Turczi István: áthatások, Palatinus Kiadó, Budapest, 2007

Egyszerű ez. Megesik, hogy a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldások, ötletek vezetnek el bennünket a nagyszerűség momentumaihoz. Ha feltesszük, hogy megkíséreljük felírni egy költő költészetének paradigmatikus szerveződését, nehézségek hosszú láncolatába bonyolódunk. Szinte felderíthetetlennek, lokalizálhatatlannak látjuk azokat a halmazokat, szegmenseket, melyek egy-egy poétika kialakulásába kisebb-nagyobb mértékben belejátszanak. A saját-szöveg létrehozása, a sajátos, egyéni látásmód kialakulása, működtetése sosem működik önnön kútfejéből; mindig ott van mögötte a megnevezhető és definiálhatatlan hatásmechanizmusok sokasága, mely a költői életmű egésze felől mutatkozik ugyan, szerepét tekintve azonban partikuláris. A rész-egész dichotómiájának ilyetén oszcillációja pedig nem más, mint amit mindközönségesen poézisnek nevezünk. Divatos fogalmunk lett, az irodalmi szövegek kapcsán, a szövegirodalom kifejezés. Ennek tétjét azonban akkor érezzük igazán, ha a fenti eljárásmód során tapinthatóvá válik az eredeteihez nehezen visszavezethető, mégis egyszeriként mutatkozó költészet sokszínűsége és egyneműsége.

Ha ehhez hozzávesszük a létrehozás-értelmezés-befogadás triumvirátusát, meg kell említenünk azt a kortárs pillanatot, melynek során mindenféle irodalom elnyeri (újabb) létjogosultságát. A létrehozás pillanatában, a születő vers a meglévő összes vers viszonylatában keletkezik; az értelmezés is csak a jelen kérdéshorizontjaival képzelhető el; a befogadás pedig a (mindenkori) jelen hermeneutikájának eredménye. Látszólagos ellentmondás lehet esetünkben értelmezés és befogadás között; az értelmezés létjogosultságát azáltal nyeri el, hogy kijelöli az értelemhagyomány azon terrénumát, ahonnét önmagát szervezi.

Turczi István a magyar értelemhagyományhoz közelít, s magát oda írja be. Azaz a teremtés nemcsak a magyar líra értelemhagyományának tudatával, de a költészetek interakciójának eredményeképpen nyeri el formáját.

Azzal, hogy a költészetet beszédként, valamikor elhangzó beszédként fogjuk fel, megint közelebb juthatunk. Az interakció következtében mintha dialógusok alakulnának ki, melyeket Turczi folytat; természetesen a költői megnyilatkozások jellegzetességeit fel kívánja mutatni, kiegészítve azt saját költői beszédmódjával. Esetünkben azonban a beszélgetések az eszmélkedéssel egészülnek ki; a megértés, a másik megértése, az egykor megfogalmazottak (re)aktiválása a költészet pragmatikus természetét mutatják fel. Azaz a költészet nemcsak a szöveg élvezetének forrása, de a gondolkodás, a léthermeneutika, a létértelmezés alappillére is; ittlétünk autentikus igazolója, világértésünk fundamentuma. A közös tapasztalat evidenciaként kerekedik az egyéni fölé; másban (is) megtapasztalni magam, ráismerni azokra a pontokra, melyek összeköthetnek.

A teremtés, létrehozás az értelmezéssel egészül ki; a lírai én megszólalásait alapos tájékozódás előzi meg. Turczi nagyszerű gesztussal teszi láthatóvá a nyilvánvalót, rámutatva egyszersmind az említett egyszerűség komplementer voltára. Azt is látni kell, hogy nem egy egzakt megvalósulást van szerencsénk nyomon követni, hanem az individualizáció gazdag forrásokból táplálkozó lenyomatát olvashatjuk. A költészet mindig így születik, akár tudatosan, akár tudattalanul. Az áthalások versei ötvenegy költőtársat idéznek meg. A megidézés helyett pontosabb lenne a felidézés, emlékezetbe iktatás kifejezéseket használni, sőt.

Akkor se tévedünk nagyot, ha a gesztusaiban nagyszerű elődöknek, kortársak szalutáló kötetet végső soron Turczi esztétikai tapasztalatának lenyomataként fogjuk fel. Megtehette volna, hogy forrásait nem nevezi meg; a kötet poétikája azonban éppen e hagyomány újraértelmezésével bontakozik ki. Az áthalásokat, az intertextuális szöveghelyeket láthatóvá tette; a kurzívval szedett részekben mindig a megidézett szövegét olvashatjuk. Kérdés, hogy beszélhetünk-e több beszélőről, ezt azonban el kell vetnünk. A szövegek azáltal lesznek újra élő szövetté, hogy mindezeket egy lírai én hozza közös nevezőre, egy mezőbe. Mindez a verseket koherens, erős Turczi-verssé teszi.

Most válik fontossá a fent említett hermeneutikai tevékenység; újragondolni, újraalkotni a meglévő korpuszok helyzetbe hozásával. A jelzett megidézettek így monumentumokká lesznek; olyan kútfőkké, kiknek árnyéka néha-néha papírra vetül ugyan, mintha velünk beszélnének, ám háttérben maradásuk – még ha fájó távollét is – szükségszerű. Azaz nem maradunk az intertextualitás primer szintjén (az egyik szöveg felidézi a másikat), épp ellenkezőleg. A kiragadott részletek már Turczi saját értelemhagyományából kerülnek a szövegbe. A költészet olvasásának tétje az, ami Turczit izgatja; a megértések sokaságának szintetizálásával jelenné teszi a múltat. Olykor sorokat, néha csak szavakat, kifejezéseket idéz. Megesik az is, hogy stílusában tökéletesen azonosul a megidézendővel: „Kandallónál fűtőző asszonyok. / Az egyikük háttal, a pulykát óvja. / Kendője vézna vállára csúszott. / Még maradt egy utolsó sírnivalója.” (Miniatúrák. A Csanádi-gyűjtemény elveszettnek hitt darabjai, 2)

A megidézettek névsorát böngészve az is nyilvánvaló, hogy a betűrendes elrendezés csak a rend egyfajta realizációja. Nem állottam meg, játszani kezdtem. Elkezdtem keresztben olvasni, hasonlatosan Weöres Keresztöltéséhez (Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. 2. kötet, Argumentum, Bp., 2003, 373. p.), s a játék hamar komolyra fordult. Ilyen paradigmasorokat kaptam (a teljesség igénye nélkül): Bella István – Kálnoky László – Simon Balázs; Csanádi Imre – Mészöly Miklós – Szervác József; Faludy György – Nagy László – Sziveri János; Eörsi István – Nemes Nagy Ágnes – Tamkó Sirató Károly. Mindez persze a véletlen műve, a neveket a matematika és az alfabetikus rend terelte egy öltésbe. Arra azonban mégis jó, hogy érzékeltessem azt az elképesztő gazdagságot, ami Turczi István kötetét (és az élő, organikus magyar irodalmat) mementóvá teszi. Nem lehet nem látni ezt a gazdagságot, s hangsúlyozhatjuk rögtön, roppant fontos nevek maradtak ki. Ki ne tudna ehhez hozzátenni, elvenni belőle? Mindezt bárki megteheti. Ez a saját kánon, amit Turczi István – akarva, akaratlanul – állít, mindennél hitelesebben mutatja fel irodalmunk gazdagságát. Éppen ezt az egymás javára építkezni tudó, egymás mellett felmutatható gazdagságot kellene megragadnunk ahhoz, hogy érzékeltessük irodalmunk paramétereit, kvalitásait. Más kérdés, hogy a kánon (ok?) természetéből fakadóan akadnak centrális és peremhelyzetű megidézettek is. Jó őket mégis egy rendben látni; mindez a költészet erejét is mutatja ugyanis. A költészet önnön igazságának hordozójaként képtelen irányítani a kánont, ám elvileg bármikor relevánssá lehet. Kérdés az is, hogy végtére is mennyi az, amennyi a költészetből marad? Mennyi marad meg a folytonos olvasásból, újraolvasásból? Mennyi marad meg nekünk? Turczi István effektív megoldásként kötetet szentelt az őt inspiráló, elgondolkodtató, foglalkoztató mestereknek, barátoknak, ismerősöknek. Látens módon azonban felderíthetjük az olvasás és az emlékezet nagy kihívását is. Végső soron pedig annak megtapasztalására látunk esélyt, hogy az áthalások egyben a szöveg termékeny gyarapítását jelentik; élő matériává teszik a hagyományt, ami érvényre, kifejezésre jut, immár Turczi István költészetének integráns részeként.