rálátás közé ékelődik. A legjobban ezt – s már címében is beszédes! – A félbehagyott bűntudat című ciklus versei mutatják be. A bűnnek és bűntudatnak egy olyasféle patológiája ez, amely egyben apológia is: vád és feloldozás szinte egybefonódik. Egy olyan mozgás megy végbe, amely a bűntudatot veszi védelmébe. Ez azért rendkívül izgalmas, mert az erkölcsi intuíció azt diktálná, hogy a bűntudat éppenséggel nem szorul efféle pártfogásra. Ennek a különös szétszálazhatatlan állapotnak a legillusztrisabb monumentuma (bár egy másik ciklusban található) A meg nem bánásról című vers:

hogy megtettem, amit mindenki, ha un kamaszodni,
hogy nem győztem a jót bátorsággal, türelemmel,
a tűnődéssé halkul a hála, hiába is érzem,
s hogy nem hív ki az ördög, hisz még győznie sem kell,
s így is örökre velem lesz, mint anyajegy szem alatt vagy
mint csomag óvszer az első éjszaka óta.

A kötet dikciójára és szövegvilágára az jellemző – miként a fenti versből is kiviláglik –, hogy valahol a szöveg által elfedett térben történetek húzódnak. De az egybegyűjtött és egybefogott szöveg-sorja, szövegforgács textúrája elfedi és majdnem teljesen kiemelhetetlenné teszi a történetszerűt a természetes teréből. A szöveg tehát emléknyomokat szolgáltat, mutat a történésre, ugyanakkor meggátolja, hogy teljesen elérjünk hozzá, és mint történetet fogadjuk be. Szolcsányi legtöbb versére igaz ez – mondhatni általános stílusjegy. A szövegek – elméleti értelemben – széttartóak, a néhai történetek tükörcserepei böngészése közben nehéz eljutni valamiféle narratív jelentésig. A verseskötet általánosnak mondható emelkedett dikciója nem csak tipikus hívószavak és mondatszerkesztések, mondatfűzések révén épül. Az értési nekifeszülés olyan – akár pszichológiailag is értendő – retorikai pozíciót képez, amelyben a szövegnek hatalma van felettünk. Legtöbbször nem ziláltság benyomását nyújtja ez a mozgalmasan széttartó szöveg, hanem – és ezért stílusjegy – a sötét, viszolyogtató titkolózásét. Éppen ezért a Csehország szép, útjai jók nagy részben – nem pejoratív értelemben – hangulati költészet is. Mondhatni a rossz közérzetnek és a bűnokozás sejtelmének költészete.

Ugyanakkor Szolcsányi nem puha szöveget ír: néhány gyengébb lírizáló hangütést kivéve a verseiben kemény és kíméletlen magával és a világgal. Ez azonban nem a nyílt szemrehányás vagy vulgáris vagdalkozás eszközeivel artikulálódik. Kerülő úton visz bele a sötét őszinteségbe: az említett szövegforgácsok által. Mintha fémforgáccsal dolgozna, amelyet lehet kézzel söpörni, de idővel kikezdi a bőrt. Szolcsányi kötetének nagy érdeme, hogy nem mesél, és csak keveset fecseg (bár olykor e fecsegés is a történetszerű jelentőségteljes emléklenyomata): mindaz, ami fájó és elmesélhető, az meg van szűrve („Fecsegésemet fénylő tea szűri, / mint lámpafényt az ablakok.” – Elalvás előtt). A kellő tömörítés az emléknyomok enigmaként történő használatának egyik (lehetséges) eredménye, hogy a köteten végigvonul egy gondolati réteg, a gyermekkori bűn és szenvedés feltárásának rétege, mintegy ráadásként.

Hozzá kell tenni, hogy az emelkedett hang néhány esetben nem hordozza ezt a többletet, s így a szentimentalizmus küszöbén billeg. A kötet ezért egészében véve egyenetlen színvonalú, de ez nem nyomja rá a silányság bélyegét; mindössze arról van szó, hogy egy kicsit szigorúbb szerkesztés és néhány vers elhagyása még feszesebbé, szigorúbbá és ezáltal stílusában kiforrottabbá tette volna a könyvet.

Hasonló a helyzet a címválasztással. Szolcsányinak nagyon változatos beszélői vannak, valamiért mégis egy kevésbé sikerült darabból választott. Persze világos, hogy „Csehország” nem azonos a földrajzi országgal, sokkal inkább Szolcsányi belső univerzumának elrejtő megnevezése ez, az utak pedig – többek között – a lírikus változatos iránylehetőségeire, a szövegekben az olvasó által vágható, az univerzum elemeit összekötő csapás metaforája. De ez a cím mégis teljességgel elüt a kötet szövegvilágától és hangulatától is.

A Csehország szép, útjai jók mindazonáltal csorbítatlan képet nyújt Szolcsányi Ákos készségeiről. A kötött formákhoz is van érzéke, bár szabadversei dögösebbek; olvasása gyakran érzéki élményekben is gazdag, ugyanis a versek zeneisége is kimunkált. A fentebb pedzegetett gondolati-bölcseleti sík pedig az, amiért érdemes újra és újraolvasni. Szükségszerű is az újraértelmezés, mert a titkolózó-narratíva nem adja meg magát.

Erős kezdés, rengeteg forrongó lehetőséggel és sikerpotenciállal tele. Maga a könyv egyébként szép és ízléses az átlagos „elsőfüzetekhez” képest. Reményteljes első kötet.