Hajnalodon már talán, amikor a lakásajtón túlról, föntről, a lépcsőházból egyre erősödő csattogás és dübörgés hallatszott.

Anya (aki akkor még nem volt igazán Anya) felsóhajtott, és halkan szuszogni kezdett, a szempillája megrebbent.

– Cssss! Aludj csak tovább!

–Alszom.

– Akkor ne nyisd ki a szemed.

– Nem nyitom.

Anya (aki akkor még nem volt Anya) szeme színe a hangulata és a kedve szerint változott, még ha nem akarta, akkor is. Hiába titkolta volna például a szomorúságát, a szeme zöldes barnasága olyankor egészen mélyfeketére váltott, máskor meg, például amikor roppant szigorúnak szerette volna mutatni magát, a szeme egészen kékre fényesedett, mintha átláthatna vele egészen messze, valahová a felhőkön át.

A szeme színe a kedve szerint változott

Csakhogy sötétben és csukott szemmel nem változhat ám a szem színe sem. Ellenben a dübörgés, akár valami fentről érkező, visszatarthatatlan ítélet, nem csak erősödött, de egyre közeledett is, hallani lehetett, ahogyan, baljós harang, megkondul a lépcsőházi korlát.

A lakótelep, ahol akkoriban, ezerkilencszáznyolcvankilencben Apáék (akik akkor még éppen nem voltak Apa és Anya) laktak, az ötvenes évek közepén épült.

Hajdan roppant nagy kitüntetésnek számított, ha valaki ezen a telepen kaphatott lakáskiutalást: boldog és elégedett emberek élhettek itt. Piros és sárga vakolatokkal ragyogtak a háromemeletes, téglából rakott szalagházak, csillogtak a kétszárnyú ablakok, és a mindennapi élet jóra oktató jeleneteit mutatták a dolgozó és alkotó embereket megjelenítő, homokkőből faragott domborművek a kapubejárók fölött. Apa (aki akkor még nem volt igazán Apa), ha sétálgattak a házak között, nagyon szerette nézegetni ezeket a domborműveket.

Mindenki gyerek, aki még nem apa.

Volt olyan, ahol parasztemberek, helyesebben kendős, mosolygó asszonyok hajladoztak, s kévébe gyűjtötték a dús kalászú gabonát, a háttérben komoly arcú termelőszövetkezeti dolgozó szorította a traktor kormányát, egyenes háttal ült a magas vezetőülésben, és messze előre tekintett, a következő parcella, avagy a dicső jövő felé. Egy másik műalkotáson önfeledt gyerekek dobálták egymásnak a labdát, felettük kőbe faragva ragyogott a Nap, s akárcsak a zászlóként lebbenő madárszárnyak, repült a kislányok varkocsba font haja. Egy harmadik domborművön némileg gondterhelt, de kétséget kizáróan boldog és öntudatos mérnökök hajoltak a tervezőasztal fölé, körző és vonalzó mutatta, miféle nagy munkába feledkeztek, váll a vállhoz szorul, nem várható ám ölbe tett kézzel a szebb élet.

Apát (aki akkor még nem volt Apa) mindig örömmel töltötte el, ha elképzelte, hogy valóban a domborművön is megörökített módon keletkezhetett ez a városrész: egy mérnök, bocsánat, a közösen tevékenykedő mérnökök baráti csapatának termékeny képzeletéből egyszeriben ide termett, a Rákos-patak és a Váci út, a Lehel út közé.

Járom az utam, a macskaköves utam. A léptem kopog, esős éjszakán.

Vámosi János

Itt, ezen a csodálatos terepasztalon minden és mindenki megtalálta a maga helyét: a folyóparti csónakházak otthonossága és egyáltalán, a buckás, vadregényes part maga volt a hétvégi paradicsom, úszik az ember a boldogságban, és a hűs víz úgy simogat, a Duna-parton, a Váci út mentén üzemek sora várta az öntudatos dolgozókat, túlfelől, Lehel út másik oldalán, a Rákosrendező pályaudvar összevissza gubancolódó sínéi, tolatóvágányai és fékezőbakjai mentén fehérre festett kerítéssel kertes házak sorakoztak, még a második világháború előtti évekből maradt itt egy hajdani tisztviselőtelep, ahol az utcák és a telkek, házak nagysága világosan megmutatta az egykori tulajdonosok ranglétrán elfoglalt helyét, s mindazt, ami belőlük erre az új rendszerre megmaradt, itt pedig, az újonnan épült szalagházak aljában boltok és könyvtárak, presszók és éttermek várták a vásárolni vágyó vagy csak felüdülésre, művelődésre áhítozó dolgozókat. Ezen a terepasztalon, a patak túloldalán, igaz, drótkerítésekkel védve, de bőségesen jutott hely sportpályáknak, a Láng Vasas, Magyar Acél, Magyar Pamut és ehhez hasonló beszédes nevű, intézményesített, salakos és füves futballpályákkal, atlétikai futókörökkel, dobóhelyekkel, ugrógödrökkel, öltözőkkel és persze nagy látogatottsággal működő büfékkel felszerelt sporttelepeknek, ahol a hosszúkás nyárfasorok árnyékában egy sportnagyhatalom nevelkedett a büfépultra támaszkodó s a házmester, kisfröccs, nagy-fröccs, hosszúlépés elnevezésű spriccerek fölött a labdarúgásról és testnevelésről értő módon eszmét cserélő szakemberek vigyázó tekintete előtt. Mi több, a házak között elfértek a játszóterek, kőcsúszdák és hinták, homokozók és szánkódombok is, a patakparton betonból öntött, lyukacsos sajtra emlékeztető mászókák díszelegnek, sötét van odabent, kicsi ablakocskák vezetnek a fényre. Mindehhez bölcsődék, óvodák és iskolák szolgálták a boldog életet, hogy a munkájukra figyelő szülők ne csak biztonságban, de jó kezekben is tudhassák a gyermekeiket. Ráadásul, hiszen tudható, hogy nem csak kenyérrel, bocsánat, kenyérrel, hússal és zöldséggel él az ember, de azzal is, ami a szellemet táplálja, a szolgáltatások, az élvezetek és a művelődés teljességét a házak gyűrűjébe fogva egy műteremlakásokból álló művészház egészítette ki, északnak fordított, embernél is magasabb ablakaival, híven mutatta és szolgálta a munkásosztály és a teremtő képzeletű művészek összetartozását, de legalábbis egyazon cél felé tartó útját és közös boldogságon munkálkodó életét.

Igaz, mire Apáék (akik akkor még nem voltak Apa és Anya) beköltöztek abba az egyszobás magasföldszinti lakásba, a környéken mindenütt elburjánzottak már a parkok bokrai, elöregedtek a fák, s mi tagadás, rozsdás vascsövek szomorkás tárolójává züllöttek a játszóterek, ahol többnyire csak a kutyájukat sétáltató környékbeliek koptatták a csomósra szikkadt füvet, s a műteremlakások háza körül eső és szél koptatta szobormaradványok búslakodtak szerteszét, lepattogzott orrú mackók, elfűrészelt nyakú, emberfeletti méretű atléták, helyesebben csak az atléták egyes végtagjai, duzzadó izmokkal, odébb pedig hátrafésült hajú, átszellemült arcú fiatalemberek, igaz, csupán a fejük, megszürkülve és bemohosodva, mintha csalódottan szemlélgetnék a gyomos murvát, a vízmosások kanyargásaiból olvasgatva a félrecsúszott karrierjük történetét.

A művészek és a munkások ugyanazon a boldogságon munkálkodnak

De Apáék (akik akkor még nem voltak Apa és Anya) tudták, hogy annak idején a lakók mind egyszerre költöztek be, az ő házukba éppenséggel ezerkilencszázötvenhat kora tavaszán, kiválasztottak és boldogok voltak, háznyi sok ember, munkások, mérnökök és tanáremberek.

Az ifjú házasok sorában jöttek például Kovácsék, akik az első emeletre, s Toldiék, akik a harmadikra, egy egyszobás lakásba kaptak kiutalást.

Kovács, mint fiatal tanár, akkoriban tanítani járt át egy Váci úti technikumba, a Toldi pedig a négyes buszjárat kormányát tekerte egész nap. Nem hasonlítottak egymásra szinte semmiben, hiszen Kovács József vékony csontú, keskeny vállú ember volt, akinek mintha mindig valami olaj vagy zsír fényesítette volna a haját, míg Toldi Antal idejekorán kövérre hízott, öblös hangú, nagydarab férfi volt. Hajnalban kelt, vastag talpú, fekete bakancsban dübörgött le a lépcsőn, amikor Kovács József félcipői még az előszobai fogas alatt várakoztak. A tanár felesége keskeny arcú, kontyos, nejlonharisnyás zongoratanárnő volt, Toldi asszonya viszont éppen olyan drótszál hajú, mint az ura, s a Duna Cipőgyárban ült a szalag mellett. Szóval ez a két férfi ránézésre és természet szerint is mindenben különbözött egymástól, mégis, az idő múlásával azt vették észre, hogy nem csupán a falakat, a rácsos kaput, a kulcsok fordulását szokták meg, de mindazokat az arcokat is, amiket nap, mint nap látnak.

Durabel

Mindkét családban a beköltözést követő második évben született gyerek, éppen úgy a Kilián utcai bölcsödébe, óvodába, az Erns Thaelmann iskolába jártak.

Toldi tudott zárakat szerelni, értette, miért folyik a vécében a falra szerelt tartály, s ha látta némely vasárnaponként a Városliget felé a Népköztársaság úton sétáló Kovács családot, lelassított a busszal, dudált és kihajolt az ablakon.

Kovács olykor megnézte a leckét, számtanpéldákat írt a nagyobbik Toldi gyereknek, a kisebbik pedig majdnem három évig járt zongorára Kovácsnéhoz.

Amikor az utcafordulóban, a szemközti szalagház aljában bezárták a Fiastyúk éttermet, mert a rendőrök egy hajnalon a patak partján, arcával az iszapnak fordulva s a hátában egy fanyelű konyhakéssel egy darugyári embert találtak, s ezen felbuzdulva egy hét alatt az étterem előtti aszfaltról eltüntették nem csak a zenekart, de a bádogasztalokat és a farácsos székeket is, Kovács és Toldi még sokáig lementek a járdára. Pedig azelőtt igazán nem sokszor voltak odabent, nem csupán az idő és a pénz miatt, hanem mert másféle emberek jártak oda, ám most valahogy jól esett álldogálni a sötét, lezárt kirakatüvegek előtt, és arról beszélgetni, hogy kár ezért a jó kis helyért. Még akkor is, ha azóta kétségkívül nagyobb a csend.

A Népköztársaság útját akkor már nem hívták Sztálin útnak és a Magyar ifjúság útjának sem

Toldi néha munkásőr egyenruhában, sapkában masírozott el otthonról, Kovács esténként a Tudományos Ismeretterjesztő Társaságba járt előadásokat tartani.

Hetvenkettőben, nyáron a tanács szétszedette a lakásokban a szenes cserépkályhákat, és helyettük vasbordás fűtőtesteket szereltetett fel.

A ház sarkánál, ahol egy medencében egy könyvet olvasó lány, egy futballozó fiú és egy pingpongozó bronzszobra állt egymás mellett, a téli fagyokban feltöredezett a csempe, s a múló évekkel egyre inkább ránőttek a nyíratlan bokrok a szökőkútra. Amikor két egymás utáni évben a kutat sem engedték meg, valaki ellopta a csapokat, aztán már, ha akarták volna, se folyhatott a víz. A park fái az ablakokig értek, s a bejáratok előtti virágágyásokat nemigen kapálgatta senki.

A Királyi Magyar Természettudományi Társulat 1841-ben jött létre, alapítója Bugát Pál volt.

A nagyobbik Toldi gyerek addigra az autóipari szakközépiskolába ment a külső Váci útra, a kisebbik, a lány, fodrásznak. A Kovácsék lánya az akadémián tanult zongorázni, hosszú, vörösesbarna haja a derekáig ért, nem vágták le az óvoda óta.

Toldi a telkéről, a fóti domboldalról hozott bort fröccsként szerette, a konyhában ültek le, igaz, Kovács ritkán ivott két-három kortynál többet. A tanár néha az iskolában is, és még gyakrabban a TIT-ben a tanítványoktól kapott különféle palackos borokat: a nagyszobában, a zongora melletti kerek asztalkánál öntött Toldinak.Kétszer-háromszor a Vasas-pályára is elment a buszsofőrrel, nem mintha kedvelte volna a futballt, a meccseket pedig ki nem állhatta.

Toldi segített a tapétázásban Kovácséknál: hallgatták, hogy a régi s immáron használaton kívüli kéményjáratokban nem csupán a huzat fütyül, de mintha megkéstek volna a hangok, különös, hajdani beszélgetések, sírások és kiabálások keringenek a téglafal mögött.

Kovács az esti egyetemen pszichológiát tanult, mi több, akkor már erről is tartott előadásokat. Toldi pedig járt még a munkásőrséghez, de közben olyan kövérre hízott, hogy új egyenruhát kellett vételeznie. Vasárnap délutánonként néha együtt szerelték a Kovácsék sárga Zsiguliját a ház előtt, tömítéseket cseréltek. Kovács, hallgatva Toldi tanácsára, késő ősztől éjszakára felvitte a konyhába az autó akkumulátorát.

A Magyarországi Vas- és Fémmunkások Szövetsége 1911. március 16-án alakította meg a Vas- és Fémmunkások Sport Clubját

Amikor egy hajnalon, az október végi esők után a ház északi oldaláról, éppen a Kovácsék ablaka alól levált a vakolat, s nagyot puffanva a járdán tört porrá, apró darabokra, furcsa kis képeket festve a nedves aszfaltra, Toldi tudta elintézni, hogy átszóljanak az ingatlankezelőhöz, és soron kívül, még azon a héten állványt építsenek és újramalterozzák az elővásott téglákat.

Képeket rajzolt a járdára a por

Akkortól, hogy a Duna Cipőgyárban létszámot csökkentettek, a Toldi felesége is otthon maradt. Délelőttönként főzött, vettek egy barna tacskókutyát, csupa bőr kis kölyök, azt sétáltatta az elvadult patakparton. A nagyobbik gyereknek is még a munkásőrségen át a szomszéd házban szereztek lakást.

Kovácsné zongoraórákat adott, a konyhában a csészék mögött, a felső kredencpolcon lapult a Lánchíd feliratú üveg.

A Toldi lány esküvőjét a Béke téri házasságkötés után a Szent Mihály plébániatemplomban is megtartották, s ahogyan azt előre megbeszélték, az orgonánál a Kovácsék lánya ült.

Kovács akkor már nem tanított iskolában: parapszichológiával foglalkozott, és néha, a lépcsőfordulóban arról beszélt Toldinak, hogy igenis, vannak világok mindazon túl, amit a szemünkkel látunk, s amit a kezünkkel tapintani tudunk. És ha lekapcsolt a villanyautomata, azt is mondta, hagyja csak, nem kell a fény, az ember így is megláthatja, a szeme nélkül is megtudhatja, amit igazán akar.

A házba akkortájt kezdtek új lakók költözni: fiatalabb, nemigen köszönő emberek. Ez van, rántotta meg a vállát Toldi, ezek legalább bírják fizetni a távfűtést meg a lakbért.

Toldi a nyugdíjon túl is maradhatott a buszon, talán azért, mert Kovács tanácsa szerint vékony láncocskára függesztett apró követ hordott a csuklóján, akkor nem fájnak az elkoptatott csontok. Néha a pénzről is beszélgettek, hogy az ember körül milyen hirtelen fordul érthetetlenné a világ. Vagy talán nem is fordul, csak éppen magának az embernek kell beérnie, mint valami gyümölcsnek, akár odakint, a fóti kertben, megérni és megrohadni, hogy láthassa, miként csúszik el mellőle az idő, miközben ő már semmit, de semmit nem ért.

Hogy végül is mi történhetett aztán azon az első októberi napon a két férfi között, azt valójában még a rendőrségi vizsgálat sem tudta kideríteni.

A mentőket s rögtön ezt követően a rendőrséget a Kovács hívta ki. Állítása szerint az emeleti lépcsőfordulóból ő lökte le a korláton óvatlanul áthajoló Toldi Antalt.

De hogy miért tette, arra csak annyit válaszolt, hogy a lépcsőházban, a szeméttároló mellett már évek óta penészesen rohad a vakolat, nyilván valami megrepedt cső szivárog, vagy ki tudja mitől, de átáztak a falak, és nincsen, aki megjavítsa.

És hogy Toldi a vastag talpú bakancsával minden áldott nap kétszer, kora reggel is és késő este is úgy dübörög le a lépcsőn, hogy remeg az egész ház. Ráadásul a cigarettacsikket állandóan a lépcsőfordulóban dobja el, valósággal lepöcköli, napokig ott bűzölög, gyűlnek egymásra a darabok, különösen, mióta Müllerné, a korábbi házmester sem lakik már itt.

Napokig ott bűzölög

Toldi Antal, aki a mintegy négy méternyi zuhanás következtében bordarepedéseket, agyrázkódást és nyolc napon túl gyógyuló zúzódásokat szenvedett, a vizsgálat során mindvégig azt állította, hogy személy szerint teljességgel kizártnak tartja, miszerint őt az első emeleten lakó Kovács József lökhette volna át a korláton. Kovács József testi ereje nem is volna elegendő ehhez. Ráadásul, amikor ő, valószínűleg egy rossz mozdulat, vagy valami megcsúszás miatt, ezt igazán nem tudja megmondani, a pincék és a légóbejárat elé zuhant, Kovács éppenséggel a földszinten, a lépcső aljánál állt, így beszélgettek az időjárásról, s más hétköznapi dolgokról. Vagyis Kovács József semmiképpen nem érhetett volna el őhozzá, hacsak nem hiszünk a testből kilépő akarat erejében, amiről ugyan éppen Kovács József neki sokat beszélt, ám, engedtessék meg, azért ezt vizsgálati adatként aligha veheti bárki is komolyan.

Igenis, létezik a testből kilépő akarat

Kovácséktól az egész család bement Toldihoz a kórházba, vitték a zongorista lány férjét is.

Toldi Antal a felépülése után már nem ülhetett buszra.

Ha Kováccsal a lépcsőfordulóban találkoztak, éppen úgy beszélgettek el, mint harminc év óta szinte minden nap.

De néha, ha egymásra néztek, az a megkopott hajú, vékonycsontú, hajlott hátú Kovács onnan alulról, az első emeletről, és az a nagy, kövér, kék zubbonyos, kefefrizurás Toldi onnan felülről, a harmadik emeletre tartva, ilyenkor, ha a lépcsőházban egymásra néztek, csak egy-egy pillanatig, de valami olyan olthatatlan gyűlölet lobbant föl bennük, ami talán jobban összetart, mint akármi más.

Az egykori buszsofőr gyakorta hajnalban vitte le sétáltatni a kis barna tacskót, úgy dübörgött végig a lépcsőházon a vastag talpú bakancsaival, hogy beleremegtek a falak.

– Jaj, a Toldi? – nyöszörögte álmosan, csukott szemmel Anya (aki akkor még nem igazán volt Anya).

Ha most láthatná valaki, milyen színű a szeme.

Hol van az az ég, ameddig ellát.

Hol vannak azok a felhők, amelyek beburkolják a kékséget.

– Psszt! Nem történt semmi, aludj tovább!

– Alszom.

– Alszol?

– Alszom...

– Ne aludj, gyere egy kicsit közelebb.

– Közelebb?

– Majd én bebújok a takaród alá, az enyémet átizzadtam teljesen. Még a pizsamámat is.

Nem csak aludni jó, de továbbaludni a legjobb

– Nem is vagy izzadt.

– Akkor megszáradtam egy pillanat alatt.

– És nincs is rajtad pizsama!

– Nem veszíthetek mást, csak a pizsamámat.

– Hohó! Mit csinálsz, Apa?

– Mit csinálok? Semmit nem csinálok.

– Szép kis semmi.

Mindenki tegye meg, amit tennie rendeltetett. Történelmi időket élünk, bátorsággal legyünk mi is.