Lapszámok, 2007/3

Írók és feromonok

Kaiser Ottó: Határtalan irodalom I-II. Alexandra Kiadó, Bp., 2006, 2007

Nemrég hallottam a rádióban, hogy számos olyan roppant ősi, egyenesen ösztönös erő munkál bennünk, amelyikről nem is tudunk. A nemi feromonok jelenlétét tökéletesen érzékeljük, s mélységesen befolyásolják is a döntéseinket. Nemcsak a nagy és komoly párválasztásokban, de abban is, hogy ki után ülünk le szívesen egy-egy székre. Csak éppenséggel nem vagyunk a tudatában annak, hogy az orrunk meg a belső elválasztási mirigyeink is megszabhatják a mozgásterünket. Nem úgy, mint az állatok. Ők még pontosan értik, nagyon is tudatosan használják ezt a képességet. Mi pedig csak rohangálunk, pörgünk – ez a kedvelt kifejezés az abnormálisán túlfűtött és kiszipolyozott mai ember mindennapjaira – az őrületig technicizálódott világunkban, s azt hisszük, hogy már semmi közünk a természettel még primer kapcsolatban élő őseinkhez. Pedig dehogy nincsen.

Az emberi lényeg talán mindvégig változatlanul megmaradt. (Ez a reményünk is tán a normálisabb életre.) Mélységes közünk van a bennünket körülölelő természethez és egymáshoz. A másik emberhez is. Minden épeszű ember szenvedélyesen érdeklődik a másik iránt, ösztöneinkben elrejtett parancs ez is. Az oly sokszor kárhoztatott bulvárvilág, a valóságshow-k, a tévék végeláthatatlan szappanoperái, a sztárkultusz mind-mind ezt a szenvedélyes érdeklődést hivatottak kiszolgálni, és persze manipulálni. Honfitársaink százezrei aggódnak tökéletesen érdektelen idegenek magánélete miatt, vagy éppenséggel kárörömmel konstatálják irigyelt embertársaik ballépéseit – a bulvármédia tálalásában. A legszívesebben bekukucskálnának a hálószobákba, belenéznének a vasárnapi ebédre terített tányérokba, vagy kihallgatnák a kertben veszekedő házaspárokat.

Megmosolyogjuk őket? Tán nem kellene. Legyünk őszinték, ki az, aki meg tudja állni, hogy a csöndes, kihalt utcán sétálgatva, a sarkig kitárt földszinti ablakon ne lessen be? Mintha saját létünk megerősítését látnánk egy-egy ismerős enteriőrben. Az állólámpa fényében ül valaki a kanapén, kezében könyv, mellette a kis asztalkán gyümölcsök, halkan szól a rádió. Mi is lehetnénk, s megremegünk egy kicsit az ismerős másságtól. A másik ember ugyanis érdekes. Valljuk csak be, mi is szívesen leskelődnénk, akár a bulvárhíreket fogyasztók. Igaz, tán nem ugyanazokra az emberekre volnánk kíváncsiak. Kaiser Ottó fotográfus remek kétkötetes opusza, a Határtalan irodalom tán legfőbb erényének éppen azt tartom, hogy az egyik legelemibb (ha nem is mindig bevallott) emberi igényünkre alapozva képes korszerű és hiánypótló irodalmi ismeretterjesztést nyújtani. A másik iránti őszinte kíváncsiságra. A fényképészeket amúgy is szívesen nevezik a kollektív szem letéteményeseinek, gyakran mondják, hogy a fotóriporter helyettünk megy látni csataterekre, politikusok szerepléseire, színésznők budoárjaiba, árvizek gátjaira vagy színházi próbák zárt világába. Kaiser ezúttal vendégségekben járt helyettünk. Egy híján félszáz írónál jelentkezett be látogatóként Európa számos országában, olyanoknál, akiket határon túli magyar íróknak vagy magyar származásúaknak, más nyelven író, de mégis magyar alkotónak nevezünk, jobb híján.

Aztán, amit náluk látott és hallott, elmondta a kíváncsi itthoniaknak. Képpel és szóval. Az eredmény több mint értékes. Érdekes. Szinte letehetetlenül izgalmas a két szépen nyomott, igényesen tervezett kötet. E sorok írója kalaplevéve tiszteleg azok előtt, akik fontos dolgokat képesek sokaknak elmondani, vagyis az ellenszenves értelmiségi sznobéria által lefitymált ismeretterjesztők előtt. Aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, mennyi ötlet és főleg mennyi munka kell ahhoz, hogy valami értékes és érdekes is legyen egyszerre. A Határtalan irodalom két kötetének fotói és szövegei mögött a kihagyott képek és sorok milliói rejtőznek, abban biztos vagyok. Hiszen annyira könnyednek és természetesnek látszik egy-egy fejezet, vagyis egy-egy alkotó portréja, amit csak akkor képes szerzőjük elérni, ha óriási anyagból válogathatott. Ha hosszasan készülődött előtte, olvasott, jegyzetelt, tervezgetett, ha irányítani volt képes a spontánnak látszó folyamatokat. Aztán a helyszínen nem sajnálta a munkára fordított időt s főleg nem az otthoni utómunkát. Diósdi László, Körössi P. József szerkesztőként, Füzes Oszkár riporterként járult hozzá a kötetek teljességéhez. Nem kevéssel.

A kétkötetnyi Határtalan irodalom számos szempontból tanulságos. Csak néhányat ragadjunk ki ezekből. Ezek a könyvek jól példázzák, hogy szó és kép összeadódik, s együtt sokkal többet mutathat, mint külön-külön. A kép emberei ezt már régen tudják, a szó némileg konzervatív művelőit tán meggyőzi a vállalkozás. Manapság szokás fanyalogni, úgymond a kultúrát védelmezve, a képek előretörésén a betű kárára. Mintha mindegy is volna, hogy milyen az a kép, s mintha a betű, legyen szó akármilyen vacak szövegről, önmagában többet érne a vizuális tartalomnál. Aki kezébe veszi Kaiser könyveit, remélem, megrendül a betű felsőbbrendűségét hirdető hamis közhelyben. A Határtalan irodalom fejezetei, az egyes íróportrék józan egyensúlyban tartják a vizuális és texturális tartalmakat. A legtöbbször vagy tucatnyi fotót mutatnak „hőseink” tágabb, szűkebb létteréről, s rövidebb-hosszabb (de nem túl hosszú) szövegek olvashatók tőlük, róluk. S végül tömör életrajz, hogy végképp képbe kerüljünk. S a – mondanom sem kell remek – fotók tökéletesen egyenrangúak a betűkkel, legalább annyit elárulnak embereinkről, mint az írások. Ha nem többet.

Tudom, tudom, a mű a lényeg, az írót a művei minősítik, de hát „Bováryné én vagyok”, állította egy igazán nagy író önmagáról regényhősére célozva. S az elkötelezett olvasó, akinek már-már személyes köze van írójához, látni szeretné, amint Flaubert Bovárynévá változik. Vagy legalábbis adalékot, morzsát szedegetne fel, hogy a végső soron és mélységéig úgysem megérthető átváltozást ő maga is átélhesse valamelyest. A hű olvasó tudja, persze, hogy írója csak üldögél az íróasztalánál, akár egy hivatalnok, s írógépén vagy inkább ma már klaviatúráján ugyanúgy pötyögi a betűket, mint bármelyik hétköznapi halandó, de akkor legalább láthassuk azt az asztalt és azt a billentyűzetet. Menjünk el vele mi is a kedvenc kiskocsmájába, a sarki zöldségeshez, ahol néha vásárol, nézhessünk körül a lakása zugaiban, ismerhessük meg, kivel él. S ahogyan az állólámpa fényében a kanapén olvas? Akár lehetnénk a helyében mi is, megborzongunk az ismerős másságtól.

Ráadásul olyanokat szemlélhetünk gyermeki gátlástalansággal, akik a határokon túl mint afféle sziget reprezentálják a magyarságot, ha még le lehet írni ezt a szót hamis fénytörés nélkül. Gahse Zsuzsanna, a svájci Müllheim lakója, az első kötet egyik szereplője maga mondja el, mennyire fontosnak is gondolja a környezetet: „Transzmigráns vagyok, nap mint nap itt van a szemem előtt a világhírű Alpok, de nem örökké. Mindenfélét csinálok nap mint nap, de nem örökké, és ez lerí a környezetemről. A környezetről mindig lerí minden. Látni azt is, ha valaki hosszú ideje eljött hazulról, ha kezdi elhagyni szokásait, vagy már régen elhagyta és elfelejtette őket. A szokás fontos kifejezés, ha a migrációról van szó. A valóban megtelepülteknek szokásaik vannak, és ezeket megfigyelheti minden idevándorló.”

Ahányan vannak, annyiféleképpen élik meg a migrációt, s ezzel, gondolom, nem mondok semmi meglepőt, de ez a sokféleség tanulságok levonására és főleg további töprengésekre szolgáltat ezernyi apropót. A képekhez maguk az érintettek írtak vagy választottak szövegeket, minden fénykép, amelyik bekerült a könyvbe, a jóváhagyásukkal jelent meg. Kaiser Ottó nem rohanta le az embereit, nem illik hívatlanul vendégségbe menni. Ám ez egy cseppet sem teszi kevésbé izgalmassá a vállalkozást, hiszen így is, úgy is elárulja magát az ember a kamera előtt. Beszédes a lakás meg az is, amit nem láthatunk belőle, minősít a zárkózottság és a nyitottság is. Az egyik elegánsan kiöltözve az elegáns lakásában, ügyelve minden szóra, gesztusra, a másik jóformán be sem enged magához, s zárt arccal néz az objektívbe, talányos részleteket ad a személyes fotók mellé régebbi műveiből, a harmadik pedig szíven üt az őszinteségével, felkapjuk a fejünket a minden formalitást nélkülöző személyes vallomásaira.

Bár az egyes fejezetek tagolása, szerkezete hasonló, ha alaposabban megnézzük, egy kicsit mégis mind másmilyen. A szerkesztők alkalmazkodtak a szereplőik sokféleségéhez, s a külön-külön is megálló részek összeadódva egésszé, kötetté további, plusztartalmakat kapnak. Konkrét sorsok tucatjai fonódnak össze, s erősítik meg az olvasót abban a személyes tapasztalatában, hogy tipikus talán nincs is, csak kivételek, különlegességek, eltérések vannak. A tipikus a különös. Európának ezen a fertályán, ahová íróink kusza gyökerei nyúlnak vissza, minden mindennel összevegyíttetett. Az arab világban dolgozó erdélyi magyar zsidó – micsoda jelzősor ez is! – párizsi lakásába siet, hogy fogadja a fényképészt. Ő az egyik legjelesebb élő francia költő, s csodás művészfotóiból is ad közlésre néhányat a kötetbe. Amúgy gyakorló orvos, világéletében az volt Lorand Gaspar vagy Gáspár Loránd. A maga által kiválasztott s a fotók mellett közölt egyik saját szövege előadásának részlete, Marosvásárhelyen hangzott el a Pálffy-palotában, a Bornemissza Péter Társaság megalakulásnak harmincötödik évfordulóján rendezett magyar irodalmi esten 1995-ben. A másikban pedig a székelység, a Székelyföld különösségéről töpreng hazalátogatása kapcsán. Micsoda kacskaringók életeken és kultúrákon át, s micsoda gazdagság. Képesek vagyunk-e megőrizni, netán megvédeni mindezt a barbároktól, akiket Gáspár is emleget Európa kapcsán. Nem külső erőktől, hanem a belülről fakadó gyűlölettől, erőszaktól, türelmetlenségtől, kirekesztéstől óvna mindannyiunkat.

Ahogy forgatjuk a két kötet lapjait, egyre súlyosabb bizonyságként kell belátnunk, hogy nemzet és identitás, magyarság és idegenség, haza és emigráció szinte meghatározhatatlanul nehéz fogalmak. Mai magyarkodók elrettennének mélységeitől, ha legalább halvány fogalmuk volna róla. Kibédi Varga Áron így vall mindezekről: „A magyar szavak akkor is élnek, járnak-kelnek az ember fejében, ha körülötte mindenki hollandul vagy franciául beszél. Sőt, akkor még inkább: titokzatosan önállósulnak.” Mások nem is hozzák szóba közvetlen módon a hazát, hanem csak a maguk mindennapi, természetes módján döntik a hátukat a magyar motívumokkal hímzett díszpárnának, amelyik olyan magától értetődő módon találja meg a helyét a modern skandináv lakásban, a mediterrán enteriőrben, vagy az erdélyi havasok közt megbújó lakban, ahogyan a gazdája tán soha nem fogja.

Kétkötetnyi Határtalan irodalom: negyvenkilenc ismerős, néhány talán már barát is, kellemes, izgalmas, tanulságos vendégségek, nagy beszélgetések emlékeivel. Kaiser Ottó megtette a magáét, összeismertette az írót és az olvasót. A további találkozások lehetősége szinte korlátlan: könyvtárak és könyvesboltok polcain.