Szepes Erika: A költő és a mítosz (Elemzések, tanulmányok),
Napkút kiadó, Budapest, 2006

Lehetetlen vállalkozás egy rövid recenzióban feltárni a kiváló irodalomtörténész, klasszika-filológus, szerkesztő, irodalomszervező, verstanász Szepes Erika új, közel ötszáz oldalas tanulmánykötetének értékeit, eredményeit. Nem is kísérletezek vele, így a jelen szerény írás célja nem az átfogó értékelés, hanem csak a figyelemfelkeltés lehet.

Több mint tíz éve jelent meg a szerző Olvassuk együtt c. izgalmas könyve, amely, ma már tudjuk, hosszúnak ígérkező sorozatot nyitott meg. A szerző ezzel az alcímmel immár a sorozat negyedik kötetét teszi elénk. A gyűjtemények mindegyike (I. Olvassuk együtt!, 1995, II. A vers mint alma, 1999, III. Szerep és személyesség, 2003, IV. A kötő és a mítosz, 2006.) az alkotás és az alkotó, a befogadás és a befogadó más-más aspektusából tesz kísérletet a költészet lényegének, változó szerepének megértésére, megértetésére. Egymás után olvasva őket impozáns képünk alakulhat ki (mások mellett) a huszadik század magyar lírájáról, mégpedig nem az egyetemi tanszékeken kialakult értékrend mentén, hanem az eleven test érverését kitapintó jó diagnoszta egyéni módján. Mert Szepes Erika nem idomul a kánonokhoz, s nem is kíván velük szemben új idolokat emelni: minden szerzőt, lezárt vagy félkész életművet belső, lényegi értékeinek feltárása után bírál el, egy-egy (kötetenként más) központi rendező elv mentén.

A mostani könyv központi rendező elve a mítoszhoz, a mítoszteremtéshez való viszony lett. A szerző megfigyelése szerint „ha a magyar költő jelentőset készül mondani, gyakran teremt magának vagy egész költészetét betöltő, egységes mitológiákat, vagy olyan mítoszokat, amelyek felhívják a figyelmet arra: a költő az emberiség hatalmas kulturális tradíciójához akar csatlakozni. Ha másként nem, hát tagadva azt, és a majomember álmának minősíti mindazt.”

Ahhoz azonban, hogy a mítoszképzés módja, minősége rendező elv lehessen, újra tisztázni, pontosítani kell az alapfogalmakat. Mi a mítosz, a mitológia, mik a mítoszképzés elemei, követelményei, mik azok a mitologémák és így tovább. Napjaink divatos szóhasználata, a kultúra peremén nyüzsgő hazug, mesés- vagy irracionális pótlékok erősen erodálták a fogalmakat, kiüresítették értelmezési tartományukat, a valódi társadalmi, történeti vagy éppen vallási tartalmak helyébe a félműveltség eklektikus kacatát gyömöszölték be. Hiába rejtőzött a dolgok mélyén a kiüresedés racionális felismerése, a pótlékok hamisak lettek, az ember nembeli lényegét tekintve retrográdak, ártalmasak.

A kötet első, átfogó tanulmánya (A mítosz: egy fogalom jelentésváltozásai) arra tesz kísérletet, hogy újra definiálja az alapfogalmakat, s a tisztára sepert szellemi térbe behelyezve vizsgálja meg a költői mitológiák működőképességének okait, a mítoszképző motívumok hatékonyságát. Nem lehet feladatom, hogy sorba vegyem a tanulmány fontos, nemegyszer meglepő eredményeit, ez egy önálló vitairat, akár disszertáció témája lehetne. Ha szemelgetek a munkában, akkor fontosnak kell tekintenem az (Ady kapcsán megközelített) világépítő költői mítosz feltárásának eredményeit vagy a pátosz megőrzött-megőrzendő szerepének innovatív újrafogalmazását.

Számomra a tanulmány legfontosabb hozadéka az, hogy bebizonyítja, hogy a mítoszok teremtése (vagy egyszerű alkalmazása) nem a költő tehetetlenségének, világidegenségének jele, hanem egy pontosan nyomon követhető tradíció, újra és újra tartalmassá tehető örökség átvétele és továbbfejlesztése. Lehetőségek tárháza, a felelősség iskolája.

A pontosan tisztázott erőtérben már felkészülten foghatunk hozzá az egyes költői életműveket, illetve azok egyes vonulatait elemző írásoknak. A szerző négy nagy fejezetbe osztja szét a tanulmányokat, a mítoszteremtés módja alapján. Nem lehetett könnyű dolga, hiszen a korábban tisztázott mítoszfogalom szerint az igazán jelentős költői (művészi) teljesítményekben mindig az egész megragadására történik elsajátítási kísérlet, így a besorolás csak a legjellemzőbb mitologémák túlhangsúlyozásával történhet, s így is jelentős marad az áthallás a fejezethatároknál. De ez így van rendjén – ha másként vizsgálódik is az orvos és az antropológus, a filozófus és a filológus, mindnyájuk tárgya végső soron ugyanaz: az ember.

Az első fejezetbe sorolt két tanulmány a kert mítoszán át közelíti meg a második rész központi mítoszteremtő elemeit („Szabadság, szerelem”), azaz a humanizált természet mint tér egyenrangú szerepet kap a világteremtés szellemi folyamatában. Dienes Eszter költészetében a szerző szerint az ideál mítosza sejlik fel, az elveszített társ alakul az egyszerre valóságos és mesterséges kert (tér) rendezőjévé, természetesen egyszerre valóságos és mesterséges égi másként. Az így berendezett saját világ teszi lehetővé a költőnek, hogy a valódivá teremtett földet hátországként maga mögött tudván, új, saját útjaira indulhasson. Dienes Eszter példája meggyőződésem szerint általános – minden hátország nélküli költészet gyarló marad, legfeljebb (a legtehetségesebbeknél) érdekes játék lehet.

Szarka István, a méltatlanul kevéssé ismert költő egyik legfontosabb munkájának elemzése kerül még ebbe a fejezetbe. Sok motívum köti az előzőhöz (a kert, a kalokagathia elfogadása, Ladányi Mihály személye stb.), de eredendően másként kezelt motívumok mentén teljesedik ki ez a költészet. Szepes Erika az ős-toposzból, a teremtés utáni édenkert mítoszából kiindulva értelmezi (a költő önelelemzéseire is támaszkodva) az egyre megkerülhetetlenebb életművet, s következtetései a világteremtés mással össze nem keverhető módjára hívják fel a figyelmet: az ember szabadságlényegű, s ennek a lényegnek előképe a természet szabadsága.

A második fejezet költői nem a valódi vagy tervezett kert természet-azonos mitologémáját használják. Bella István, Turczi István és Kuczka Péter elemzett műveiben Szepes Erika a földi szerelem mítosszá emelésének egy-egy (egymástól igen különböző) módját fedezi fel, a költői én felmagasulásának folyamatát (Bella), a mitizált erotikus élményt (Turczi) és a szerepversbe rejtőző személyiség világépítési kísérletét (Kuczka). A fejezet záró tanulmánya visszatér az egyszerre valódi és mitikus kerthez, s Vas István és Szántó Piroska kettős portréja segítségével egyesíti az eddig feltárt eredményeket, kiegészítve azokat a keresett és meglelt harmónia mítoszképző erejének felfedezésével.

A harmadik fejezet három dolgozata (A személyiség a magánmítoszban) Sebők Éva, Turczi István és Simonyi Imre művei kapcsán fejti ki a különböző mitologémák, a személyiségre jellemző „saját” dualizmusok, szerepek és pózok jelentőségét a magánmítoszok felépítése során. Szerep és költői forma, üzenet és játék, történelem és közösségi mítoszok átvett töredékei rendeződnek más-más dinamikus egyensúlyba a vizsgált költőknél. Az olvasó számára talán nem is a kétségtelen jelentős eredményekre vezető gondolatmenetek a fontosak, hanem a működőképes módszer – a szerző ezekben a tanulmányokban mutatja be legmeggyőzőbben elméleti modelljének használhatóságát. Az egyes elemek kibontása, szembeállítása, a részeredmények szintézisbe emelése kitűnő eszközt ad a befogadó (és az elemző) olvasónak más költői munkák, akár életművek megértéséhez, feldolgozásához.

Az utolsó szerkezeti egységbe három nagyigényű tanulmány került. Ahogy az alcím is sugallja (A kötő és a világ), a szerző segítségével kilépünk a helyhez kötött és a magánmitológiák köréből, visszatérünk a szabadság-szerelem fejezetben feltárt motívumokhoz, de azokat is meghaladva a mítosz totalitás-igényéig jutunk. A társadalom világának költői megragadása természetesen éppúgy személyiség-specifikus – mutatja be a szerző –, mint a magánmitológiák felépítése. Varga Rudolf új módon patetikus korszerű haza-mítosza („Szertenézett, s nem lelé...”) semmiképpen sem téveszthető össze Körmendi Lajos társadalomrajzával („Jó volt köztetek”), s különösen nem Weöres Sándor háború-élménye mitikus összegezésének világképével („... e lenti akol bűze”). Mindhármuknál hasonló azonban az átfogó mítoszteremtés költői igénye s a megvalósítás nagyvonalú következetessége. A kiteljesedett (Weöres), a kényszerűen lezárult (Körmendi) és a még épülő (Varga) életmű egymás melletti elemzése akarva-akaratlanul a mítoszképzés-képződés folyamatosságát igazolja, s bizonyítja azt is, hogy a költői mítoszok csak akkor válnak társadalmi tényezővé, ha mítosz-képző elemeik találkoznak a történelmet élő emberek közösségi mitologémáival.

A nagyigényű tanulmánykötet erénye a világos szerkezet mellett a közérthetőség, különösen az egyes költők teljesítményének elemzése a „mezei” olvasó számára is élvezhető olvasmány. Ugyanakkor nem tesz engedményeket a tudományos követelmények terén, kiváltképp a bevezető tanulmány dolgoztatja meg a „vájt fülű” szakmabéliek agysejtjeit is.

A szerző néha szélmalomharcnak tűnő küzdelme, a mai hermeneutikát és dekonstruktivizmust jól ismerő, de egyedül üdvözítő voltukat tagadó irodalomtudományi szemlélete a vitapartnerek számára is értékelhető hozamot takarít be. Éppen az elméleti alapvetés különbözése, a racionalista és átadó szándékok miatt (a vázolt átfogó eredmények mellett) számos járulékos hozadéka is van a dolgozatoknak, több, réges-rég kánonra-érett költő igazi beemelése történt meg a hivatalos irodalomba, mintegy mellékesen, de korántsem elhanyagolható módon (Varga Rudolf, Körmendi Lajos, Szarka István és Sebők Éva feltétlenül ide tartozik).

A kötet könyvészetileg is méltó tartalmához, a Napkút Kiadó és a Saluton Nyomda az ügyhöz illő igényességgel készítette el a könyvet. A címlap és az illusztrációk jól illeszkednek a szerzői szándékhoz, a kommentár nélkül beemelt Petri György-szöveg magáért beszél. Az irodalommal foglalkozók és az igényes olvasók egyaránt megkerülhetetlen kézikönyvhöz jutottak.