Lapszámok, 2007/3

„Élt ez a nagy választék”

Tandori Dezső: A Legjobb Nap, Tiszatáj, Szeged, 2006

Tandori Dezső A Legjobb Nap című kötete a nyolcvanas évek nagy költői vállalkozásának, a Celsiusszal és A megnyerhető veszteséggel, valamint a befejező sor-kötetnek szánt A Semmi Kézzel kiegészülni-készülni tervezett trilógiának „jobb híján a legjobb” záró-darabja. A Semmi Kéz címen az 1996-os könyv már nem az előbbi kettő folytatásának szántan, nem ugyanazon költészeti program jegyében jelent meg, a trilógia viszont célzottan – ahogyan A megnyerhető veszteség fülszövegéből puskázom –, „ugyanaz a ténykör és eseménysor (...) [A]mott (Celsius – Sz. Zs.) fokmérés foglalkoztatott, most az egyensúly kialakítása megannyi zaklatottságból”. De vajon mi a beígért összegzés? A Legjobb Nap versei a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek elejének folyóirat-publikációiból álltak össze kötetté, ami Tóth Ákos szerkesztő kutatómunkájának köszönhető. Ezekből körvonalazódik a szintézis, amely ugyan egy válogatás, mégis felmutatja az átmenetet A megnyerhető veszteség és a Koppar Köldüs között, amelyet eddig a Tandori-recepció is ugrásként jellemzett. Mindez lehetőséget teremt az újraolvasásra, újraértékelésre, a korszakot, de az egész eddigi életművet tekintve egyaránt.

Hiánypótló tehát a kötet, és meglehetősen vaskos, mintegy háromszáz oldal, amelyet még a szerkesztő előszava és kísérőtanulmánya, illetve a szövegek között a szerző rajzai (újabbak, sőt más kötetekből akár már ismertek) egészítenek ki. A terjedelem ellenére változatosságban nincs hiány, a versformák mind a négy ciklusban izgalmasan váltakoznak, a kötött dalformák, a helyenként alkaioszi strófában írt darabok vagy a hosszú, tandoris (pár)beszédfolyamú prózaversek végig-hullámzóan, ívekben állnak össze kvázi-egésszé, az idő, a történés egzisztenciális és poétikai problémáját járva körül, keresztül-kasul, mindegyre, a létezés megragadhatóságát firtatva-akarva.

A már-nem és a még-nem között, középen, a delelőn, A Legjobb Nap alatt szemlélhető, élhető és leírható világ Tandori számára az elérni, megtapasztalni vágyott egész, a mi történik helyett a „mi minden történik” teljességét nyújtó létezés és alkotás állapota. Költészetét általában jellemző módon, állandó kérdésfeltevésekkel sarkallja magát tárgyának megragadására, miközben reflektál saját megfigyeléseire. Az objektivitás és a szubjektivitás ellentéte végül is az örökkévaló és a változó dichotómiájává növekszik a megfigyelő és a megfigyelt közötti tér- és főleg időbeli elkülönülés miatt. Az idővel, az időbeliséggel való megütközés aztán a metafizikai problémákat egzisztenciális, etikai és poétikai síkokra is kiterjeszti, sőt egymásba játssza, hiszen nem választhatóak külön.

Van-e tehát a Legjobb-Nap-alatt? Nem úgy van-e azzal is, hogy felkel, delel és nyugszik, megkerül minket a fejünk felett, s bár valamennyire követhetjük mozgását szemünkkel, még bele se tudunk nézni rendesen, akkor is csak UV-szűrős napszemüveggel? Így, és mégse.

A ciklusok címe éppen ezt jelzi, hiszen A hajnal-egyirány, A közben-az-idő, A vándor egy-hely és Az addig-idő a napszakoknak feleltethetők meg, illetve a temporalitás megtapasztalhatóságának módozatait nevezik meg. Tandori fogalomalkotása általában szemléletes, az én felől nevezi meg a dolgokat, léthelyzetekből irányul tárgyára, hiszen a nap az ember számára való, látszólagos mozgását az emberi tevékenységhez, így életidőhöz igazítottan fejezi ki.

A hajnal egy-irány versei a kezdetnél időznek, ahonnan és ahogyan a történés kezdődik, a tervezéssel (a valami felé) elindulással, amely már szándék szerint önmagában foglalná a megérkezést, s mint ilyen, nem cél nélküli, hanem lehatárolt. Az alcím – A városjáró, az itt maradó – folyamatos melléknévi igenevei mindezzel együtt a jelenidejűséget hangsúlyozzák, hogy a történések önmagukba rejtett sajátos mérték szerint bontakozhassanak ki.

Egyirányúság tehát, de meglelhető, tartható-e? Tandori már a kötet címadó versében elbizonytalanít: „De hát ki tudja, mire kell ügyelni, /se földi járás legjavára lelni.” Mi a dolgok sajátos, legvalódibb természete, s mindez hogyan válhatna a szemlélő számára megfigyelhetővé, érthetővé? Sajátos mértékekhez, tartamokhoz miképpen igazodhat, mert „a legjobb napnak is felügyelés / szükségeltetik, ne elvadulásra / ragyogjon csak, de mindent összelátva, / tanúságnak is!” Vagyis nem önmagukban, mintegy világ(uk)ból kiragadottan, elkülönítetten, hanem teljességükben akarja felmutatni, hiszen éppen ezért lenne a Legjobb Nap. Az egy-irány azonban csak egy irány. Minden vagy van, vagy valahonnan tart valahová, vagy valami felől közelít. Tandori sorról sorra veti fel az időbeliség filozófiai problémáit, nézeteket ütköztetve, polemizálni hagyva őket akár egy versen belül, mert nem akarja/tudja megválaszolni őket.

A hajnal-egyirány című versben ez az egyirány a már nem múlandó, örökké jelen levő dolgok világához tartozó idő, illetve a „Másik Tér még-valódibb terünk” felé való törekvés, egy álom, amiből az ébredés zökkenti ki az ént. A gyarló napjárásban az állandó jelenidejűség viszont úgy jelenik meg, mint középre pozícionáltság, olyan elfoglalt hely, ahol és ahonnan minden egyidejűleg megragadható. És mégsem. „Mi a különbség? De mi a Különbség?” A pozíciót újra és újra el kell foglalni, meg kell teremteni. Az én állandó önreflexiója és a más (madarak, helyek, tevékenységek) leírása között olyan különbségek adódnak, amelyeket nem lehet meghatározni és megszüntetni. A történés mint „formátlanság bőkezű folytatódása, burjánzás” és a bármennyire szigorú, rendszeres, programszerű írásfolyamat közötti különbség a szövegáramlatban is jelentkezik: az én megragadja tárgyát, hogy együtt hömpölyögjön vele, de közben folyamatosan visszatér önmagához, ezzel viszont tárgyát – különbségnyire – mégis elveszíti. A jelenidejűség szempontjából értelmezhetetlen distancia, a Különbség pedig maga az időiség szubsztanciája, a közben-az-idő. És ott a további kérdés: „Mi a különbség felkérdezetlen és megválaszolhatatlan közt?” A jelenidejűség pozíciójából sem szüntethető meg a hiány: a fel nem kérdezett, jelenné nem tett múlt és a kérdezhető, de meg nem válaszolható jövő egyaránt peremhatárokat jelöl ki az én számára.

A közben-az-időben a Legjobb Napot az írásban feltartóztatott, a versbe foglalt időként, a névmondogatás idejeként véli megtalálni, míg A vándor-egy hely című ciklusban a jövőbe, a Sosem Voltba tolja ki. Előbbi elégtelensége abban mutatkozik meg, hogy a kiiktatott időbeli távolság nem megszüntethető s nem is tartható fenn véglegesen („mintha én itt se lennék, mondja a Közben-Az-Idő, / eljön, belátható / „időn” belül (...) Hogy valami a fonalat visszaveszi”). A megnevezett (Szpéró, egy táskás ember a Hyde Parkban stb.) pedig nem tér vissza („Valami végső múlt el”), ott marad, számára nem lehetséges az átjárás:

„Más lesz, ami vele, más, ami veled. Most odamehetsz
Hozzá – most odamehetek hozzá –, de nála nincs szerepváltás,
Ezért volt több, ezért végtelenül több, és
Ez már, azért, a végső veszteség. S ami közben kivárta.
Nem, vissza nem, soha többé.”

Tandori szerint „A Végül-Semmi marad csak: marad, el is tűnik” (... látni, mondja–). Ami megtörtént, valahol megvan, kitéve a felejtés veszélyének („Elfelejtünk? És mindent? Ez majd kiderül azért.”), de a versben, „az átlőtt időben”, nem úgy, ahogy egyszeriségében, de emlékezés által irányítottan-felügyelten, megidézetten-megnevezve, újra és újabb kapcsolatot teremtve mindazzal, ami elmúlt, mégis, mégse.

Így lehet a Legjobb Nap akár A koppenhágai guberátor című, a kötet egyik, a történés szempontjából egyik legérdekesebb hosszúversének ideje is: üres üvegek gyűjtögetése, hogy legyen miből két palack bort megvenni, közben a város, Andersen, Kierkegaard, még dzsessz is – mintha telnének az üres üvegek, amelyekből az életet adó nedű egyszer kifogyott. És vonatkozás Szpéróra, a madarakra, akik – mint minden – „elmúlok, üres palackká válók”. A történés ideje és az írás ideje játékosan érintkezik ugyan, „üzenet a palackban”, de az emlékezet tévedhetőségét, öncsalását is leleplezi a kidobott-nem kidobott palack esete.

Tandori Dezső A Legjobb Nap című kötete értékes és érdekes dokumentum annak a költői-poétikai programnak „mégis-mégse” megvalósulásáról, amelynek jegyében a nyolcvanas évek utolsó harmadának és a kilencvenes évek elejének versei íródtak. A jelenidejűség, minden versbe írásának vágya, az állandóság mint magán-idő akarása, az elmúlás feltartóztatása, A Legjobb Nap keresése a mai Tandoritól sincs messze, ugyanakkor a Koppar Köldüs című kötettel kezdődő korszakhoz is ez a kötet jelenti a kapcsot, hiszen az elgépelések szándékos szövegben hagyása és a versértelem alakításába való bevonása már ezekben az eddig csak folyóiratban publikált versek némelyikében is megjelenik. Rendhagyó szóló tehát egy trilógiában: „Mégis és mégse, / velük és tőlük távol, az idők így össze vannak nőve, azzal, hogy / szétnőni látszanak.” (Mégis, mégse)