Beney Zsuzsa közelítései József Attilához

Kötők egymás közt(1) – ez volt a címe annak az antológiának, amelyet 1969-ben jelentetett meg a Szépirodalmi Könyvkiadó, s amelyben beérkezett mesterek ajánlották a tehetségesnek ítélt pályakezdők verseit az olvasók figyelmébe. Beney Zsuzsa költeményeiről Weöres Sándor írt akkor elragadtatottan,(2) mintegy példát mutatva, miképp lehet belülről közel férkőzni a lírai szövegek leglényegéhez, és hogyan kell szubjektív olvasat alapján objektív érvényű portrét festeni mások számára a versek alkotójáról, föltárva az illető művészi látásmódjának természetét.

Beney Zsuzsa (1930-2006), aki fiatal kora óta József Attila poézisének bűvöletében élt, ugyancsak költőként közelített a nagy előd műhelytitkaihoz. Az életét tette rá, hogy megfejtse, miképp lehet az elvont fogalmakat sűrített jelentésű, érzéki hatást keltő, komplex képekkel kifejezni. A rokonérzés izgalmával, a kimondhatatlan kimondásának igényével tanulmányozta József Attila életművét – tehát eleve másképpen, mint a filológusok, akik nyelvi-poétikai szabályok, életrajzi adatok, eszmei irányzatok és irodalmi párhuzamok alapján elemzik az irodalmi szövegeket. Empátiáját nemcsak a poétikai csúcsteljesítmény iránti szakmai kíváncsiság mélyítette el, hanem hivatásából és élethelyzetéből fakadó érzékenysége is arra sarkallta, hogy lelki azonosságot érezzen József Attilával, aki az árvaság, az otthontalanság és a folyamatos kudarcérzés megszenvedett tapasztalataiból kivételes költészetet volt képes létrehozni, a tökéletes önkifejezés élményével kárpótolva magát mindazért, aminek a kínzó hiánya megihlette.

A pszichoanalízis rezíliencia néven tartja számon azt a képességet, amikor egy érzelmi sokkhatást elszenvedett, szélsőséges, reménytelen helyzetbe került ember kreativitása kibontakoztatásával megszabadítja magát a kedélyét, életerejét sorvasztó traumától. A művészi alkotófolyamat terápiás hatásának titka éppen abban a fajta magasrendű gyászmunkában rejlik, mely a lelki megrázkódtatást nem hárítással, agyonhallgatással, szándékos feledéssel próbálja meg nem történtté tenni, hanem éppen ellenkezőleg: a hiánnyal való szembenézés, a deprimáló valóság tudatosítása és kimondása révén olyan szellemi elégtételt és örömforrást teremt magának, amely segít elviselni a megváltoztathatatlan élethelyzetet és kárpótol a kiállt szenvedésekért.

Beney Zsuzsát annyi kiheverhetetlen tragédia érte magánéletében, hogy ha lelki túlérzékenysége nem párosul mélyre hatoló művészi tehetséggel, nem tudni, hogyan dolgozta volna föl magában kisfia váratlan halálát, férjének és élete nagy szerelmének elvesztését vagy azt a nap mint nap megkísértő, pusztulás- és reménytelenségérzést, amelyet tüdőgyógyász szakorvosként élt át, amikor fölismerte a segítségére számító betegek menthetetlen állapotát. „Nem ember szívébe való nagy kínok kései” sebezték őt is. Ezeket a traumákat próbálta földolgozni költőként, amikor – József Attilához hasonlóan – egyetemes hiányérzetté tágította gyászát.

1989-ben jelent meg József Attila-tanulmányainak első gyűjteménye a Szépirodalmi Könyvkiadónál.(3) Több évtizedes folyamatos eszmélkedése és értelmezési kísérletei összegzését tárta akkor az olvasók elé. „Tizenhárom éves voltam, amikor József Attila Összes verseit és műfordításait, az egykori Cserépfalvi-kiadást kezembe vettem, és akkor azonnal azzal a ráismeréssel – és egyben felismeréssel is –, amit még most sem sikerült véglegesen megfogalmaznom” – vallotta meg a könyv bevezetőjében, meg is magyarázva, miért vonzódott olyan delejes erővel ehhez a lírához: „Soha, egyetlen más író műveiben nem nyilatkozott meg számomra ilyen erővel a létezés tragikuma. Versei életem minden fázisában jelen voltak, s nem csak mint olvasó azonosultam velük. (...) Újra és újra ugyanazok a versek érintettek meg, azok, amelyekben a magam számára is egzisztenciálisan fontos kérdésekkel találkoztam – csakhogy e versek rejtélyét a magam számára is megfejteni sokszor életre-halálra menő küzdelmembe került”(4) – írta.

Hogy melyek voltak azok a költemények, amelyek Beney Zsuzsát újra meg újra megérintették, s továbbgondolkozásra, korábbi benyomásai felülvizsgálására, majd újabb analízisre késztették, kiderült tíz évvel későbbi esszékötetéből, melynek A gondolat metaforái(5) címet adta. Az Óda, az Eszmélet, A Dunánál, a bűn- és büntetés motívumot variáló istenes versek és a költőnek a női nemhez, anyjához, testvéreihez, szerelmeihez, analitikusnőjéhez fűződő kapcsolata – és az ezek ihletésében született művek – érdekelték elsősorban. Az Eszmélet elemzésének többször is nekirugaszkodott, hogy képzeletgazdag, asszociatív olvasatai tükrében mutassa be olvasóinak a műalkotás megértésének folyamatát.

József Attilát a nyelv, a kimondás „lángelméjének” tekintette, és – mint saját szenvedéseihez tökéletes művészi elaborálási mintát kereső költőt – elsősorban a műhelytitkok izgatták. „Nem az a költészet az igazán titokzatos, ami homályból, sejtésekből, szubjektív szimbólumokból épül – vallotta –, hanem éppen ennek ellentéte, a végsőkig világosan fogalmazott, melynek logikája és képei még az őrületben is kristályosan áttetszőek és tiszták.”(6)

Orvosi tudása, intuitív költői észjárása és női érzékenysége együttesen tágította-árnyalta szemléletét. „Az írást mindig megszólításnak, a Másik megszólításának tartom – írta élete végén, egyik műhelyvallomásában. – A megszólítás feltétele pedig, akárcsak minden emberi tevékenységünké, szembenézés valaki mással. Egyszerre él bennünk a megszólítás és a megszólítottság vágya. A tükörkép megpillantásának vágya, mely létezésünknek talán legrejtélyesebb titka.”(7)

Sajátosan komplex, lélektani és esztétikai alapállásból próbálta rekonstruálni újra meg újra az autentikus József Attila-i versalkotást. Tudta, hogy a titkok burka kívülről nem repeszthető fel, s reménytelen vállalkozás bonyolult szerkezetű zárakat álkulcsokkal feszegetni. Belülről próbált tehát közel férkőzni a versekhez; onnan, ahonnan megalkotójuk szemlélte a világot. De arra is rájött, hogy a mindenség mércéjéhez igazított költészet mélyrétegeinek átvilágításához nem elegendő a ráció fénye. Az értelmen túli tartomány földerítése transzcendencia iránti érzékenységet igénylő feladat – és erre saját szenvedései jelölték ki Beney Zsuzsát.

Olyan valóságnak fogta föl a nagy költőelőd ránk hagyott, kristálytiszta logikájú lírai építményét, a tökéletes formájú gondolatsűrítmények halmazát, amely mögött ott lapult a jelenség által eltakart, rejtőzködő lényeg is: a vers-fogantató titok; ennek a közelébe akart férkőzni minduntalan. Pór Péter – Beney Zsuzsa költészetének legértőbb kritikusa – szerint ezzel a fáradhatatlan, szüntelen kereséssel „a teremtést akarhatta újra meg újra megpillantani.”(8)

Az oly gyakran emlegetett „női szempontot” a megközelítés módjában, a ritka azonosulási készségben fedezhetjük föl. Ő is megszólítva érezte magát, amikor József Attila költeményeit beleérzően és önmagára vonatkoztatva olvasta, akárcsak a többi versrajongó, nemtől és életkortól szinte függetlenül – de nála néhány olyan készség is aktivizálódott, ami másoknál nem. Egyszerre volt képes kívülről és belülről tanulmányozni azt a rejtélyt, ami izgatta. Nyilván az orvosi gyakorlat során alakult ki benne az a készség, amelyet Kosztolányi Dezső írói alapattitűdként fogalmazott meg Számadás című versében. Szemében „éles fény” volt „a részvét”, úgy közeledett a szenvedők felé; nem „a törtet” tekintette „és csonka részét”, „de az egész nem-osztható egészét”, tudván tudva, hogy „ki senkié sem, az mindenkié”.(9)

Óhatatlanul mindenkinek a személyiségén nyomot hagynak a hivatása gyakorlásához szükséges követelmények, elvárások – különösen akkor, ha a szakmai szempontok olyannyira egybevágnak a magánéleti tapasztalatokkal, mint Beney Zsuzsa esetében. Biztos vagyok benne, hogy A két anya című esszéje nem születhetett volna meg, ha nem éli át maga is a fiúgyermekét gyászoló anya, egyszersmind – betegei kiszolgáltatottságán keresztül – a pótanyák közelségére vágyódó, szerelmi kapcsolataiban kudarcot kudarcra halmozó fiatalember megalázottságának fájdalmát. (Akárcsak Nemes Lívia, a 2006-os esztendő másik, számunkra fontos felismeréseket közvetítő halottja, aki pszichoanalitikusként arra a kollektív tapasztalatra figyelmeztetett, amit szakmájából fakadóan – mint potenciális anyaimágó – József Attila sorsával és verseivel szembesülve maga is számtalanszor átérzett: hogy mennyivel jobb anyja, szerelme, illetve megértő barátai lettünk volna mi, kései olvasói, a sokat szenvedett költőnek.)(10)

Beney Zsuzsa, miközben a számára oly fontos költészet műhelytitkait tanulmányozta, nem tudta – és nyilván nem is akarta – orvos mivoltát megtagadni. Röntgenszemmel világította át a tündöklő gondolatokból épített, talányos lírai labirintust. Egyszerre barangolta be belülről és tanulmányozta kívülről „az értelemig és tovább” hatoló ihlet tartományát, melyben – a kétdimenziós Möbius-szalag vonalvezetését követve – szabad átjárás nyílik az idő kapuján a lét és a nemlét, a valódi és a transzcendens világ között.

A lehetetlen megkísértése ez, de Beney Zsuzsa posztumusz kiadványként megjelent utolsó esszékötetének(11) kedvenc metaforaválasztása a tárgyi valóságban létező, szimbolikus alapot sem nélkülözi. A különböző dimenziók megtapasztalására alkalmas Möbius-szalagnak ugyanis csak egyetlen, végtelen felülete és éle van: ha rálépnénk, át tudnánk sétálni a „túlsó partra” (igaz, akkor az eredeti pozíciónkhoz képest fejjel lefelé érkeznénk meg). Erdély Miklóstól származik az a felismerés, hogy az ilyen felületek „poétikus, tisztán szellemi alkotások, melyekben magának a tudatnak az elve manifesztálódik. E ténynek jelentősége abban áll, hogy az autonóm, a tapasztalattól független szellemi világban pusztán játékos kombinációk révén nemcsak új, de az érzékelhetőknél egyszerűbb elvek is megszülethetnek.(12)

Útra kelve mások életében – eljuthatunk önmagunkhoz. Ez a felismerés sarkallta Beney Zsuzsát is, amikor József Attila költészetének tükrében önmagát kereste. Műhelyvallomásában így fejezte ki ezt a törekvést: „Tudom, hogy minden versben, minden regényben, és még a teoretikus művekben is saját magamat olvasom, hogy valamennyi megértéséhez (pontosabban: a vélt megértéshez) önmagamon vezet át az út.”(13)

Az orvos azonban akkor sem tud kibújni a bőréből, ha nem valódi röntgenkészülék előtt áll, hanem könyv fölé hajol, és az értelem fényével szeretné átvilágítani a számára titokzatosnak tűnő, ellenállhatatlanul vonzó, megfejtésre váró költői szövegeket. József Attila verseivel szembesülve Beney Zsuzsa úgy érezte, hogy „a létezés feszültségének mélységes és állandó átélése” volt az az ősok, amely a költő életének alapállapotává tette a szenvedést. Szerinte akkor vált tragédiája egy visszafordíthatatlan folyamat kezdetévé, amikor a szenvedésteli életérzés gondolattá vált benne. Ezt a fordulatot – melyet az 1934-ben keletkezett Eszmélettől datált – úgy jellemezte, hogy ezt követően József Attila képtelen volt „a lét elviselhetetlen feszültségéről megfelejtkezni”, az „lerakódott csontjaiban, átjárta és megbetegítette a lelket és a testet is – a személyiség létállapotává változott”.(14) Ennek a felismerésnek a fényében érthetőbbé válik a kései József Attila-versekben érzékelhető öngyötrő küzdelem is: az a halállal kacérkodó, egyszersmind az életbe kapaszkodó, paradoxonokban megnyilvánuló csiki-csuki játék, amely a költő – „nem pszichopatológiai, hanem ontológiai értelemben vett – skizofréniáját”(15) táplálta-szította.

Később azonban – nyilván az egykori orvosi eskü szellemében – akkor is betegként tekintett a költőre, amikor nem „ontológiai skizofréniáját” és különleges észjárását kutatta, hanem pszichoanalitikus írásainak közlése ellen tiltakozott. Ez volt az egyetlen fontos és lényeges különbség a szemléletünk között. Ő a nyilvánosságnak kiszolgáltatott és megalázott magánember posztumusz jogait védelmezte – míg azok az irodalmárok, pszichológusok, akik a „Miért fáj ma is” (16) kötet publikálásban részt vettek (beleérve magamat is), a költői műhelymunka szellemi nyersanyagait látták József Attila önanalitikus följegyzéseiben. Ő is, mi is meggyőződéssel ragaszkodtunk álláspontunkhoz – de mindvégig tiszteletben tartottuk egymás érveit.

Az a mód, ahogy Beney Zsuzsa nemcsak végiggondolta, hanem egzisztenciális értelemben újraélte és érzékelte József Attila legfontosabb emberi viszonyulásait – anyjához, apjához, Istenhez, szerelmeihez, barátaihoz, analitikusaihoz –, kezdettől fogva egy új irodalomkutatási nézőpont termékenységét szemléltette. Működés közben láthattunk általa egy teljességre törekvő, igényességében is nagyon emberi, tapintatosan megnyilvánuló költői titokfejtő szenvedélyt, amely nem fosztotta meg ízeire szedett tárgyát izgalmas sokrétűségétől, hanem a föltárt rejtelmekkel az elemzett művet is, olvasóit is tovább gazdagította.

Élete utolsó hónapjaiban Beney Zsuzsa egy héten át netnaplót írt a litera.hu internetes irodalmi portálon. Egyik blogjában József Attilával kapcsolatos szenvedélyes együttgondolkodásáról is beszámolt: „Be kell vallanom – írta –, hogy az, akinek műveivel majdnem egy életen át foglalkoztam, ismerősen marad ismeretlen a számomra, hogy mindaz, amit József Attiláról leírtam, elmondtam, nem költészete lényegéről, hanem csakis az én olvasatomról szólt. Nagyon sokszor kérdezték tőlem, hogy miben látom ennek a kimagasló költészetnek poétikai lényegét – és mindannyiszor, még ha válaszoltam is, nem a lényegről beszéltem. Vigasztalásomra szolgál-e az, hogy ezt a lényeget mások, a róla szóló szakirodalom legkiválóbb műveiben sem tudtam megtalálni?”

Ennek ellenére így zárta eszmefuttatását: „Talán mégsem volt hiábavaló a hosszú éveken át tartó keresés, talán most, a végén, sikerül meglátnom azt, amit én, saját olvasói tükrözésemben a vers lényegének látok.” Konklúziója mindnyájunk számára reménykeltő. Mint írta: „A vers megszólítottja mindig ismeretlen. Csak annyit tudunk róla, hogy a Másik.(17)

Tehát ahány olvasó, annyi titok. Ezért nem görbülhet meg soha „a világ gyémánt-tengelye”.

(1) Költők egymás közt. Antológia. Szerkesztette: Domokos Mátyás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1969.

(2) Weöres Sándor: Beney Zsuzsa lírájáról. In Költők egymás közt, i. m. 39-40.

(3) Beney Zsuzsa: József Attila-tanulmányok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Zsebbe való kis könyvek. Bp. 1989.

(4) Beney Zsuzsa, 1989. i. m. 7-8.

(5) Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái, Argumentum Kiadó, Bp. 1999.

(6) Beney Zsuzsa: Az Eszmélet lírája. In A gondolat metaforái, i. m. 131.

(7) Beney Zsuzsa: Tükröződések. Litera, az Irodalmi Portál. 2006. 02. 20. –http://www.litera.hu/object.02d2fl20-81b2-4fc8-bb63-a68253b5ffb0.ivy

(8) Pór Péter: Beney Zsuzsa (1930-2006). Holmi, 2006. augusztus 1128.

(9) Vö. Kosztolányi Dezső: Számadás (1935)

(10) „Az utókor sem tesz mást, mint a költő utolsó analitikusa, Bak Róbert: ismételt átgondolással próbálja feldolgozni József Attila elvesztésének traumáját, mert a költő zseniális kifejezőképessége élményszintű közelségbe hozza hozzánk nemcsak korának társadalmi és nemzeti problémáit, hanem azt a szegény, tiszta és jó kisfiút is, akinek nem volt más baja, csak az, hogy nem szerették eléggé. Az önmagában feladott reményt támasztja fel bennünk verseivel, ezért próbáljuk halála után (...) is megmenteni, megmutatni, hogy jobb anyái lennénk, mint a mama és Jolán, jobb pártfogói, mint kortársai voltak, jobb analitikusai és pszichiáterei, mint az ötven év előttiek.” (Lásd: Nemes Lívia: József Attila tárgykapcsolatai. In N. L. Alkotó és alkotás, Animula, Bp. 1998. 67.)

(11) Beney Zsuzsa: Möbius-szalag, Vigilia, Bp. 2006.

(12) Erdély Miklós: A Möbius-bemutatóhoz http://www.artpool.hu/Erdely/mutargy/Mobiusz.html

(13) Beney Zsuzsa: A titok és a Másik, Litera, az Irodalmi Portál. 2006. 02. 21. –

http://www.litera.hu/object.90ea87fa-0b72-4b6t-b94b-744e8fc489d4.ivy

(14) Beney Zsuzsa. 1999. i. m. 132.

(15) Uo.

(16) „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. Szerk. Horváth Iván és Tverdota György. Balassi Kiadó – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1992.

(17) Beney Zsuzsa: A titok és a Másik. Litera, az Irodalmi Portál. 2006. 02. 21. –

http://www.litera.hu/object.90ea87fa-0b72-4b6f-b94b-744e8fc469d4.ivy