A József Attila évet (az előkészületekkel és a félbehagyott munkák befejezésével együtt) szorgalmasan végigdolgozó kutatók a költő halálának hetvenedik évfordulójára emlékezve, jutalomképpen elszavalhatták kedvenc J. A.-versüket. E sorok írója az alábbi, címtelenített szöveggel lepte meg hallgatóit:

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Nekem mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj én felettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra –
ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyúlékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam – vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

Vad habzó nyálú tengerek
falatjaként forgók, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

Megdöglök – lélegzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

A fentiekhez három megjegyzés kívánkozik.

1. A szöveg.

A trükkre, gyorsan rá lehet jönni: a fenti verset két másikból állítottam össze. (Az igazán profik azt is konstatálták, hogy ez a kettő tulajdonképpen három.) A Nem emel föl és a Bukj föl az árból című verseket játékból egy műnek fogom fel, amelyet alkotója folytatásokban tett közzé a Szép Szó 1937 márciusi, illetve április-májusi számában. Itt egy sajátosan József Attilára jellemző jelenség tanúi lehetünk. Vannak költők (sokan!), akiknek fejében egy költemény üzenete, gondolati váza fogalmazódik meg először, ez valósul meg az alkotás folyamatában. Vannak, akikben egy kész dallam reinkarnálódik egy új szövegben. (Mivel ez ritkább jelenség, példát is mondanék rá, Weöres Sándor alkotott népdalból, bakanótából vett ritmusokra verseket, és Arany Jánost nevezte meg ebben mesterének.) A J. A.-vers egyik sajátossága, hogy képei, sorai, mondatai, kisebb gondolati egységei születnek meg először. Nagyon fontos: ezek már önmagukban is önálló művek! Előadóművészek szívesen állítanak össze egy-egy füzért a „töredékek”-ből. (Hogy ez mennyire sajátos, erre akkor jöttem rá, amikor Illyést udvartartása rábeszélte töredékeinek kiadására.) A J. A.-ra jellemző verskezdemények, versmodulok akár pusztán sorba állítva is összeállhatnak valamilyen egésszé. (Lásd: Eszmélet!) Szolgálhatnak építőanyagként más – szigorúbb struktúrájú – versek számára. (Például: Levegőt, Hazám stb.) Néha több lépésben érik el a végső helyüket.

(Elnézést, hogy evidenciákat vagyok kénytelen mondani. Ezek a folyamatok minden J. A.-kutató számára ismertek, matematikai egzaktsággal leírhatóak, grafikusan ábrázolhatóak. Ugyanakkor máig nem váltak evidenciává. A J. A.-év egyik kiemelt eseményének számító Kerekasztal – amelynek anyaga folyóiratban, könyvben is megjelent, és része lett a Mindentudás Egyetemének is –, nyugtalanító példákkal szolgált e téren. Egy nagy tekintélyű akadémikus úgy vélte, hogy az „Akár egy halom hasított fa / hever egymáson a világ” kezdetű szakasz első öt sora költői kísérletképpen került át a Magad emésztő című költeménybe. A neves tudós nagyvonalúan megfeledkezik Stoll Béla negyedszázados szövegkiadásáról, nem veszi észre: a Magad emésztő – egy véletlen találkozás hatására – gesztusversként született, ám a költő beleszeretett a lehetőségbe és egyre vállalhatatlanabb intimitásokat próbált belezsúfolni a megbántott atya-mesternek küldendő üzenetébe. Végül fiókjába temette az elvetélt költeményt, a legértékesebb részt azonban átmentette legfontosabbnak tartott művébe. Még azt sem bánta, hogy az Eszmélet versformáját meg kellett erőszakolnia. (A francia balladából átvett 8 / 9 / 8 / 9 / 9 / 8 / 9 / 8 szótagos strófaszerkezet ebben az egyetlen szakaszban megfordul: 9 / 8 / 9 / 8 / 8 / 9 / 8 / 9, csupán az ABABBABA rímképlet marad változatlan.

A szövegvándorlás irányvonalai József Attilánál törvényszerűek: a töredékek a megkomponált műalkotások felé tartanak, a kisebb versek alkotó részei a nagyobb, jelentősebb művek irányába. A helyüket megtalált szövegelemek pedig már nem vándorolnak tovább. (Legfeljebb újra megrajzolt képeikkel, újra megfogalmazott gondolataikkal találkozhatunk.)

A korábban szerveződésnek nevezett folyamat azonban nem áll meg a kész művek határainál. J. A. életművében még vannak legalizálásra váló ciklusok is, hiszen a Hazám hét szonettjének kohéziójához hasonlót mutat az a szonett sor, amelynek felolvasását szintén vállalhattam volna. A jobb felidézhetőség kedvéért nem a címeket, hanem a kezdő sorokat mondanám el: A kártya ki van osztva..., Az ember él, habár üres a kamra... Leülepszik, nem illan el bajom... Családunkban a jó a jövevény... Boldog hazug, kinek van Istene... Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást... Mint gyermek, aki bosszút esküdött... A bűn, az erkölcs J. A. költészetének alapkérdései, és ebben a ciklusban találjuk meg – gondolatilag – legteljesebb kifejezésüket.

Ebben a nagyon mozgékony szövegvilágban csupán az egyik jelenség a továbbíródó vers. Hogy egy, a miénkhez közelálló példát hozzak fel, megemlíteném a Szappanos víz című költeményt, amelynek első három szakasza az Udvarban címmel jelent meg korábban, ezután kapott – némi átdolgozással együtt – még három versszak toldalékot. A Nem emel fölt is először egy három szakaszos verssel folytatja költője Isten címen. Honnan veszem, hogy folytatja? A tematikai azonosságokon túl a sajátos versforma változatlan továbbélése is figyelmeztet. Az ötödfeles és négyes jambusokból összeálló keresztrímes strófákra számtalan példát tudunk hozni J. A. és mások költészetéből. De itt megfordul a sorrend, a költő a rövidebb hímrímes sorral kezd és a hosszabb női rímessel zár. Mintha az Eszméletben, vagy korábban a Vigaszban kialakított sajátos ballada formában akarná versét kezdeni, aztán meggondolja magát, és nem fordítja meg az egész rímszerkezetet, hanem kezdi elölről a következő szakaszban.

2. Rejtelmek

Itt nem zengenek a rejtelmek, de nem véletlen, hogy a Nem emel fölt ugyanaz a Szép Szó szám publikálja, mint az öt részes Flóra ciklust. (Reményteljes ifjaknak ajánlok egy témát: Stoll Béla lírai megnyilvánulásai a J. A. kritikai kiadás jegyzeteiben. A kiváló filológus ugyanis tökéletesen érti az általa gondozott szövegeket. Ám begyűjti hozzájuk az ismertebb magyarázatokat is. Amikor azok nagyon elrugaszkodnak az elemzendő textustól, és inkább a magyarázó írói munkásságának részét képezik, Stoll rendkívül változatos formákban próbálja megüzenni számunkra saját véleményét erről a nélkül, hogy megsértené munkakörének szabályait.) Stoll finoman jelzi most is, nem igazán fogadja el, hogy a Nem emel föl és főleg a második szakasz egyértelműen Babitsot szólítaná meg. Sajnos, szeretjük az egyedibbet az általánosabbal keverni. Egy más versből vett példával élve J. A. hajlamos volt rá egész életében, hogy szerelmeiben anyát is keressen, ám az ilyen módon választott nőkhöz írt verseket nem feltétlenül kellene egybemosni a közvetlenül az anyjához címzettekkel. Az apakeresés szintén egész életre tartó programjává vált. De kimutatható volt minden – megfelelő korú, kvalitású – férfiú felé irányuló gesztusaiban. Nem véletlenül vonzódott a nagy, erős Nagy Lajoshoz és nem véletlenül közeledett híres versében gyermekként Thomas Mannhoz. Ebben az apakereső programban a legtragikusabb projektje volt az a harc, amelyet Babitsért, Babits – és saját jól felfogott érdekei – ellen folytatott. De az isten már a kezdetek óta célszemély ebben az apakeresésben. Élete végén a korábbi tendenciák csupán felerősödnek.

Más szempontból érdekes, hogy a Bukj fel az árból utolsó előtti szakasza valóságos példatára az intertextualitásnak: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok...” rögtön eszünkbe jut a Munkások: „Egy nyál a tenger, termelő zabálás...” A közeg ugyanaz, csak a nagyságrend egészen más. A Munkásokban a kozmikussá növekedett gonoszságú tőkés birodalmak kontinenseket („lágy Ázsiát, borzolt Afrikát”) falnak. Itt az ismeretlen zabáló nyálában falatként csupán a költő forog. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a J. A.-i képek nem puszta szemléltető eszközök, hanem a látvány és a gondolat egymásra találásában felismert igazságok. (Ebben a rendszerben, ha a penész térkép, akkor a Munkásokban „hazánk határát penész jelzi körben a málló falon...”. Egy évvel és egy verssel odébb a Külvárosi éjben pedig a „nyomor országairól térképet rajzol a penész”.) A tenger-nyál azonosságot elemezve azonban egy másik vers is előbukkan. J. A. a Zöld napsütés hintált címen megírta egy – valószínűleg gyermekkori – tengeri kalandját, amikor egy hirtelen rátörő viharban valóban tehetetlenül forgott a megvadult hullámok között. (Lehet, hogy nem csak interpretálóinak jutott eszébe a születés nagy kataklizmája, hanem neki is, de ezzel úgy vagyok, mint a Vesztegzár a Grand Hotelben mixere, aki nem érti, mi szüksége volt a haragos hittérítőnek a szimbolikusan odacsapott pezsgőspohárba jégkockákra. A vers ugyanis részletezően pontos leírása egy tengerben átélhető természeti jelenségnek, tanúsíthatom, magam is átéltem.)

3. Magánteológia

Végre eljutottunk a lényeghez. Ebben a versben (versekben) J. A. apakeresése istenkeresésbe torkollik. Az utóbbi nagyon köznapi jelenség. Ám az istenkeresők túlnyomó része egyszerűen föladja korábbi ellenállását, mindent elfogadó, buzgó (sőt túlbuzgó) hívőként próbálja levezekelni eddigi hitetlenségét. J. A. versének azonban a lényege az, hogy ő csak a saját feltételrendszerében hajlandó megtérni. Nem kevesebbet kíván, mint hogy Isten fogadja fiának. Méghozzá nem úgy, hogy egy tékozló felnőtt fiút adoptáljon, hanem kezdjék elölről, egy gyermek és apa viszonyában. Hiszen az ő szíve még mindig kisgyerek, újra öcsödi lelencnek érzi magát, aki retteg a paraszti udvar félelmetes állataitól, elsősorban a lovaktól. (Ezért sorolhatjuk Beney Zsuzsa költői fantáziájának termékei közé, hogy Delacroix lova tévedt be J. A. versébe.) A gyermekszerep természetesen hatásos eszköz lehet egy apakeresésében, hiszen fölkeltheti a megszólítottban a szánalmat, a szeretetet, az apai érzés komponenseit... Itt azonban van egy különleges szerepe is. A költő tudja, hogy irracionális dolgokat kér Istentől. Ezt próbálja indokolni, hitelesíteni föltámasztott gyermek énjével. Hiszen egyszerre valóban túl sokat kér: mennyei apja szeresse őt, szerezze meg számára mások szeretetét, vigyázzon rá, üssön a kezére, ha ártani akar magának. Ne kényszerítse árvasággal kegyetlenségre, morállal önsanyargató bűntelenségre.

Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy az önpusztítással, öngyilkossággal fenyegetőző lírai hős sajátos gyermeki logikája lényegében valóságos, csupán önmagunk előtt is titkolt önző felnőtt logikánkat fedi fel. J. A. nem pusztán hitetlen volt, hanem öntudatosan vállalta ezt a hitetlenségét. („Én Istent nem hiszek, s ha van, ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam...”) Ezt a hitetlenségét – gyermeklogikával – most is erénynek látja, hiszen így magára vette az Isten gondjait. Most már azonban nem bírja egyedül saját növekvő gondjainak terhét. Belenehezült a sárba, újjá kellene teremteni őt teremtőjének. De közben ő továbbra is szabad akar maradni! Szabadon kívánja eldönteni, hogy higgyen-e, vagy sem. Istennek ezt nem csupán el kell viselnie, hanem segítenie is kell gyermekét hitében, hitetlenségében egyaránt. Lehetőségeket kell adnia neki, „hogy mennybe lásson”, és el kell fogadnia, hogy a fiú tagadhatja atyját, de az nem tagadhatja ki őt.

Persze lehetne mindez költői játék. Pár hónap múlva azonban J. A. megírja, hogyan fogadta Isten korábbi kérését. A helyszín továbbra is a sár.

„Négykézláb másztam. Álló Istenem
Lenézett rám és nem emelt föl engem.”

Szóval elutasították? J. A. úgy értelmezi, hogy segítséget kapott.

„Ez a szabadság adta értenem,
Hogy lesz még erő, lábra állni bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett...”

Pontosabban leírva:

„Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.”

Még pontosabban fogalmazva: Isten a hiányával kényszeríti őt – és általában korunk emberét –, hogy szembenézzen saját problémáival. Visszatérve a kiinduló szöveghez, mi már nem Istennel, csupán csak hiányával vagyunk kénytelenek farkasszemet nézni. Mint J. A. példája mutatja, ettől nagyon megedződik a lelkünk, de bele is halhatunk.