Hóidő

Mire elengedtelek, lapos és
könnyű voltál,
mint egy levegőzni induló rákbeteg.
A hálóing riadt mintázata,
éjszaka a légynehéz lüktetés a sötétben...

Ma még könnyű felidéznem:
olykor sikerül kitapogatni súlyos tagjaimmal,
megéreznem lágy, sötét mozgásait.

Lüktetés, amint körberajzolja egy november
tárgyait... Még érezni vélem.
A temetés végül januárban volt: a föld
keményre fagyott, furgonzörgés, egy éjszakai
szállítás tárgyilagos robajai.

(Az idő persze telik tovább.
Az évek során meghíztam, sztereotípiák
szokványos mintázatává váltam,
nehéz emléktömeggé, mely minduntalan feledi
eredeti célját...
Egy repedést bámulok a tökéletesen
sima felületen.
Ez megy minden este.

Utoljára újholdkor álmodtalak: nyirkosan ra-
gyogtál föl álmomban.
Időm fagyott tócsa, nyelvem már alig érzi
a múltat – noha végső soron tisztázatlan,
az egész minek az érzése.)

Vagy, aki lennél

A vízforralót megtöltötted –
de csak félig.
Nincs jelentősége.
Az égen ajak formájú felhő úszik: de
ő sem jutott az Úrhoz közelebb.

A nap előtt hársfalomb
ragyog, levelek ereszkednek
a földre puhán,
megbékélve az egésszel...
Levél és test is csupán egyfajta
előérzet. Idővel
minden egyes megérti, maholnap
nincs sehol...
Az este sötét, áttetsző kelme: ösztön.

*

Állok az ablakban, figyelem,
a rőt levegőt mint lepi be a sötétedő ég –
az őszt nézem, a kövek alá húzódó
árnyakat,
mint hamvad alkonytüzeink
forró parazsa.

Halvány és vérrögpuha

A Károly körút kék kelyhében
két hópehely akadt meg a légben.
De egyik sincs az Úrhoz közelebb:
mindannyian távol vagyunk.

Egyikük vacogó árnyék, neonsátorban lebeg.
Társa szemközt, a függönybolt kirakatához
jár pihenni, s retteg a jövőtől.
„Nagy volt az út, s most sápadok.”

Minek több érzés? Eszembe villan, eszembe
villansz: egy haldokló nagyváros fénykísértete.
Asztalodon lennék még egyszer morzsa –
igen, lennék földed hűlt ege.