(Marno János: Nárcisz készül Parnasszus Könyvek, 2007)

Megbámulja magát, nem mozdul, az arca se rezdül,
szinte szobor: míves faragásu Paros-beli márvány.
Fekve a földön, iker-csillagra, szemére, tekint le,
Bacchus- s Phoebushoz méltó fürtjére is úgy néz;
ifjú orcáját, az ivor nyakat, és a sugáros
arcot, min rózsás fény villan, váltva fehérrel,
s mind, mi magában bámulatos, bámulja a habban.
Kába, kivánja magát, a varázs gyúl benne meg érte,
vágyakozik s vágyott, fölgyúl és gyújtja a lángot.
Hasztalanul csókkal hányszor csap a csalfa habokra.
Víz közepén meglátva nyakát, jaj, hányszor akarja
fonni be karjaival, hányszor nyúl vízbe hiába!
Mit lát, még nem tudja, de lángol azért, amit ott lát,
tévelygése, szemét rászedve, szemét tüzesíti.
Illó képek után mért nyúlsz, te szegény, te hiszékeny?
Nincs mire vágyakozol: fordulj meg s kedvesed eltűnt.
Nem más, mit szemlélsz: magad árnya, mi visszaverődik:
semmi magában e kép: idelép, ha te jössz; s ha te itt vagy,
ittmarad; és elenyész, ha te el tudsz tőle szakadni.
(Ovidius: Narcissus. Echo. Metamorphoses, 3. könyv)

(mielőtt)

mielőtt az emésztő önszerelembe feledkeznénk; a tétovaság alakzatait felszámolva, haladva szemközt magunkkal, ölelve kezünkkel a semmit. Gyanú, egzisztencia, felettébb biztató: kísérletek. Valami összeáll (szükségszerű utópiaként, a továbbiakban: vers), széthullik megint, a jelentés elcsúszik, deformálódik, a metafora helyén a metamorfózis szimptómái kenődnek széjjel. Tolakszik és arat a hasonlat is, „a különbség a hasonlatban rejlik” (Pár); persze, hol máshol bukkanna fel, ha nem egy ilyen verscímmel ellátott szöveg (záró)akkordjaként, elviselhetővé téve a disszonanciát. A hasonlat alapállásunkból, sztenderd gondolkodásunkból fakadóan az azonosságot kellene mutassa, valamit, bármit, ami olyan, mint... mint mi? Ám a közelítés, az egymáshoz viszonyítás alapja a különbség is lehet, sőt. Attól tartunk, hogy csak és kizárólag különbségek vannak, a nyelvben legalábbis mindenképp, de ez Saussure óta nem meglepő. A különbségek azonban szükségszerűen csak és kizárólag egymáshoz viszonyítva jelentik azt, amit, végső soron önmagukat; ám az azonosság, a metaforizált azonosítás kényszere nem implikálja az eredményt magát mint olyat, csak felmutatja a különbségek egymáshoz közelítő, folyton mozgásban lévő halmazát, meghatározás-hálóját (Eliot: Prufrock). Tetézzük mindezt azzal, hogy minden azelőtt (is) van, hogy egyáltalán belefognánk, nem feledve, hogy akkor is, amikor a beszéd, a szavak nagyszerű rendje a papírra terül. Folytonos készülés, készülődés tehát, szemben a változatlannal, melynek változóságát áhítja, de csak a fel nem függesztett közelítés marad. Mielőtt.

(Nárcisz)

Nemcsak a mítosz Narcissusa (az ovidiusi átiratot használom, ha már Ovid), több annál. Felfogható akár poétikai dilemmaként is, tegyünk úgy. Az én hipertrófiája; annak tételezése, hogy a világ, a költészet szükségszerűen egy személy-én tevékenységének végeredménye. Marnónál azonban nincs végeredmény. Mondhatnánk persze, hogy az ember hiányaiból építkező lény, hogy a totális egész helyett a totális egész akarásáról szólhatunk mindösszesen. Ideig-óráig mintha a rend, a rendezettség okozna megelégedést, stabilitást. Itt azonban éppen a rendetlenség, az esetlegesség a legfontosabb tapasztalás, illetve ennek a problematikának tematizálása, ami egyszerre jelenti a probléma felvetését és a megoldás (kérdés) irányába elmozduló kísérleteket.

A szövegek regisztereinek sűrű váltogatása azonban éppen arra mutat rá, hogy közelítéseink mögött folytonosan változó feltételrendszerek szerint tételeződnek a jelenségek, események, egyszóval: költő legyen a talpán, aki. Marno ennek nyomába ered; akár a mítoszbéli víztükörbe tekintve képzeljük mindezt, akár az álom-ébrenlét toposzával élünk, sokadszorra, akár a Narcissusnak válaszolgató (jelöletlen) Echo kijelentéseit emeljük az értelmezés horizontjába. Ez utóbbi esetében érthető meg igazából a költői beszéd relativizáltsága. Narcissus (Marno-Nárcisz) hangja – a költői univerzum teremtésének centruma –, amit fogjunk fel az én (ön)reprezentáló belső beszédének, olyan artikuláció, amelynek alapattitűdje az (volna), hogy saját határait körüljárva, a nyelvi regiszterek segítségével láthatóvá teszi az én és a világ, ha úgy tetszik, az Én és a Másik különbségét. A távolodásokra, önmaga meghaladásaira készülődő (nem feledve, újra s újra emlékezetbe és versbe írva) Nárcisz azonban újra és újra önnön magába ütközik, minden egyetlen tudatcentrumba koncentrálódik, onnan áramlik ki, szóródik szét, s oda hat vissza. Határai, akarnám írni, amire a válasz: csak határai vannak. Meg kiterjedése, súlya, gondolatköre van.

(lehasad)

Talán pontosíthatnánk Nárcisz alakját. Nem feltétlenül alakmás; könnyű lenne persze azt írni, hogy Marno az önszenvedélyt, az (egészséges egyensúlyban) önreprezentációt formálja verssé, s ehhez egy mitologikus alakot használ (f)el, ám e kézenfekvő megoldással megkerülnénk, pontosabban figyelmen kívül hagynánk azt a lehetőséget, amire Marno is felhívja a figyelmet a fülszövegben: „Nárcisz kész van? Nem, Nárcisz továbbra is mintha készülődnék, elő-előkéredzkedik a váratlan, jobbára váratlan pillanatokban, mert hívásokra kevésbé. Így tette ezt már az első alkalommal is, jött kéretlenül, maga kéredzkedett naponta, nem, annál rendszertelenebbé.” Jelen pretextust olvasva több lehetőség is felvetődik. Lehetséges, hogy Nárcisz a lírai én része, implicite ennyi, amit mindenképp kijelenthetünk: Nárcisznak köze van a versbeszélő személyéhez; ám annak mintha egy lehasadt, de legalábbis nem (teljesen) uralt, inkább megfigyelt szegmense lenne. Túl azon a nyilvánvaló poétikai problémán, hogy aki a versben beszél, az én, de nem feltétlenül én-én, felfoghatjuk talán a tudatalatti jelenléteként is, hiszen nem engedelmeskedik akaratnak, nem kér, egyszerre előáll. A Nárciszról szóló beszéd függő beszéde jól példázza ezt; beszédet ritkán tolmácsol Marno, gondolatokat annál inkább. Mintha egy tudat (egyazon tudat?) láttatná a másikat, kívülről, kint, mégis a gondolat segítségével, a tudat peremvidékén járva. A tudás, a Másik, avagy önmaga tudása pedig a tiszta egzisztencia, a létezés kíméletlen figyelmű átszűrése, átlényegítése, újrafogalmazása: „a tények tükrében / vizsgálja magát. Méretkezik. / Megmerítkezik, úgymond, a tulajdon / arcában, mely arc éppenséggel / nem mond neki semmit. Pedig / ő értelmet adna mondatának, / ez kétségbe nem vonható, a kétség ott / merül fel, ahol Nárciszt a vonások / összekuszálják és elnyelik.” (Nárcisz készül)

(a felszín, a mély)

Egyik (komponens) a másik rovására. Marno verseinek kvázi nincs felszíne. Mélységek vannak, fedések, takarások, egymásra montírozódé rétegek. Cselekedet, tett, gondolat. Álom és ébrenlét egyazon mezőben transzponáltatott, s nincs nagyon, mi őket elválasztaná.

Az írások felszínén megjelenő jelenségek azonnal erős viharba (asszociációs mező, olvasztótégely, kohó, örvény) kerülnek, s nem is szabadulnak onnan. A valóság tételezése, annak körüljárása szép dolog; elégedettséget, elbizakodottságot okoz, meg némi fejtörést, itt, a marnoi változatban legalábbis. A versek (címtől a záró sorig terjedő, monologikus beszéd) a (le) zártság érzetét keltik. Szorongatóan egyben van minden; mindez azonban csak palástolni igyekszik a felszínen a folytonosan változó mélység néhol képlékeny, néhol láthatatlan szerkezetét.

Valóság és valóság között is van különbség; a valóság olyan, mint. Megint a hasonlat, „Olyan, mint egy sárgarépa. Tovább / megyek: mint egy sárgaréparigó. / Amennyiben legalábbis az örökké- / valóságról, és nem erről a szarról, / amit bélsár gyanánt ürítünk magunkból éppen, / van szó, s amely utóbbit valóságos / megváltásnak tekintünk – ha valóban / hihetünk, visszavetvén, a tekintetüknek.” (A valóság) Innen talán csak két momentumot érdemes kiragadni, a továbblépést, mely eljárásmód ennek a lírának alapvető attitűdje. Magatartás ez, a világba tévedő (ezzel egy időben: saját virtuál-világát építő) szubjektum alkotási kényszere. A másik a visszavetett tekintet, mely a valóságot (melyiket?) prezentálja, hogy aztán a tudatban verődjön vissza, kései, soha nem egyidejű visszhangként.

(a vers)

A kötet verseiben kitüntetett szerepet kap a költészet és a vers definiálása. Marno kérdésfeltevése egy reflektált, ellenőrzött területet enged láttatni. Mivelhogy a kérdés metafizikai voltával foglalkozni értelmetlen, más megközelítési módot kell keresni. Ennek feloldása, árnyalása a nyelvi sík effektív megjelenítése; nevezetesen az írás folyamatának feltüntetése, másrészt a vers materiális természetére vonatkozó kommentárok. A kötet versnyelve, a szavak figurativitása jól példázza ezt: „Szájunk mint ól, melyben a disznó / szavak megszállnak éjjelente, / tűnődve olyik, hogy mit forgat / magában az emésztő szél.” Egy hasonlatra egy metafora; s ezen túl, a kimondás tétje, a megfogalmazás kényszere, öröme, s ebből a disznóólból vers lesz, ahogy vers lehet bármiből. Az asszociációs mező itt is irgalmatlan, kiterjed, eltávolít, hogy aztán az én újra egyenesbe hozza; a lélektől indulva, az emlékidézésen át eljusson valahová, a történés általánosabb síkjára (hová moslékot pusztítani jár a lélek), s mindezt a nyelv segítségével, levonva tanulságot is talán: „Ki / szavak közé csöppen, kikezdik a disznók.” (Szájunk)

A vers szükségképp asszociatív; intertextuális, más szövegekkel összeolvasható, olvasandó. Marno János költészete emel és változtat ezen; a világ megtapasztalását, a befogadást magát tűzi célul. A befogadás, a megértés mindig kísérlet. A vers ennek a befogadásnak az akarása, az értelem és akarat diadala (daidala?); nem lezárt folyamat, receptre nem kapható. Attól értékes, hogy egyféle; világhoz való viszonyunkat olvastam viszont, ezt a tükröt, a Marnóét; csak egyféle befogadás van. A személyesen átélt, az alanyi, a nárcisztikus akár, nem helyettesíthető: semmivel és senkivel. Az önszépség helyére pedig, kétség semmi nincsen, az önismeret, az önteremtés kerül(t).

(egymás mellé)

Kérdés, hová helyezzük hát őket? Költőt és mását? Kívülre, belülre, alá vagy fölé. Elférnek, megférnek egymás mellett is, úgy hiszem. A lírai én és Nárcisz. Nárcisz és a lírai én. Hogy látszatát is elkerüljük. Bár lehet, mindegy is. Költészetet művelni metamorfikus: MarnOvidius.

„Nem más, mit szemlélsz: magad árnya, mi visszaverődik: / semmi magában e kép: idelép, ha te jössz; s ha te itt vagy, / ittmarad; és elenyész, ha te el tudsz tőle szakadni.”

(Publius Ovidius Naso)

„Mállik a rend, akár ha rosszullét / kerülgeti naphosszat az embert, arcukat / vesztik a tárgyak, melyekkel a dolog hátra még, / s a dolgok, mintegy a csupasz erőszak / szellemei, kényükre bitorolják a testét. [...] Alkonyodik. Földet ér ég és hasonlat, / és mégis, ha mélyebben belegondol, ő úgy / istenigazán, életben, semmit sem akart.”

(Marno János, Dec. 31-re)