Lapszámok, 2007/4 GYERMEKIRODALOM

Három ‘56-os háromféle

Németh Gábor: A tejszínről, Kalligram 2007.

Báthori Csaba: Bestiarium literaricum, Scolar, 2007.

Majoros Sándor: Emberrel esik meg, Timp Kiadó, 2007.

Biztosan találni megannyi szellemes párhuzamot a három íróember sorsában vagy akár munkásságában, ám ez maradjon az irodalomtudósok kenyere, az érdeklődő olvasót legfeljebb elbűvölheti, hogy a magyar irodalom ötvenesei micsoda kacskaringókat jártak be a valóságban s fikcióikban. Ugyanabban az évben születtek, 1956-ban. S Moravicán meg Bécsen át találkoznak össze a mai magyar irodalomban: Németh Gábor, Báthori Csaba és Majoros Sándor. Mind másmilyen, másról beszél, de akarva-akaratlan ugyanarról is vall. Eszmélésről, életről, az elmúlt évtizedekről. Nemzedéktársak ugyanis, ha törődnek vele, ha nem. Nem a leglényegesebb szempont műveik megítélésében, de azért érdekes.

 

Tömörített lelkek kicsomagolása

Németh Gábor kötete, A tejszínről afféle írás-kevercs. Műfajok, műfaji elemek keverednek benne. Az írásmódokat is úgy váltogatja a szerző, ahogyan fel-felkapja az emlékképeket, ötleteket, álmokat, s írássá gyúrja. Azt vesz kézbe, amihez kedve van, és úgy, ahogyan úri kedve tartja. Az „úri”, persze, nem nyegle kivagyiság nála, hanem magától értődő szuverenitás.

Bravúros, esetleges, mozaikszerű, szinte csillogó-villogó, néha már a lényeget káprázattá foszlató szépen kicsiszolt nyelvi játékok szöveghalmaza (is) a kötet. Igazi posztmodern töredezettség, s ha őszinték akarunk lenni, egy kicsit sajnáljuk, hogy nincs a kezünkben az egér, ráereszteni vele a töredezettségmentesítőt, s megkapni, amit titkon mind úgy vágyunk, mi olvasók, a kerek, teljes olvasmányélményt. Értjük, persze, a finnyásan igényes Németh Gábor aggályait: „Minden újabb szóval növelem a káoszt.” Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, ebben a XXI. századi abszurd Magyarországban, micsoda istenkísértés szóvá formálni valamit. Hiszen már a szavaink is új életre keltek. Ha valaki, hát Németh Gábor pontosan tudja ezt, s meg is mutatja, mennyire jellemzi az életünket az, ahogyan megszólalunk manapság. Ahogyan újraformáljuk azt az édes anyanyelvet. Bevallom, ez az egyik kedvencem: „és mondjuk bemenne az egyik ilyen helyre, ahol így honorokat szoktak, és mondjuk így nem elég, hogy nem fizetnének, hanem még így tök gecik is volnának, le se ültetnék, meg minden, és akkor a csávó előhúzna a ballonja alól egy uzit vagy mittudomén, és szarrá lőné az egészet. Te mondjuk egy ilyet megnéznél szerinted?”

A Sötétkamra ciklusának írásai a tömörítés művészetét példázzák, s úgy lobbannak fel a kollektív sötétben, mint apró gyufaszálak. Hirtelen megvilágosodunk, egy pillanatra átlátunk, sőt átérzünk fontos dolgokat, s ha merünk még érzésekről beszélni, elismerjük, hogy néha-néha a torkunk is összeszorul egy kicsikét: „A tenyeremből kell szélfogót csinálni, és úgy vinni oda a lángot a kanóchoz. Nem tudok egyetlen imát se. Megpróbálok úgy viselkedni, ahogy az apám, amikor kettesben jártunk oda, a szülei sírjához. Sárga virágot viszek, mert azt szoktunk. Mielőtt elmennék, megérintem a sírkövet, ahogy ő tette, amíg élt. Nem tudok nála jobbat kitalálni.”

Az egyik írásban arról számol be, hogy egy új programmal már e-mailben is el lehet küldeni a lelket, csak rá kell ereszteni előbb egy tömörítő programot. Ez igaz lehet, csakhogy végül mégis az írónak kellene kicsomagolnia, én úgy hallottam. S a mezei olvasó ezt a szoftvert várja Némethtől, akinek, stílusbravúrok ide vagy oda, szerencsére, földig ér a lába, és az iróniája Örkényére emlékeztet.

(Ha már előhoztam, nem tudom megállni, hogy „örkényesen” ne írjam ide: ha az interneten rákeresünk írónk nevére, hamarosan egy szimpatikus oldalra bukkanunk. Íme: „Engedje meg, hogy néhány szóban bemutassam magam. Németh Gábor kőműves és burkoló vagyok. 1996-ban fejeztem be tanulmányimat, azóta az építőiparban dolgozom, így többéves tapasztalatra tettem szert. Számomra a munkám egyben a hivatásom is, ezért a szakértelem, a pontosság és a megbízhatóság az első számú szempontok közé tartoznak a kivitelezés folyamán. Szinte minden olyan anyaggal dolgoztam már, mely a korszerű építőiparban használatos.” Ilyenek a Németh Gáborok.)

 

„Légy! hű! ha!”

Nem mindenki szerette Báthori Csaba Bestiarium literaricumát, vagyis irodalmi állatseregletét. De talán csak azért nem, mert olyasmit kértek számon rajta, amit szerzője egy pillanatig sem ígért. Egy csöppet felületesen kapták elő Báthori művével kapcsolatban az irodalmi párhuzamokat, Nagy Lajos Képtelen természetrajzát vagy Karinthy Így írtok ti című zseniális karikatúrakönyvét. Az afféle filosznál, amilyen szerzőnk is, érdemes komolyan venni a címadást s miegyebet. Ha bestiáriumot mond, akkor úgy is gondolja. Vagyis képzelt, fantáziával kiegészített vagy akár teljességgel abból teremtett lényeket, s nem egyszerűen direkt irodalmi paródiát ért rajta. (Ha már mindenáron párhuzam, tán inkább Borges juthatna eszünkbe.)

Báthori nem könnyed fickó, s ismeri is saját magát, ahogyan az meglett emberhez illik. (Bár manapság, a permanens lazaság s trendiség korszakában, pocakos, kopaszodó örökifjak évadján talán már nem is illik megkomolyodni.) Ha ő viccel, azt a maga módján teszi. Kidolgozottan, bonyolultan, súlyosan, néha már-már barokkosan zsúfolt, teremtett nyelven. Ugyanis pennáját a költő (is) fogja, s a bestiárium-szerző Báthori nem bánja ezt egy cseppet sem.

A karikatúra, a hasonlóság nála jóval áttételesebb, mint az emlegetett paródiákban. Abba ne is menjünk bele, hogy szerzőnk nem csak úgy „egyszerűen” művelt és olvasott, hanem saját, jól átgondolt katekizmusa is van a magyar irodalomról. Ezzel lehet vitatkozni, persze, de a Bestiarium literaricum olvasás közben célszerű tudomásul venni, különben elmarad az élvezet és szórakozás. (Egyébként is, áhítattal nem lehet paródiát írni.) A félszáznál is több megidézett s bestiává formált íróról (köztük Báthoriról magáról) született stílusgyakorlatok rövid esszé-paródiákból s mű-paródiákból adódnak össze. S a Bibliától Petőfin s Pilinszkyn át Darvasi Lászlóig érő sereglet vonulását végignézni nem tartozik a könnyű élvezetek közé. Na, de ki ígérte meg, hogy az élvezetnek mindig könnyűnek kell lennie? Ez a szöveg nemcsak az intellektust igényli, hanem asszociációkat, érzelmeket, hangulatokat, színeket, szagokat kavar, a líra nehézfegyverzete is a sorokban dörög. Egyszerre kívánja meg az érzelmi és értelmi felfedezést. Csak találomra, Weöresről néhány sor: „Éneke hasonlít a vakmalom nyikorgásához: egyenletesen peneg, mint az üres lebbencsleves, csak néha kottyan egy okosat-kövéret, amikor az embernek már kimúlt a türelme. Mintha forgóban sajogna a hangja. Mintha egyhuzamban barackot nyomna a hallgató fejére. De halvány dunsztja is van.”

Néha ködösebben, néha világosabban fogalmaz, egyik „állatával” nem bír egy picit sem gonoszkodni, a másik kárára megröhögteti az olvasót. Némelykor bennfenteskedik, s az olvasót ez ízléstől függően borzongatja vagy bosszantgatja. Némelykor hosszan fonja szózuhatagba az emberét, máskor két sorral szinte mindent elmond. Szerintem. Így például: „A PETŐFI (nyugatiaknak: petéffi; keletieknek: petjófi; mélymagyaroknak: petrovics; huszadik századiaknak: illyés).” Vagy a másik, Bertók kapcsán: „Légy! hű! ha! Ahogy a kínai bölcs mondta: a vers a próza folytatása, csak más eszközökkel. Ami összeköti a célszerűt a középszerűvel és a mélyszerűvel.”

Egyszerű szörnyűségek krónikái

Majoros Sándor újvidéki írásaiból, korábbi könyveiből válogatta az Emberrel esik meg című novelláskötetét, saját bevallása szerint is lezárni kívánva írói pályájának ezt a meglehetősen hosszú és termékeny korszakát. Sokan Márquezzel, Kusturicával rokonították, s úgy látták, a Nyugat-Balkán hihetetlenül igaz valóságát csakis a mágikusnak mondott realizmus tükröztetheti vissza. Tán így van. Nekem viszont dél-alföldi és palóc rokonaim történetmeséléseit juttatta eszembe, sőt azokat a vállalati kirándulásokat, amelyeken a jól beszélő melósok előadták közkedvelt történeteiket vissza-visszatérő vándormotívumokkal. Borzongató, röhögtető, tanulságos vagy egyáltalán nem okos, de roppant szórakoztató „meséiket”. Sajátos magán- és közlegendákká kerekítve, színezve, fantáziálva mindannyiunk hihetetlenül abszurd és színes mindennapjait. A szabadkai Moravica vándormotívumai egy kicsikét tán valóban nyersebbek, mesésebbek, kegyetlenebbek, mint a mieink itt az anyaországban, de olyan ismerősek mégis, hogy szinte a bőrünkön érezzük. (Legalábbis a negyven és ötven felé botorkáló nemzedékek e hazában.) Majorosnál a fájdalom, gyalázat, halál olyan természetességgel fordul elő a történetekben, ahogyan csak azok tudják elbeszélni – ha tudják –, akik a küszködés szürke nyavalyáját nemzedékek óta szenvedik el. A keserves élet, ami kifeslik a mesés valóságból – ha tetszik, ha nem – lelöki a nosztalgia édeskés hazugságát a faluról és a természetes közösségek világáról. Az egyszerű szörnyűségek fogják össze a nemzedékeket és nemzetrészeket a Kárpát-medencében. Szinte mindig banális véletlenek irányítják a lépteinket, de a nagy összevisszaság végül mégis kiadja a közös eredőt. Ahogyan a Szarvaskalandban is visszatükröződik a modern kor jugoszláv tragédiája. Az, ahogyan az emberek zömének hétköznapjait félelmesen öntudatlanul keresztezi a politika, a történelem, s csakis a vakszerencsén múlik, hogy az egyik túléli, a másik nem.

Hiszen a normális mindennapokban hihető ugyan, hogy a pöcegödört ásva tán magára a sátánra lelhetünk, akit a helybéli jósnővel muszáj elzavartatni, de azt már végképpen habókos zagyvaságnak nyilvánítjuk, ha a vén boszorkány a jövőt is meg akarja jósolni, s az álmos, kisszerű, poros, vacak századvégben arról fantáziál, hogy akkora testvérháború tör majd itt ki, s olyan vérpatak folyik, amilyet elképzelni sem tudunk (Régészeti lelet).

Majoros írásaiból a mi ‘60-as, 70-es, 80-as éveink világa köszön vissza, hazai színekkel. Az a sírni-nevetni való provincializmus, ami ezen a tájon a centrumban is dúlt. (És dúl.) S azoknak a nagyon is esendő embereknek az arcéle, akik semmivel sem jobbak, mint a másik, akinek később tán a vérét veszik (ott) vagy vennék (itt).

Majorost nem véletlenül titulálták Gion Nándor örökösének. Rászolgált a megtisztelő összehasonlításra.