Lapszámok, 2007/3

Három könyvről

Petőcz András: Idegenek (Harminc perccel a háború előtt).
Új Palatinus Könyvesház, Bp. 2007

Vörös István: Švejk gyóntatója. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007 

Novák Valentin: Magyar rulett. Széphalom könyvműhely, Bp., 2007

Háborúban a lélek...

A regényekben számomra az egyik legizgalmasabb feladat a narrátor személyének, szerepének meghatározása, s Petőcz András Idegenek c. könyvében a narráció feltérképezése igazán érdekes vállalkozás. De kezdjük az elején. A Palatinus kiadónál 2007-ben megjelent könyvet az író Borbála Madrelle-nek dedikálja, s többszörösen is köthető a műhöz a könyv elején található mottó, Camus Közöny (eredeti cím: L’Étranger, Az idegen) c. könyvéből vett idézete.

A regény zárójeles alcíme, Harminc perccel a háború előtt, a történet befejezésére mutat csakúgy, mint a rövid, a regény idejéhez képest lényegesen később játszódó expozíció, ami egyrészről központivá emeli a regény záró történéseit, másrészt kvázi előre vetett epilógusként szolgál.

A szerzőtől eltérő nemű s esetünkben eltérő életkorú narrátor kreálása persze nem példa nélküli – mondhatnánk rögtön Esterházy Csokonai Lilijét, akire az író a narráción kívül még a szerzőséget is rátestálja –, de ez a fajta írói megoldás a tudatos fegyelem mellett a szerzőtől kimagasló pszichológiai és empatikus érzéket is kíván, s az Idegenekben kap is. A regény narrátora tehát egy nyolcéves kislány, de a narrációból felbukkanó utalások s a bevezetés egyértelművé teszi, hogy a már felnőtt nő emlékszik vissza a nyolcéves korától kezdődő történésekre. Az eseményeket hangsúlyosan a kislány szemén keresztül látjuk, s még érdekesebb, hogy a regény logikája is az ő szubjektív, főleg emocionális megismerését követi.

A későbbi én szinte észrevétlen felbukkanása, egy-egy megjegyzése, az eseményeket előrevetítő mondatöredék főleg a regény narratív idejét befolyásolja: érdekesen távolítja a múltba a jelen idejű történeti síkot.

A narrátor szubjektivitása, érzelmei nehezen összesűríthetővé teszik a történet epikus magját. Az anya túlélési kísérletei, a katonák viselkedése, a nélkülözés, az éhezés, egy éhen halt család látványa a kislányban gyűlöletté, félelemmé sűrűsödik. Ezek az érzelmek nem fedik el, de erősen áthangolják a kronologikusnak tűnő eseményeket.

Az előbb említett vonások értelemszerűen a narráció több jellegzetes vonását is befolyásolják, hiszen az emlékezés ingadozásai, kihagyásai néhol az események linearitását is esetlegessé, irrelevánssá teszik. A regényben az Annaként szólított kislány neve nem az igazi, az anya neve is bizonytalan. A földrajzi nevek nem adnak támpontot a hely, a város meghatározásához, a regény idejének a követésére is csak a tárgyi világ nyújt fogódzót. A konkrétumok ilyen hiánya azonban meglehetősen kitágítja a regény terét és idejét, azt sugallva, hogy ezek a szörnyűségek bárhol és bármikor megtörténhettek, s nyugtalanító módon most is megtörténhetnek. És mégis, a regényt jó néhány szál a közelmúlthoz, a jelenhez köti. Az idegenek letakart kendős asszonyai, a városba költöző, az iskolában megjelenő új gyerekek nevei, a moziban összegyűlt, mit sem sejtő emberek felrobbantása, az iskolai túszszedés, ahol az áldozatok a mentő akció során megsokszorozódnak, a háború, a terrortámadások megnyomorító borzalmai nagyon is aggasztó közelségben vannak hozzánk.

A jelen idejű visszaemlékezés központi figurája tehát egy a történet elején anyjával egyik városból a másikba menekülő, bujkáló gyerek. A vasútállomás, az utazás, a katonák megjegyzései, a kislány nyugtalanító érzései fokozatosan fedik fel az anya életét. A regény elején kordéját húzó, a katonáknak magát, majd akarva-akaratlanul később lányát is felkínáló, s szerzett kincseit gyűjtögető anya alakja Brecht híres darabjára emlékeztet. De nemcsak az anya alakja idézi fel Kurázsi mamát, a kislányból feltörő szorongás, ijedtség, a harmónia, szépség iránti állandó vágy, a mindig felbukkanó fájdalom is jelen van Petőcz regényében. A gyerek elbeszéléséből egy olyan világ rakható össze, ahol a hazugság a túlélés logikus és szükségszerű eleme, ahol a papírok, igazolások megszerzéséért az anya minden női önbecsülését odaadja, s ahol a háború valós kellékei a hétköznapi életbe nyomulnak. Anya és Amélie. A regényt az ő értelmetlen haláluk története keretezi.

A vonatút után a kislányt és az anyát egy ismeretlen város plébánosa fogadja be, s hosszú évek óta akkor először otthonra lelnek. De a hirtelen boldogság épp olyan illékonyan tűnik el, mint az utcára kiszűrődő Für Elise hangjai. A pillanatnyi nyugalmon egyre nagyobb repedések keletkeznek. Az anya szeretője elől bujkáló Anna lassan barátot talál: a nagymamájával élő Amélie-t. A kisváros életében egyre erőszakosabban jelen lévő atrocitások: a tankok, növekvő számú katonák, az Anna és Amélie által megtalált pince, az egyre mélyebben feltárt katonai raktár, a talán másik országba vezető alagútból előbukkanó lőszerek, majd fosztó hullák, a Für Elise-t játszó zongorista borzalmas halála fokozatosan készíti elő a katasztrófát.

A történet fontos része az idegenek, a menekültek, az ismeretlenek megérkezése, hisz a velük érkező feszültségek, a hozzájuk tapadó bizalmatlanság hihetetlen iramban gyorsítja fel az eseményeket. A gyújtogatások, az idegen fegyveres katonák, lőszerek világában szinte archaikusan hangzik: az új katonai parancsnok filmvetítést engedélyez. Mindenütt a városban őrség, bizalmatlanság, de a művelődési ház előtt hatalmas sor: az emberek örömmel várják a filmet, elképzelik a vetítést, a film varázslatosan csillogó világát. De nem ez következik, hanem a hatalmas robbanás és az azt követő ijesztő csend. A merényletben 198 ember hal meg, köztük Anna anyja is. A kislány gerince megsérül, járni is újra tanul, s majdnem elveszti a hallását. Hogyan lehet ezt túlélni, feldolgozni? Hogyan maradhat gyerek ezek után? Nem tudom. Annát visszafogadja a plébános, kihagy az iskolából egy évet, s próbál élni, túlélni. A városban még mindig katonai megszállás, idegen katonák, idegen menekültek. Anna próbál beilleszkedni, visszailleszkedni: folytatja az iskolát. Az évnyitón csuklyások beterelik őket a tornaterembe; aki nem tud elég gyorsan menni, lelövik. A gyerekek napokat töltenek víz nélkül, s mikor a támadók nem kapják meg, amit akarnak, egy csapat gyereket falhoz állítanak, s lőnek. Amélie kapja az első golyót, de a többi lövést megakadályozza a borzalmas robaj: a mentőakció, ahol az osztályból szinte mindenki meghal, de Anna hihetetlen módon megmenekül. Újra a kórház, a felépülés, majd a plébános a hírrel, hogy hamarosan háború lesz.

De ezt már Anna nem várja meg, elindul a pincébe, az alagút ismeretlen járatai felé...

 

Tárgyakra rakódó illúziók

Fantázia és intertextualitás – a röviden így jellemezhetném Vörös István legújabb kötetét, a Švejk gyóntatóját. A megjelent novellák és hosszabb elbeszélések elolvasásával az európai irodalmi kánonba szervesen beletartozó művek továbbírására, megbontására, újrarendezésére kaphatunk – néhol sokkoló – alternatívákat. Egy interjúidézet szerint az író saját írói énjének szétrobbantásaként éli meg ezeket az át- és újraírásokat, s bizony, a kötet hosszabb elbeszélései mutatják a legpontosabban, hogy Vörös a pretextusok eszköznyelvét, stilisztikai jellemzőit is gyakran beemeli saját szövegeibe.

Az első, a Butasági mesterképző nevet viselő ciklus nyitó darabjaiban az irracionális elemek túlsúlya furcsa, víziószerű világhoz vezet. Az Ady ugarának képeit is felhasználó, mesecímeket montírozó első történettel (Novemberi köd áztatja Budapestet) merész, science fiction elemekben bővelkedő világ tárul elénk. A valóságosnak látott és a fiktívként megítélt elemek kontrasztos összejátszatása a ciklus több darabjában is megtörténik. Bár a hétköznapiba beleszövődő valószínűtlenség, a szürrealitás markánsan jellemzi Vörös történeteit, a rövidebb-hosszabb novellák, elbeszélések igazán sokféle írói eszközzel, narratív megoldással élnek. Erre nyújt példát a beszélni már képtelen nagymama története, akinek halálos ágyán angyalok küzdenek egymással (Nagymama utolsó három mondata...), vagy az ijesztően normális Kolos Tamás villamosvezető és az ügyvéd Lothár Zoltán cukrászdai beszélgetéséből kibomló, a cukrászdai kisasszony óriás zöld sáskaszerű lénnyé alakulásával kezdődő, s egyre tovább hömpölygő víziószerű elbeszélése (A Butasági Mesterképző Intézet). Az újraértelmezett, nem az ördöggel, hanem az angyallal kötött, a fiatal Mozart életét megpecsételő fausti szerződés (Egy linzi sajtárus), az angyalok, Isten és az ember világának összeütköztetése s az ötlettel való merész játék egészen eltérő hangsúllyal, többször is visszatér (A szentlélek fényképalbumából, A teremtés újraindítása).

A kötet második, világában egységesebb s lényegesen hosszabb ciklusa K. u. K. címet viseli. Az első darabok Krúdy kedvelt Szindbád-történeteit, az Ezeregyéjszakából kölcsönzött nőcsábász, utazó, életművész történeteit folytatják (Szindbád kimenője, Párbaj a Belcantóban). A harmadik novella – ahol is a mostanság Nyúlderék utcában lakó Szindbád sajátos kalandba keveredik az eredetileg sofőrből vámpírszerűen átalakult Švejkkel (Szindbád és Švejk) – előrevetíti a ciklus jellegzetes vonását: a magyar és cseh (német) irodalom fiktív szereplőinek meglepő találkozását.

A Peren kívül (a regény elveszett fejezetei) alcímet viselő hosszabb írás Kafka A per c. töredékesen maradt művének kvázi befejezésére, a kimaradt részek lehetséges kitöltésére vállalkozik. K.-t, a példásan élő hivatalnokot bérleményében egy igaztalan tettel vádolják meg, s az eredeti műben el nem követett bűnéért ki is végzik. K. a perrel együtt egy új világba csöppen, s az eddigi egyhangú munka, az egész élet s annak minden résztvevője fokozatosan lepleződik le. Az írás szándékolt befejezetlenségét, a történet megoldás nélküli lebegtetését a nem létező szövegrészek pótlásának írói szándéka magyarázhatja.

A ciklus utolsó, két részből álló hosszabb írása A magázás művészete. A számozott részekre osztott, igen szövevényes, túláradó szürreális mondatokkal, abszurd párbeszédekkel, filozófiai eszmefuttatásokkal tarkított történetben Isten (itt bábos) három kedvenc figurájával Prágába érkezik, (majdnem úgy, mint a Mester és Margarita Moszkvába érkező ördöge), s véletlenül vagy sem, de Gregor Samsáék házába téved, ahol egyébként Švejk, a kicsit ütődött kutyakereskedő is lakik. Vörös ötletes parafrázisbetétekkel, kiszólásokkal, nem kevés humorral tarkítja az epikus szálat. Hozzáteszem, az élvezésükhöz kis kitartás és minimum egyszeri újraolvasás szükségeltetik.

A történet elején Gregor átváltozását (az eredeti műre utalva) a személyéhez kötődő hasonlatok, metaforák sejtetik. Samsáék cselédlánya, Anna kikapós, terhes lesz, de úgy gondolja, ha a naiv Gregorra keni a dolgot, a családnál maradhat. Švejk ütődöttségére s kutyákkal szembeni rokonszenvére is megtaláljuk a magyarázatot: a szellemi fogyatékos anya és a nemtörődöm apa hagyja, hogy egy kutya táplálja, nevelje. Gregor Samsa első megrázó átváltozása: papnak öltözik a házi ünnepségre. Švejk meggyón neki, a jelmezbál elmarad, s másnap Gregor nem megy munkába, helyette bogárrá változik. S az ezt követő részek detourja markáns: Gregor apja portás lesz egy bankban, az anyja Švejk szeretőjévé válik, akinek egyébként a sörön és a galamb képében hozzá szálló angyal meggyilkolásán kívül még recenzió- és kritika írás is a rovására írható. A már bogár Gregor az Úrral és az angyalokkal társalog, s végül anyja egy selyemövvel levezeti az alagsori műhelybe. Markéta, Gregor idegesítően hegedülő testvére és a cégvezető összeházasodni szándékoznak. Švejk segédkezik a cseléd szülésében, s a végeredmény: egy hatalmas vasgolyó születik, amit aztán Gregor alagsori magányában kikölt, de megriadva rémálmától, miszerint visszaváltozhat emberré, különös tettre ragadtatja magát. Nagy szárnyait kibontva, lassan, komótosan elrepül.

 

Társas-játék

Egyetlen lövedék a tárban, célzás a tarkóra, utolsó kattanás. Fortuna kedveltjei ennyivel megússzák, a kevésbé szerencsések már a hullaházban töltik az éjszakát. Hát, ez az orosz rulett. S hogy milyen a magyar? Talán Novák Valentin Magyar rulett c. elbeszéléseiből, novelláiból megtudhatjuk. A lehetséges válaszok közt mindjárt ott találjuk a kötet hátuljára írt személyes írói vallomást, kételyt, utalást az író és fiktív teremtményeihez kötődő sajátságos viszonyára.

Az első ciklusban (Furcsa félelem ez) eltérő szerkezetű, írói megoldású darabokat találunk, de a ciklus címe, amely egyben a harmadik elbeszélés első mondata is, jól érzékelteti a közös szándékot: a küszöb alatti ösztönök, indulatok, félelmek megmutatását. Az első három feszes szerkesztésű, több szálú történetben a múlt, az emlékezés kiemelt szerephez jut. Kiss Jenő hadnagy (A konzerv) a lövészárokban sebesülten fekszik. Bajtársait madarak tépik, ő még a tudatán van, éhes. Mozdulatlan haldoklásával párhuzamosan látunk bele előző életébe. A gáláns úriember elhagyott házából furcsa árnyakat, hangokat hallanak a szomszédok, de csak a beköltöző cigányok gyermekeinek brutális gyilkossága kelti fel a rendőrök figyelmét. Így derül ki Kiss Jenő hadnagy dermesztő titka: a pincében sorakozó, lezárt hordókban tizenhét meggyilkolt, halott nő.

A következő elbeszélés is játszik az eltérő idősíkokban történő, de egymással összefüggő gyilkosságok egymásra vetítésével. A Var dombon zajló régészeti feltárás ezer esztendős agyafúrtjának átka a régészeket is ugyanolyan sorsra kárhoztatja, mint a feltárt halottakat (A trepanált). S talán még jobban egymásra vetítődik, mosódik egybe a kilátástalan ostromban harcoló janicsár és a sziklaperemen függeszkedő huszadik századi férfi utolsó néhány gondolata (Falon).

A kötet címadó novellája, a Magyar rulett világa már a jelenbe vezet. A viseltes piros műselyem szoknyában és sárga harisnyában üldögélő, szótlan, közönyös Hajnalka különös játékba kezd, s az érte vetélkedő fiúk bódult vetélkedése döbbenetes öngyilkosságukig vezet. Értelmetlen halálukat a kiérkező felügyelő lakonikusan interpretálja: „új társasjáték van születőben: a magyar rulett...”

A ciklus záró darabja (Géphang), az író nevét játékosan hordozó Novi Bálint egyre furcsább, üzeneteket kapó és adó üzenetrögzítője, a valósággal egyre szürreálisabb viszonyba kerülő, a tipográfiai eszközök széles palettáját felhasználó novella már átvezet a következő ciklus (Árnyékban maradni) egészen eltérő hangulatú világába. A Tokajba érkező, írókkal, költőkkel mulatozó, egyébként beszédet is mondó nagykabátos, szakállas Isten botladozásai sajátosan vegyülnek a kortársak nevét parodizáló, szójátékokat használó, Novi Bálint író hányattatásaira is kitérő történettel (Az Isten Tokajban). A Tájvizsgálók (Zöldnovella) túlzásokkal, ellentétekkel és paradoxonokkal, beszélő nevekkel operáló, szójátékokkal terhelt – szeretném mondani – szürreális világba vezet. A Magyar Tájvizsgáló Hivatal emberei alapos nyomozásba kezdenek, hogy kiderítsék a sorozatos panaszok okát, ki tehető felelőssé, egyáltalán jogos lehet-e a panasz, miszerint a tájból kiveszett, teljesen kirekedt a természet. S a válasz a hivatal embereinek hirtelen lemondásával, a Világ-Beton Tröszt elleni buzgó hadakozásukkal nem marad nyitott.

Érdekes egybeesés, hogy – Vörös kötetével szinte egy időben – Nováknál is feltűnik Joseph K. figurája a Kegyencgyarmaton címet viselő rövid novellában. A ciklus utolsó, személyes élményeket is beépítő, leginkább a saját én-, ill. hangkereséséről szóló kórházi szerelmi története, leginkább stílusgyakorlata (Nyóc), ismét a következő ciklusba vezet.

Az Ecettel savanyítok ciklus novellái tematikusán a legegységesebbek. „A Mindenható elkent az élet vásznán, akár valamely minimál-artos produkciót a művészi szándékolatlanság” – mondja magáról, fizikai korlátairól nem kis keserűséggel, öniróniával Láz Ottó, akit önmegvalósítás-kísérletei, identitásának, igazi énjének felfedezése után már csak egy utolsó dolog vonz: halálával, temetésével, az eggyé válás aktusával arcon vágni Istent (A lélegző csomó).

Láthatóan az utolsó történetekben az egyik legfontosabb gondolat: az útkeresés. Az isteni szándék megértése, elutasítása vagy elfogadása eltérő súlyozással, hangsúllyal, de többször is megfogalmazódik. „Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie” – sugallja a disztrófiás Kisubul szájjal festett képeinek sikerét, majd véletlen, halálos balesetét megörökítő története (Röhögünk).

A vaktérítőből feltörő erős, groteszk szexualitás, a szeretetre, kölcsönös szerelemre vágyó s az elfordulástól megrémülő fiú öngyilkossága (Memento Moni), a Várostrom női narrátorának csapongó gondolatfolyama vagy a Rakétaállomás önmagát pusztító „rokijának” váratlan, szürreálisra váltó találkozása zárt világot mutat. Jól érzékelhető a felhasznált stílusváltások, a nyers, naturalisztikus leírások, (megjegyzem: néhol kissé túlpörgő szó- és mondattársítások) és a lírai mondatok vegyítésének szándéka. A sorsok hasonlósága, az új nevekkel, életutakkal bővülő történetek erejét a sokszor kíméletlen, visszavonhatatlan őszinteség adja. A narráció gyakori váltásai alkalmat teremtenek a bemutatott mikrovilág, az ott lakó beteg fiatalok, egészséges fizikumú tanárok több szempontú, gyakran szándékosan kisarkított, ellenpontozó bemutatására.

Nem tudom, hogy ez a tizenöt történet mennyit nyom a halhatatlanság mérlegén. De talán a novellákból fel-felsejlő, még a stílusrontásokon vagy szerkezeti bicsakláson is túlvezető néhol brutális, néhol megkapó őszinteség, a narratív technikákkal és eszköznyelvvel kísérletező töretlen kedv okot ad a bizakodásra. Novák Valentin legújabb kötete nem marad olvasatlan.