Sárosdi, a prózaíró, amikor még nem volt prózaíró, sőt a mostaninál is sokkal kevesebbet tudott a világról és az életről, olyan városban szeretett volna lakni, amelyikben van vár. Persze, nem érte be akármilyen földvárral vagy palánkok védte erődítménnyel: igazi várat akart, kőből, tornyokkal, lőrésekkel, árokkal. S ami a legfontosabb: hősökkel. Természetesen olvasta Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét, nemcsak az iskolai kötelező penzum alkalmából, hanem emellett még vagy féltucatszor, és sokszor odaképzelte magát az egri vár fokára, Dobó és a többiek mellé, ahogy szembeszállnak a túlerővel. Roppant módon irigyelte az egrieket, amiért nekik ilyen váruk van, ilyen hősökkel. Szolnoknak ez nem jutott. Tudta, hogy hajdanában itt is állt vár, hogyne tudta volna, hiszen az Egri csillagok mellett állandó olvasmányai közé tartoztak a Képes történelem-sorozat kötetei, valamint Lengyel Dénes mondagyűjteményei, amelyekből mind kiderült, hogy Eger előtt pont Szolnokot ostromolták a törökök, ám Nyáry Lőrinc kapitány minden elszántsága ellenére az idegen zsoldosok hamar föladták a várat. A történet fölbukkan a Gárdonyi-regény lapjain is, mégpedig – az ifjú Sárosdi nagy bánatára – negatív példaként: az egriek többek között úgy esküsznek a kitartó és állhatatos harcra, hogy kijelentik: „Nem vagyunk szolnokiak!”

Egy városban akkor van vár, ha az kézzel fogható. Ha oda lehet menni, megtapogatni a falait, fölmászni a tornyokba, kinézni a lőréseken és így tovább. Sárosdi kereste a szolnoki várat, ám nem találta sehol. Az iskolában elmagyarázták neki – nem csak neki, az osztálytársainak is –, hogy a vár ott állott valamikor, ahol a Zagyva ömlik a Tiszába, ám Sárosdi ott sem lelte. Amikor elbiciklizett arrafelé a Csepel tacskójával, látott valami falakat a torkolat mentén, amelyek olyan várszerűnek néztek ki, ám mögöttük nem bástyák magasodtak, hanem modern lakóházak. Miután alaposan szemügyre vette a Képes történelem-sorozat köteteiben lévő ábrákat a szolnoki várról, nagyjából be is tudta azonosítani a helyszínt: a Tisza most is ott van, a híd is, meg talán a Zagyva is, sőt a képek valóban mutattak falakat a torkolatnál, azonban az egyik, 1617-es, Kölnben készült rézkarc szerint kellene ott lennie egy kör alakú bástyának is, ami viszont a valóságban nincs meg (egyébként – tudta meg az egyik könyvből Sárosdi – a körbástya már akkor is elavult volt a korszerű fülesbástyával szemben). Szóval, meg is van a vár, meg nincs is meg. Az egrieknek tehát mégiscsak jobb. Nem beszélve a sümegiekről, a szigligetiekről, a siklósiakról és a nagyvázsonyiakról, meg a többi helyről, ahol Sárosdi osztálykirándulások és családi nyaralások alkalmával várakat nézhetett.

Különben is: mindenki tudja, hogy Dobó István ki volt. Na de Nyáry Lőrinc nevét hányan ismerik? Akik esetleg hallottak róla, azok is legföljebb annyit, hogy ő volt a várkapitány, amikor Szolnokot elfoglalta a török. Innen indultak tovább Eger alá. Micsoda különbség van a két ostrom között! Pedig Nyáry Lőrinc később a Héttoronyban raboskodott. Kalandos körülmények között, csellel szabadította ki onnét egy muzulmánná lett magyar rab. Erről miért nem írt senki regényt?

Sárosdi elhatározta, hogy ő majd fog.

Nem is késlekedett, nekilátott nyomban. A nagy, vonalas spirálfüzetből kitépte az előzőleg elkezdett, aztán félbehagyott regény lapjait (szerencsére nem kellett sokat kitépnie, keveset haladt vele, a főszereplők éppenhogy hajótörést szenvedtek a déltengeri szigeten), és csúnya – egyesek szerint olvashatatlan kézírással – azt írta az így újonnan keletkezett első oldalra: „Nagy szenvedések között élt a magyar nép akkoriban. Két oldalról is szorongatták, de a törökkel gyűlt meg a legtöbb baja”. Itt abba kellett hagynia, mert csöngettek. Sárosdi meglepődött. Délután három óra volt, a szüleinek ilyenkor még nem kellene hazaérkezniük, különben is, nekik van kulcsuk.

A csengő megint megszólalt, olyan erőszakosan és türelmetlenül, hogy Sárosdinak nem volt ideje elrakni a készülő regény kéziratát. Pedig a szülei érkezésekor, amint meghallotta, hogy forog a zár a kulcsban, rendre azonnal begyömöszölte a füzetet az egyik fiókba. Akkor is, ha egy szó közepén tartott éppen.

Két munkásember állt a folyosón, foltokkal tarkított sötétkék overallban, ceruzával és cigarettával a füleik mögött.

– Szevasz, öcskös. Apádék itthon vannak?

– Nincsenek – válaszolta Sárosdi, és egyszeriben mintha hallotta volna a szülei intő szavait arra vonatkozólag, hogy a távollétükben ne nyisson ajtót senkinek.

A munkások azonban (egy fiatalabb és egy idősebb) nem törődtek a szülők intésével, félretolták a küszöbről Sárosdit, és benyomultak a lakásba.

– A radiátorcsatlakozást jöttünk megcsinálni.

Sárosdi nem értette, miről van szó, és nem is volt tudomása arról, hogy bármi is rossz volna a lakásban. Gyanakodva nézte, ahogy a munkások koszos cipőben és ruhában bemennek a szobájába. Azon gondolkodott, hogy kilopózik a konyhába, s a nadrágszárába dugja a kenyérvágó kést, biztos, ami biztos – ahogyan azt a Gojko Mitices indiánfilmekben látta.

– Tanulsz, öcsi? – kérdezte az idősebb munkás, miközben az íróasztalt nézte, ahol Nyáry Lőrinc készülő életrajzi regényének első lapja hevert, mellette pedig az a két történelmi témájú szakkönyv, amelyeket az ifjú prózaíró az apja polcáról hozott át forrás gyanánt.

– Tanulok – felelte zavartan Sárosdi.

– Helyes. S mit tanulsz?

– Történelmet.

A fiatalabbik ezalatt kinyitotta a szerszámosládát, több kérdés nem volt, nekiláttak dolgozni. Mármint a munkások. Sárosdi már nem ült vissza a regényhez, ott téblábolt a munkások mögött, figyelte, mit csináltak, meg hát amúgy is: ő mindig csak akkor írt, amikor senki nem volt odahaza.

Várakozásaival ellentétben a szüleitől semmilyen feddést nem kapott azért, mert beengedte a két szerelőt. Akik különben valami toldást illesztettek a radiátorok és a vízcsövek közé, amit állítólag Sárosdi apja is meg akart csinálni, saját kezűleg, saját pénzből, így azonban, hogy az ingatlankezelő elintézte helyettük, még örültek is a dolgok ilyetén alakulásának.

Akkortájt – tizenkét éven keresztül – egy lakótelepen laktak Sárosdiék. A lakótelep nyolcszintes panelházakból állt, és József Attiláról nevezték el. A költő szobra épp Sárosdiék háza előtt állt, egy kicsiny park közepén. A parkosításból a környéken lakók is kivették a részüket, az egyik fát például Sárosdi apja ültette; az ifjú prózaíró azt gondolta, hogy ezekből a kis csenevész facsemetékből hamarosan óriási lombos fák lesznek, és a park úgy néz majd ki, mint mondjuk az ott a Tisza-parton, a Lenin-szobor mögött. Ebben azonban csalatkoznia kellett. Amikor 1989 nyarán elköltöztek a lakótelepről, a fák, ha immáron nem is csenevészek voltak, de ugyanúgy szétszórtan, magányosan, gyér lombozattal álldogáltak a 4-es számú főút mentén, mint ültetésük idején.

József Attila szobra galambok pihenőhelye lett. Bár nem nagy szobor, a madarak néha hármasával ültek a költő fején. Körülötte sokasodott a guanó – mintha csak József Attila írta volna meg. Azt sose értette Sárosdi, hogy a költő miért a 4-es számú főutat nézi, miért áll háttal a parknak és a róla elnevezett lakótelepnek. Így aztán ő meglehetősen ritkán látta József Attila arcát, ahhoz ugyanis meg kellett kerülnie a parkot, és kimennie egészen a főút szélére. Ahol egyébként nem nagyon járt. Nemigen akadt arrafelé dolga. Minden a költő háta mögötti lakótelephez kötötte: ott volt az iskola (egy hatalmas, modern, piros épület), ott volt a játszótér (mit játszótér: játszóterek!), valamint a többi panelház, benne az osztálytársaival.

Minden csupa fém és beton. A mászókák és a hinták kemény vascsövekből készültek, amelyekről hamar lepergett a festék, és enni kezdte a rozsda őket. Ahol nem beton volt a hinták és a mászókák alatt, ott durva salak: ha valaki elesett, csúnyán lehorzsolta a térdét. A házak között parkolók, bennük néhány ponyvával lefedett autó. Olykor nem is volt autó a ponyva alatt, ezt Sárosdiék nagyon élvezték, bebújtak alá, és ott játszottak, egészen addig, amíg meg nem érkezett a tulajdonos, jókora autómosó-kefével a kezében, és el nem kezdte ütni őket. Sárosdi arcán egyszer napokon keresztül ott éktelenkedett a nagy piros folt. A szüleinek nem vallotta be, mi történt. Azt mondta: elesett.

Sárosdi nem csak azt szerette volna, ha lenne Szolnokon igazi vár – azt is, ha ez a lakótelep olyan lenne, amilyeneket a tévében, a csehszlovák ifjúsági sorozatokban meg a filmekben lehet látni. Egy csapat gyerek, igazi banda, igazi bandavezérrel, természetesen valami jó cél érdekében, amiért aztán hálásak lesznek a felnőttek. A filmekben úgy zajlott ez, hogy a bandavezér füttyentett egy éleset az egyik ház előtt, mire az ablakokban megjelentek a kerekre nyírt meg a copfos fejek, lekiabáltak, hogy „Megyünk!”, és egy perc múlva már össze is állt a csapat, hogy megvalósítsák a nagy tervet. Csakhogy a József Attila-lakótelepen nem volt gyerekrablás a Palánk utcában, nem jött Bagaméri a fagylaltjával, se Tau bácsi a csodakalapjával, s nem jöttek a világűrből se látogatók. A bandázást ráadásul külön tiltották a tanárok. Egyszer történt egy halovány kísérlet egy igazi banda létrehozására, ám a dolog valahogy kitudódott, az alapító okiratot, a tisztikar névsorát és a titkosírás kulcsát elkobozták, mindennek tetejében pedig az osztályfőnök kijelentette, hogy ha még egyszer bandaalapításról hall, azonnal intőt fog adni, bárkiről is legyen szó.

– Különben is, minek nektek banda? Itt van az úttörőmozgalom, az őrsötök, tessék abban tevékenykedni értelmes és hasznos célokért!

Azt persze nem tudta az osztályfőnök, hogy ez ilyen formában már csak azért is kivitelezhetetlen, mivel a banda egyik oszlopos tagja éppen az a Sipőcz Robi lett volna, akit nem avattak úttörőnek. Hogy pontosan miért, azt nem mondták meg neki, talán a nem megfelelő tanulmányi eredményei miatt, bár az se volt elégséges indok, hiszen akadtak nála rosszabb tanulók is az úttörőcsapatban. Sárosdi csak évekkel később gyanakodott arra, hogy inkább azért, mert a Sipőcz Robi bátyja tizenkilenc évesen disszidált Németországba.

A bandatagok soha nem találkoztak ezzel a báttyal. Mielőtt külföldre ment, egy pesti középiskolában tanult, ritkán látogatott haza. Volt, aki kétségbe is vonta a létezését, nekik Sipőcz Robi Tollasbál és Színész – Újságíró Magazin című újságokat mutogatott, tele voltak meztelen nős képekkel. Állítólag a bátyja hozta őket Budapestről.

Szó se róla, akadt pár olyan dolog az úttörőmozgalomban, amelyek mellett tényleg fölösleges lett volna a bandázás – már ha ezek a dolgok valóban úgy történtek volna, ahogyan azokat az úttörőzsebkönyvekben megírták. Szolnokon azonban, legalábbis a 2363. számú Rágó Antal Úttörőcsapatnál soha nem volt például mindent elsöprő, fergeteges számháború, amelyeket ellenséges őrsökkel, rajokkal, netán csapatokkal kellett megvívni. Amikor évente egyszer elmentek a közeli Tőserdőbe, akkor is legföljebb akadályversenyeztek, ami már a könyökén jött ki mindenkinek.

Vagy mondjuk a riadólánc. A szabály úgy szólt, hogy vész esetén előre kitervelt forgatókönyv szerint, szigorú rendben értesíteni kell az őrs tagjait, ismertetvén velük a helyzetet, és tudatván a teendőket. Csak hát milyen vész jöhetett? Támadnak a törökök vagy a labancok megint? Egyetlenegyszer csinálták végig a riadóláncot: 1984. március 21-én, a Tanácsköztársaság 65. évfordulóján, amikor a teljes országos úttörőmozgalom azt játszotta, hogy ők most, mindnyájan, 1919-es úttörők. Egy veterán pionír adta ki a jelszót a rádióban az indulásra. Tanítási szünet volt, csak úgy, mint hat nappal korábban, de a felnőttek persze mindkét alkalommal dolgoztak. Sárosdi egyedül volt a lakásban. Elővette a nagy alakú spirálfüzetet, ám nem volt kedve írni Nyáry Lőrinc életregényét, helyette egy fekete, BRG MK 27-es márkájú, mono hangrendszerű kazettás magnóból Dolly Roll- és Neoton-számokat hallgatott. Aztán csöngettek. Sárosdi rögtön tudta, hogy ki az, és valóban: Tóbiás Kati állt a küszöbön, s már hadarta is a szöveget:

– Riadó van! Értesítsd azonnal a soron következő pajtást, utána gyere az iskolába, a rajunk termébe, hogy megbeszélhessük a további teendőket!

– Nem jössz be? – kérdezte Sárosdi, maga se tudta, miért, és bizonytalanul a háta mögé bökött, ahol Dolly épp azt énekelte, hogy „Ó, Riviéra, forr a tenger”.

Tóbiás Kati határozottan megrázta a copfjait, majd elviharzott. Sárosdi a rend kedvéért megnézte az őrsi füzetében, kihez kell mennie – igazából anélkül is tudta, hogy a szomszéd nyolcemeletesben lakó Kun Lacihoz –, aztán átballagott. Fölment a harmadikra, elmondta Kun Lacinak, amit el kellett mondani, utána azonban nem az iskolába ment, hanem még följebb, a nyolcadikra, Sipőcz Robihoz, aki, nem lévén úttörő, ebből az egészből kimaradt. Nem mutatta, hogy különösebben bánta volna: bár már benne jártak a délelőttben, pizsama volt rajta, és a bátyja Fonográf-lemezeit hallgatta.

– Mi van?

Sárosdi vállat vont: – Semmi.

Leült Sipőcz Robi szobájában, szokás szerint irigykedett kicsit, hogy neki az anyja megengedte, hogy Sandokan-képeket ragasztgasson a tapétára, majd néhány perc semmittevés után távozott.

Az iskolában, az osztályteremben persze szó se volt további teendőkről. A tanárok megdicsérték a pajtásokat, amiért mindenki rendben teljesítette a kötelességét, a lelkükre kötötték, hogy ez most csak próba volt, ám éles helyzetben is ugyanilyen flottul kell mindennek mennie, aztán mindenki mehetett haza. Sárosdi előbb megint Sipőcz Robihoz kanyarodott, azonban hiába csöngetett, nem találta otthon. Hazament, és visszaült Nyáry Lőrinchez.

Voltak olyan dolgok is, amelyeket nem csak az úttörőmozgalomban, de a bandázásban sem tudott Sárosdi megoldani. Például hiába beszélt a többieknek a törökverő hősökről, a három részre szakadt országról, az ingatag, mindig a többet ígérőhöz húzó urakról meg a végvári vitézekről, azok csak értetlenül néztek rája. Így hát gyakran egyedül körözött a Csepel Tacskó márkájú biciklijével a két szomszédos lakótelepen (a József Attilán és a Jubileumin), közben pedig játszott. Azt játszotta, hogy ő a törökverő vitéz, a várkapitány, a nádor, az erdélyi fejedelem – utóbbi, mármint Erdély pontos mibenlétéről csupán homályos fogalmai voltak, azonban így is beleépítette képzeletébe. Egy másik spirálfüzetben le is rajzolta szerepjátékának képzeletbeli hőseit, nagyjából úgy, ahogyan azt a Képes történelem-sorozat köteteiben látta: komor, metsző tekintet, határozott arcél, kócsagtollas föveg, az ovális kép körül latin felirat. Egyszer az egyik óra előtt megmutatta a rajzokat Sipőcz Robinak: úgy tett, mintha maga is valami jó tréfának tartaná, pedig igazából arra volt kíváncsi, vajon be tudja-e vonni őt is a játékba; Sipőcz Robi azonban kiröhögte, sőt elvette tőle a spirálfüzetet, és mutogatni kezdte a körülötte ülőknek. Sárosdi megszégyenülten, égő arccal kapdosott utána.

Onnantól fogva nyilvánvaló volt a számára, hogy ez egyes-egyedül az ő játéka, a többiek nem értik, talán nem is érthetik. Maradt a magányos körözés a lakótelepeken a biciklivel, közben meg a szárnyaló képzelet: csaták, hősök, ostromok, törökverők. Mint ahogy az írás is magányos tevékenység volt, és pusztán arra a heti néhány délutáni órára hagyományozódott, amikor se őrsi gyűlésre, se edzésre nem ment, és amelyeket leckék megírásával és tanulással kellett volna töltenie, ám ő ehelyett a nagy vonalas spirálfüzet és a forrásként felhasznált szakkönyvek fölött görnyedezett.

Egyszer, egy ilyen magányos kerekezés alkalmával fura dolog történt. Ahogy szokása szerint leszegett fejjel, gondolataiba merülve biciklizett a játszótér melletti járdán, nekiment egy férfinek. Ő lepődött meg jobban, hiszen pillanatokkal előbb még az országgyűlésen járt, ahol a rendek megszavazták a török elleni újabb háborút, és most tessék, egy bajszos, sűrű, fekete hajú, villogó tekintetű, bőrkabátos férfi fogja a bicikli bikaszarvra emlékeztető kormányát, és különös mosollyal néz reá. Sárosdi zavartan bocsánatért hebegett, majd ment volna tovább, ám a férfi nem engedte el a kormányt, sőt felszólította, hogy szálljon le a kerékpárról. Nem haragosan vagy szigorúan mondta ezt, de kellő eréllyel ahhoz, hogy Sárosdi engedelmeskedjen. A férfi ekkor mellette termett, belekarolt, és vonszolni kezdte magával. Sárosdi egyik kezével a biciklit egyensúlyozta maga mellett, a másik karját a férfi szorította magához, aki közben furcsa dolgokat duruzsolt az ifjú prózaíró füleibe. Sárosdi nem értette, miről van szó: nem tudta felfogni a szavak értelmét, soknak a jelentésével sem volt tisztában, ráadásul egy idő után már nem is tudta követni a férfi gondolatmenetét, csak annyit hámozott ki belőle, hogy ő (mármint Sárosdi) sok, nagyon sok zsebpénzt kereshetne, ha akarná, ha úgymond benne lenne bizonyos dolgokban, és akkor vehetne egy ennél sokkal klasszabb biciklit, nem is beszélve a legnagyobb dobozos Legóról.

Így mentek vagy kétszáz méteren keresztül, kifelé a játszótérről, a József Attila-lakótelep szélére, a 4-es számú főút mellé. Sárosdi hagyta, hogy a férfi vonszolja, nem félt, csöndesen, megadóan szedte a lábait, már nem is figyelt, hogy amaz miket mond, arra várt, hogy derüljön már ki, mi ez az egész. Nem derült ki. A férfi hirtelen ellökte magától, és sebes léptekkel elindult a 2-es busz megállója felé. Sárosdi hosszasan, értetlenül nézett utána. Később úgy mesélte ezt a történetet Sipőcz Robinak, hogy találkozott egy titkos ügynökkel, aki mindenféle titkokba akarta beavatni, sőt megbízást is akart neki adni, ám megzavarták, ezért gyorsan el kellett mennie a 2-es busszal. Mert ki más lehetett ez a rejtélyes férfi a bajszával, a fura mosolyával, a bőrkabátjával és az érthetetlen duruzsolásával, mint egy titkos ügynök? Ez – szögezte le Sárosdi magában – egészen nyilvánvaló.

Végül félretette a Nyáry Lőrinc életéről írandó regényt. Belekezdett helyette egy másikba, amely a honfoglaló magyarokról szól. Erről több szakirodalmat talált apja polcain, mint Szolnok váráról és annak kapitányáról. Különben is: lehet olyan várról regényt írni, amely ma már nem is létezik? Nem lehet megnézni, nem láthatóak a falak, a bástyák, az őrtornyok, a kazamaták... Pedig hát – miként azt az egyik Képes történelem-kötetben olvasta Sárosdi – „Szolnok vára a török világban is sok csatát látott. 1703. szeptember 21-én rohammal vette be három kuruc ezred.” Ennek ellenére a róla szóló regény megírása hamvába holt ötletnek tűnt.

Maradtak a honfoglalók meg az űrlakók.

Néhány évvel később mégis találkozott két tanulmánnyal a szolnoki várról. Az apja hozta őket a Damjanich János Múzeumból, miután meglátogatta ott egy régi barátját. Mind a két tanulmányt Kaposvári Gyula írta, a múzeum füzetként jelentette meg őket, az egyiket Szolnok török alóli felszabadulásának 300. évfordulójára, a másik a vár létrejöttéről és területének alakulásáról szólt. Sárosdit azonban akkor már elsősorban a lányok, a futball és a Beatles együttes érdekelték.

Még több évvel később, túl az ezredfordulón, amikor Sárosdit már egyre többen tekintették prózaírónak, ő pedig ezzel párhuzamosan egyre többször tiltakozott az ellen, hogy annak nevezzék (hiszen – mint mondogatta – az írás szakrális tevékenység, a Teremtéshez hasonló, ő viszont ettől még igen-igen messze van), kapott egy barátjától egy rézkarcot. Valójában a rézkarc másolata volt, hiszen az eredeti a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában található. Szolnokot ábrázolja egy 1617-es kölni kiadványból, Tiszával, Zagyvával, híddal, gályával, tevén ülő törökökkel – és természetesen a várral: vastag falakkal és körbástyákkal, amelyeket annak idején Sárosdi annyira hiányolt.

A képet bekeretezte, föltette a falra, az íróasztala fölé, hogy amikor fölpillant a klaviatúráról, azt lássa meg elsőként, és emlékeztesse bizonyos régi dolgokra.