Lapszámok, 2007/3

Váratlanságok könyve

Birtalan Ferenc: A félnégyes barom. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2007

Szitkozódó, polgárpukkasztónak ható cím, mit is várhatnánk utána? Polgárpukkasztó verseket. De már az első cím megállít: Varázsolok. Posztmodern várakozásaink szétfoszlóban, rögtön körénk sereglik gyerekkorunk összes varázslója: a hosszú süveges, ezüstcsillagokkal ékített, fekete köpenyű „igazi varázsló”, meg Óz, aki úgy volt a csodák csodája, hogy ráébresztette Dorothyt: való világa szebb, csodálatosabb – mert igazabb – az álombélinél, ami színes ugyan, de három bokázástól eltűnik. Birtalan varázslatában valami hasonló történik. A való életből magát idegenként kiesettnek érző, csak elriasztó jeleket észlelő költő világot varázsol magának, ami persze nem délibáb, sem Felhőkakukkvár, hanem egy szép, valódi világ, ha volna még olyan, amilyen nincsen.

Mert milyen volna Birtalan vágyott csodavilága? Vízparti fényes július, béke, színes illatorgiával őrjöngő májusi tavasz, kék ég, aranyszínű avarral ragyogó ősz, régi tél, amelyen azért nem kellett fázni, mert a cserépkályhában lobogott a tűz. Hogy hol itt a varázslat, ha ezek a valóságban létező dolgok? Igen, léteznek a valóság egy részében, az emberektől függetlenül tobzódó természetben, de a költő mindezeket csak akkor veszi észre, ha sikerül saját magát olyan hangulatba bűvölnie, hogy el tudjon vonatkoztatni a világ társadalmasított részétől. Ha valaki szorongásában, bizonytalanságában, elkeseredésében vacog, az nem érzi, hogy melegen ragyog a nap az égen, és lila orgonák illatával őrülten tombol a tavasz. És ekkor kell varázslathoz fordulnia.

„Varázsolok” – színeket

Dorothy valódi világa szürke volt, eszméletvesztéses álmának tájain viszont harsogtak a színek, s ha Birtalannál sárga út, Smaragdország és halálhozó pipacsmező nincs is, de a fenti címmel jelölt első vers tele van fénylő, tiszta, fedetlen színekkel: szeplőtlen tiszta kék ég, aranyszínű avar, vörösen lobogó tűz (7, a tanulmányban a továbbiakban is arab számmal jelölöm az oldalakat). A Kertvers már csak az emlékezet színeit őrzi, hiszen a kert haláláról tudósít, de az emlékek – mint a varázslat részei – még színes képeket vetítenek a költő belső látómezejére. Amit megidéz, az már csak a múlt, de a felidézéshez kellenek még a színek: „vérborbolyák rőtje”, egy (nem is nagyon) rejtetten erotikus kép: „a mandulavirágok szűz-fehérbe / ágyazott rózsaszín bibéje”, ezüst és fekete fenyők, fűbe írt vers, barkák. A kert halálát íriszek kéklőn gyászolják, s az ambroziánus himnusz záróstrófájában még két erős színű virág: „az volt a kert hol mályva hullt / az volt a kert hol rózsa nyílt” (13). A Tizenegy haiku egyikében össze is köti a virágokat a varázslattal egy szép szóösszetételben: „lepkeszárnyakat / röpít a nyár szemedre / / virágvarázsnap.” (kiem. Sz.E., a szóösszetétel mélyén szójátékkal céloz a virágvasárnapra, de ez funkcionális szójáték, nem önmagáért való blődli. 14) A következő haiku nemcsak azért fontos ehelyütt, mert cinóbervörösben lángol benne az alkony, hanem azért is, mert benne Birtalan nemcsak a haiku versformáját (5-7-5 szótagos sorokból álló kisstrófa) tartja be, hanem műfaji sajátságait is. Az eredeti japán haikuban ugyanis kell lennie egy ún. évszakszó-nak (kigó), amit itt a tavaszi alkonyat színe teremt meg, kell lennie valamiféle misztikumnak, szimbolisztikának, amit Birtalan a haiku-kezdettel ad meg: „gyeplőt feszesre” – minthogy a megszólított az este, ez a kép teljesíti ki a misztikumot: az este antropomorfizálódva fogathajtóvá válik (a kép mögött felsejlenek a mitológiák fogathajtó Napistenei), ha a felszólítás emberhez szólna, elveszne a haiku harmadik műfaji kötelme, a meglepetés, a váratlanság, a csattanós jelleg, ami az ún. kiredzsi, azaz hasítószó után következik be. A cinóber-este felhívása cselekvésre a váratlanság követelményének is eleget tesz.

Ha megszűnik a varázs, a színek elhalványulnak, elszürkülnek: „Félig-hullt redőny. Poros, törött üveg. / Ablakközben fakult gyertyák díszlenek. // ... // Nincs több varázs. A szobában szürke semmi.” (27) Néha egy félénk sugár még megvilágítja a színeket, persze csak a varázslat segítségével: „tavasz készül kankalin vár / lehet még engedsz pár tavaszt / pár májusos varázslatot” (51).

„Varázsolok” – mesét

Birtalan legmélyebb keserűségében nem dühöng, nem átkozódik, ahogyan azt, ismerve jobbító indulatait, tőle elvárhatnánk, hanem, ismét váratlanul, mindig eltávolítja magától azt, amire a leginkább szüksége van. Az Ítéletidő ciklus első darabja a Hideg legyen, minthogy Birtalan számára a legriasztóbb dolog a hideg, a fagy (erre még visszatérek). Az időjárás-jelentés elsősorban mégsem a meteorológiai jelenségekről való tudósítás, hanem az ember közeg, a társadalom közönyét, ridegségét adja hírül. A Hideg legyenben elutasít magától mindent, ami valaha fontos volt és még fontos lehetne, s mindig beszédes, hogy miféle hiányokról ad számot, s e hiányok betöltetlensége miképpen vezet az elveszített dolgok elutasítására inkább, mint az értük való küzdelemre. Hitvallás helyett hiányköltészet, pedig a szöveg a hitről szól, („ha nem hiszel már senkiben / neked se higgyen senki sem”), az ókeresztény himnuszok leggyakoribb versformájában, az ambroziánus mértékében. Minthogy azonban, hitről szólván, a hit kiürülését panaszolja fel, a jambikus ambroziánus nyolcas ritmusa (U – U – U // – U -, 5//3) átvált a pogány magyar ütemhangsúlyos verselés felező nyolcasára („üres világ szív se dobban / hiány lüktet rossz sorokban”): a keresztény hit hiánya „rossz”, tehát a himnusz számára ritmustalan sorokban lüktet. Birtalan családjának keserves sorsa kibomlik a versekből, s a költő, mint egyetlen utód, mesebeli „legkisebb fiúvá” válik, aki betölti a rá kirótt feladatot: kiállja a próbatételeket. Ha leányát illendően akarja méltatni, rangjára hivatkozik: „a legkisebb fiú leánya ő, / rá maradt minden remény, erő / hogy egy történetet beteljesítsen, / mert hazug világban nincsen isten, / se királyfi, ki sárkányoktól mentené meg” (29). Szervesen kapcsolódik a mesés családtörténethez a Mese egy népmeséről című vers, amelyben a családtörténet azonossá válik a szegény emberről szóló mesék történetével: „Volt egy család, de most már nincsen, / föloldódott, mint szappan a vízben (...) Volt egy mese: szegénység, sok gyerek / – mert egy mesébe ezek kellenek –, / tollruhát kaptak, égre szálltak, / egyet hagytak csak, árvaságnak.” És itt kezdődik a mesebeli legkisebb fiú, a valós Birtalan Ferenc élete, aki végrehajtotta ugyan mesebeli kötelességeit („Maradt szegénynek: lett fia, lánya, / mégsem múlt el a mese hiánya.”) (33) És innentől kezdődik Birtalan hiányvilága, amelyben – itt tipológiai besorolásba kerül a mese, és a Ludas Matyi-történetre, a Naszreddin Hodzsa legendákra hasonlít – nem kincset keresett, hanem jogot és igazságot. És ennyiben tér el a valóság a mesétől: a mesebeli szegénylegény megleli keresett igazságát, Birtalan a földi jogokat és igazságokat nem. Világát viszont más mesés elemek is gazdagítják: a több generációt kiszolgált bot, amelynek valódi történtére már senki nem emlékszik („kiről nem szólnak történetek / mert nincs aki tudja / nincsenek akik meséljenek”), és amely ma Birtalan tulajdonában van, s amelynek érintésével fogja át az időt (35-36). A családi és az egyéni történet a kötet gondolatmenetében már a valóságban folytatódik, egyetlenegyszer sem tér vissza a meséhez, de úgy, hogy határozottan meg is tagadja: véglegesen leszámol az álmokkal, színes képzelményekkel A Jancsi és Juliska mesét már apokrifban dolgozza fel Birtalan, és példázatának az a vége, hogy nem a két gyerek lett a bába ebédje, hanem fordítva, de a gyermekek a dolgok ilyetén fordulatán nem éltek át katarzist, nem váltak jó emberekké, hanem népirtó gonoszokká (76-77). Ha van még remény a hitre, csillagjegyek jótékony hatására, akkor a bűvölés szavait lehet elmormolni a pogány bűvölőből, annak öt szótagú soraiban (17), vagy ha végérvényesen ér véget a mesevilág, a költő még átokszavakkal is élhet: „hideg legyen vak kőkemény / ne süssön nap hol nincs remény” (21).

„Varázsolok” – álmot

Pontosabban: varázsolok, hogy elhárítsam a rémálmot. Mert Birtalannak a valóság mély átéléséből eredően, alvás közben, módosult tudatállapotban, rémálmai vannak. Hideg hiányvilág a Lidérc vers egésze, amelynek egy szakaszában felsejlik egy szép álom képe, de azonnal elűzi a hirtelen rátelepedő tél látomása (24). Birtalan rémálmai mintha Freud álomelméletét igazolnák: a tudat alá szorított félelmek, szorongások, frusztrációk törnek fel bennük: egy álmokról beszámoló vers kezdete: „minden álmomban valami rossz van” (92), és tudjuk, hogy az ember általános állapotának legfőbb mutatójaként az álmok is rémálommá válnak. Az archetipikus rémképeket a költő mind megálmodja: „valamit nem érek el soha”, „máskor majdnem meghalok”, „most vonatok autók törnek össze”, majd apja haldoklásának rendszeresen kísértő képei, amelyek még a valóságnál is rémisztőbbek: „ám az álmot ez nem érdekli / átrajzol múltat és jelent” (42). És a költő hősies elszánással készül az önfenntartásra (43). Létezik egy másik típusú álma is Birtalannak: egy realitásra intő, kijózanító álma, ami a valóság délibábos reményeit lohasztja le: „Mert az álmok mindent elrendeznek / nem törődnek se velünk se az idővel / mert az álmok nem arra lettek kitalálva / hogy beteljesedjék holmi eszementek álma.” (47) Egybeér a rémálom a józanító álommal: mindkettő a valóság elviselhetetlenségét, illúziótlanságát jelzi. Valóság és álom egymásba játszása – egymásra hatása a következő álomvers: „a fagyott álmokat / kiolvasztja a reggel”, hiszen a szabadban éjszakázó hajléktalannak azért fagyos az álma, mert a valóságban fázik, s a reggel melegítő hatására – itt ez egyszer pozitív szerepet tölt be a valóság, de csakis azért, mert a természet valóságáról van szó – olvadnak fel jeges álmai. A hajnali ébredéskor a rémálmok és az elkövetkező nap szorongásai egybevegyülnek: „a hajnal értem jött megint / egy kicsit hogy megriasszon / szememben rossz álom maradt / mint újabban szokás szerint” (51). Ugyanilyen neurotikusak az éjszakák: „megint az éjjelek / félálomállapot / képtelen vagyok nyugodni minden forog / semmiségeket fontosnak gondolok / s reggel töprenkedem mire mi volt az ok” (59).

„Varázsolok” – pozitívumok (is vannak): teremtés, remény, hit

A versírás mint készenléti állapot, a vers mint megvalósult terv és eszmény: a derű ritka pillanatai. Igazából ezek a valóság tettei, a teremtés viszont – és a költészeti alkotás mégiscsak teremtés – valamiféle misztikum, a mágia és a varázslat körébe tartozik: „minden mi van még verset ölt” – az emelkedettség megint ambroziánusban szól, s a költő jutalma maga is varázslat: „csillagok közé oszt az ég”. A versírás ellenpólusa ugyanebben a versben a valóság: „minden szó mi volt téged ölt”, „hűtlennek jöttél légy galád / szúrjon kopja vágjon le bárd / hazátlanul hagyott anyád”. A vers az alkotófolyamat kétpólusosságának érzékletes láttatása: a megvalósult vers ölhet, de mennybe is repíthet (22).

Birtalan tökéletesen átlátja ezt az ambivalens állapotot, és a kettősséget önmaga megkettőzésével teszi érzékileg befogadhatóvá: „vitatkoztam magammal / hát jól összeszoktunk / unásig ismert életemmel (...) nem maradt itt semmi senki / nincs kérdés nincs kinek felelni / én és én csak mi ketten” (55).

A kettősségnek – szerencsére – van egy pozitív pólusa is, amelyen feltűnik a remény: „gyere új év / reményekkel gyere / a régit född be” (37), a magány burkának feltörésére egy gyönyörű természeti kép: „leveleit az orgona rügyekbe zárja / várja márciust / feszül a rügyek magánya” (37). Január, ismét egy évkezdet, ismét egy bizakodás: „talán ha / újra küzdenek / összekotorhatnék egy csöpp reményt / s hinnék mint annyi évig” (56). E felismert és vállalt kétpólusosság megnyilatkozik egy sajátos verstípusban, amelyet az ellentétezés verseinek nevezhetnénk. Talán a legjellemzőbb ebből a típusból az Amikor te is, amelyben a kettős természetű lények sorolódnak, élükön a költővel, aki csak volt ugyan isten, de akkor főhelyen ült, ma már csak ördög; a módosult tudattal látott álmot gödörbe veti, és a részegség tudatvesztéses állapotában sörre cseréli; szüzek helyett prostituáltak képviselik a női nemet, s a velük való bánásmód eszköze a korbács és nem a liliom; a békegalambból ebéd készül, s ha a költő megszűnt istennek lenni, „üres az ég”. A végső ellentét: a valót már ismerő költő és még a valóság megismerése előtt álló kislánya között feszül, akiért a vers fájdalmas sóhajjal zárul. Az emberiség sorsát eldöntő bomba és a boldogságot tőle féltő szerelmes költő létállapota ismét erősen kétpólusos (44). A saját kétpólusosságának megfogalmazásához az ambivalenciát két ellentétes határozószóval megteremtő legszebb magyar vers, a Szeptember végén szavait veszi kölcsön: „hogy alkonyánt hogy őszülén / amottan tél itt kert virág / fut indán föl a költemény / s lent titkos féreg foga rág” (az utolsó sor az Egy gondolt bánt engemet-ből való felidézés, azaz nem pontos idézés. (23)

A varázstalan valóság

Hogy szürke, azt már láttuk. Hogy fénytelen, többször panaszolta a költő. S ha nincs fény, meleg sincs. És a meleg hiánya mintha a legfájdalmasabb materiális hiány lenne. A köteten végigborzong a hideg, megdermeszt a fagy, átfújja testünket-lelkünket a huzat. Ez utóbbinak külön verset is szentel Birtalan, amelyben felgyülemlik mindaz, ami rossz: „húz az ablak / a hideg mélyen a csontokig hatol (...) a szürküléshez ez is jó ürügy (...) megszokunk minden rossz kamut (...) tévét kapcsolunk dől a vér (...) söpör a szél mocskot takarít / itt ülök húz az ócska ablak / a hideg elér a csontokig” ( 34). Minden, ami rossz, hideg képben manifesztálódik: „hol a hazavágyás / lövészárkokban vacogó félsz” (35), „utánunk már semmi se jön / a volttalan az űr-hideg” (44), a Ma este fagy című vers egésze egy hajléktalan világérzékelésének szinte analógiás mágiával történő átélése – a hajléktalanokkal való együttérzés, együtt szenvedés is oka lehet a hidegtől való iszonynak (48); az ellenségesnek érzett elem, a hideg a hit ellen fordítja: „odakintről vad tél ijeszt / mit akarsz tőlem Istenem” (51), a Szív-koszorú istennel perlekedő világában – amint azt a költő is summázza – „a lég jeges (...) ma itt csak tél lehet” (69). A hajléktalanok védtelenségével, az éhezők éhségével, a szegények nincstelenségével megvert világ Birtalan számára reményvesztett, s a reményvesztett világ csak arra méltó, hogy a költő a számára legutálatosabb hideggel átkozza meg: „hideg legyen vak kőkemény / ne süssön nap hol nincs remény” (21).

Ezen fejezet címében ott áll a lehangoló „varázstalan” jelző, s láttuk már, hogy hit dolgában perben áll a költő istennel, mert őt teszi felelőssé mindazért, amit ő elítél. A hit tehát nem tartozik a varázslatos, elbűvölő, felemelő dolgok terrénumába, nem, mert a költő bizonytalan. Szeretne hinni, de nem képes: „próbáltalak Istenem de hányszor / megkeresni mert úgy hiányzol” (56) – ez hitének alapattitűdje. Ismét a kettősség, az ellenpontok. A vágy a hitre, a csalódás a hitben. Még Jézus is az ő kételkedő szavaival szól az Úrhoz: „hiszlek-e tagadlak / tudhatja-e bárki” (63). Ugyancsak Jézus személyében – szereplírában – kételkedik a Veronika-apokrifben önmaga létezése felől: „passióm legenda-e / ma érdektelen” (64).

Ami fontos

Elsősorban az élet továbbvitele, az emberiség létének folyamatába való belekapcsolódás szerepe. Ezért születnek gyönyörű versei gyermekeihez. A Tavaszra olvasó műfajában tulajdonképpen a varázslat-világhoz tartozik, mert mágikus bűvöléssel, szóismétlésekkel, felszólító módokkal kényszeríti kedves évszakát, hogy ne őfelé forduljon figyelemmel, hanem az emberi élet tavaszát, azaz gyermekkorukat élő lányára, fiára (18). Ugyanezért születik meg a már említett Ballada, amelyben így határozza meg gyermekét: „a ballada most történik vele, / a legkisebb fiú lánya ő, / rá maradt minden remény, erő, / hogy egy történetet beteljesítsen.” (29). És miattuk jajdul fel, amikor a mesebeli család – saját famíliája – fennmaradását, életminőségét félti: „s milyen haza marad a gyerekeknek, / ahol az apák nem tesznek rendet?” (33).

Fontos még a társ. Akiről mindig a bajban tetszik ki, hogy kiállja-e a próbát. A próba most a költő súlyos betegsége, amelynek során a társ tökéletesen betöltötte a neki rendelt szerepet: „fölébredtem itt voltál tudom / nem baj hogy nincsen semmi nyom / hazám vagy istenem hitem / jövőtlenségben tárgytalan jelen”. (71)

Fontos még az ars poetica, amely terminust le sem írja Birtalan, csak egész kötetében – és az életmű egészében – folyton újra és újra fogalmazza. Nem azért, hogy megmásítsa, hanem hogy pontosítsa, egyre kisebb koncentrikus köröket írva jusson el a költői hitvallás lényegéhez. Igaz hivatástudattal mondja, hogy verset írni jött a világra: „minden mi van még verset ölt / való valótlan versjelölt” – jelentkezik a Birtalanra jellemző bipolaritás a költészet tárgyának meghatározásában (22). A Szív-koszorú – nevezhetjük ciklusnak – az egész életet átfogó versfolyam, kiemelkedik Birtalan dalszerű rövidformái közül: benne jut hely betegségnek, kórháznak, hűséges élettársnak, és jut hely benne a maga számára gyártott kategorikus imperatívuszoknak is: „ne // hagyd a dolgokat a / kóklerekre / az ő szakmájuk az ámítás / te agyad szakadó szitáján mi / fönnmarad kutasd (...) vedd törölgesd szép szavakkal / egyszer tán még a reményt derengje // vagy add föl tűnj a csendbe / semmivé lesz minden semmivé / ki írt verset csinált szobrokat / dobd el a vésőt tolladat tedd le // s nem volt értelme semminek se / de jó volt...” (72).

Hogy mit írt meg, ami jó volt, könnyen össze lehetne számolni. Hogy mire tört rá dühvel, haraggal, fájdalommal, azt nehezebb összeszedni. Feltehetőleg túl sok volt az a negatív hatás, ami érte, túl korán ölte ki belőle a derűt, a jókedvet. Ez a költő nem tréfál, még csak nem is ironizál, hangvételének esztétikai minőségei a tragikustól az elégikusságig terjednek. Tragikus, ha hajléktalant foglal versbe, elégikus, ha életösszegző verset ír. Nemes pátosszal teli, ha küzdelemre kész: „véres kopjájára támaszkodik a bajnok / kiköp / indul a világ / az isten ellen.” (81) Iróniáját csak önmaga felé hajlítja, így a kötet címadója, A félnégyes barom az egyetlen olyan verse, amelyben több esztétikai minőség kapcsolódik össze a tematikus összefüggés miatt. Tragikomikusan indul a vers a hajléktalan futó benyomás után rajzolt portréjával, tragikussá válik sorsának felismerése és megértése után, elégikus, amikor saját magáról narrációban ad hírt, végül önironikus, amikor a „félnégyes barom” epithetonnal bélyegzi meg magát. Nem polgárpukkasztás volt a kötetcím, hanem fájdalmas önirónia, ami csak a kötet végigolvasása után kap értelmet, és megjelenítésének módja külön helyet biztosít neki a többi vers között (39-40).

Ez a félnégyes barom még csak ártatlan különc, egy magányos sétáló. De a különcség kívülállássá szilárdul, sőt nemesedik, mikor elhatárolja magát az ügyeskedőktől: „mert neki tudni kellene (...) ki kinek rendez itt ma haknit” (86). Haraggal, de öniróniával színezve írja a munkásmozgalmi induló címét Tsepeli gavotte-ra változtatva, s József Attilát maga mellé szólítva száll szembe a Vörös Csepel nevében az arisztokrata divattal (88). Minden különállását meghatározza és megindokolja A körön kívülben: „mindenképpen a körön kívül / kopottan korszerűtlenül (...) a körön kívül mindenképpen / feladva mindent csak reményt nem”, de eme elhatározásához Sziszüphosz minden elszántságára és kitartására van szüksége: „lerogyva fölállva visszaesve / tudva nincs kudarc nincsen érdem / / nem lesz ki helyetted újra éljen” (90). A kötet zárásában egy panteisztikus feloldódás a természeti elemekben (91), és egy leszámolás az élettel: „hosszú élet is túl kevés (...) hallgat a komp a kocsma zár” (92).

P.S.:

Posztmodern játszadozás helyett életösszegző versek. A nagy érzelmi hullámzások – pátosz, letargia, félelem – ellenére sehol semmi harsányság, a varázslatos színek is ízlésesek és visszafogottak. Költői eszközökben is bővelkedik a kötet: sok versformát alkalmaz (a többször emlegetett ambroziánust, haikut, felező nyolcast), szabadversei rövid sorúak, feszes lüktetésűek, műfajai is változatosak: ír ritmikus, rövid dalokat, himnuszokat, biblikus témák feldolgozásait (apokrifjeit), használ idézeteket, intarziákat: Vörösmarty-idézete felidézés, azaz nem pontos idézés: „a jogokért halni, élni kell” (29). A Petőfi-átvételekről már szóltunk. A költői eszközöket a témához alkalmazva, finom ízléssel választja meg, nem akar bravúros fogásokkal elbűvölni. Világa gondterhelt, felelősségteljes.

Ezen a költőn el kell gondolkodni. És aztán egyetérteni vele.