Eltévedvén

az esőben, hasonlatunk (a nyelvünk
hegyén még) ha visszájára fordul,
őrlődhetünk legyek hullásán, mint
egykor a fogunkén, lázbetegen
s jeget tapasztva állunkhoz, egy kanapén,
hogy támaszkodhassunk. Elménk csatatér,
és a szívünk e téren egy könyöklő
harcos. Az ég tudja, mi sújtja éppen.
S mért volna, hulltában, más véleményen
hősünk? Feltápászkodva... csakazértis...
akár egy tisztáson... sötétedésig...;
dobolhat eső... oda vissza nem térít.

Ömlik

az eső, és ezúttal el sem áll.
Egy kislány, kezében üres kólás
üveggel, a járdán, melynek nemsoká’
vége szakad. Van mitől tartanunk hát,
szavakat illesztvén egymásba, trágár
szavakat akár, mivel duzzadnak, mint
mondjuk a sár, s meghúzván magunkat
barlangtestükbe’ nyelvünk gyanánt. Aszfalt.
Nyelvünk önmaga teljében. A község
azonban alszik, vagy mintha aludna,
úgy tesz, fügét mutatva tragédiánknak.
(Mert mi mást hajt végre egy édes varázslat.)

Másnap

ha repedni kezd a szájunk sarkán
a megszikkadt enyv, és sehol a kislány,
akiről szóltunk fentebb, egy álomban
mélyen, melyben még szerepelt aszfalt meg sár,
egy ragacsos üveg szakadó esőben,
s egyéb dolgok, miket a nyelvünk össze-
ízlelt, együvé velünk – kiket folyvást
kivetne magából a természet; mert
a községre álmunkban sincsen szavunk;
külön alszunk, egy pince fenekén,
ágyunk a régi sodronyacél. Másnap
verő napfény, metsző, hideg varázslat