Kerekes Tamás: Az eltűnt ütő nyomában. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007

Bistey András: Papírkápolna. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007

Körmendi Lajos: Édes otthon. Bereki Irodalmi Társaság, Berekfürdő, 2007

Ember Mária: Hajtűkanyar. Noran Kiadó, Bp., 2007

Egész pontosan emlékszem arra, mikor hallottam először azt, hogy Szolnok úgymond fehér folt a magyar irodalom térképén. Majdnem tizenkét évvel ezelőtt, egy késő őszi estén, egy azóta elhunyt nagynevű kritikus és szerkesztő lakásán – a „nagynevű” itt és most pozitív kicsengéssel értendő, az illető minden cselekedetében rászolgált arra, hogy nevét ilyen tónusban emlegessük, ma is, és még remélhetőleg jó sokáig -, amikor az első (megjelent) regényemet farigcsáltam, és ropival teli szájjal, flegmán és ifjonti tudálékossággal megjegyeztem, hogy „amúgy Szolnokról származom, bár tudom, hogy ennek semmi jelentősége nincsen”. Házigazdám bólogatott, és ekkor közölte velem a fenti állítást, amire én bőszen helyeseltem. Később több helyütt is hallottam ugyanezt.

Tizenkét esztendő távlatából az ember másként lát bizonyos dolgokat. A méltán jó nevű és tiszteletre méltó kritikus és (legalábbis e téren) követői Szolnokon természetesen a város tágabb környezetét, talán az egész megyét értették, ámde ebben a vonatkozásban is fölvetődik a kérdés, hogy ugyan miért lenne ez a térség fehérebb folt „az irodalom térképén”, mint mondjuk Zalaegerszeg vagy Nyíregyháza környéke? (Elnézést kérek a két várostól, önkényesen és célzat nélkül kiragadott példa volt.) Az efféle kifehéredések és beszíneződések ugyanis mindig a pillanatnyi állapotot tükrözik, és nem kis részben marketingtevékenység eredménye. Ezzel összefüggésben pedig egyet kell értenünk Szilasi László kijelentésével, miszerint a mai magyar irodalmi kultúra jobbára folyóiratokon nyugszik, azaz ahol van erős és jó folyóirat, ott a fehér folt is eltűnik, eltűnhet (az, ugye, megint csak diskurzus alapját képezné, mi tekintendő erősnek és jónak) –, mivel azonban a folyóiratokat szerkesztőségek, emberi közösségek készítik, a fenti tételből eredően az irodalom térképén való szereplés is az éppen aktuális lelkesedéstől, trendektől és kapcsolati hálótól függ.

Se temetni, se dicsérni nem jöttem Cézárt, hazabeszélni végképp nem akarnék, azt is csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor a legelső mondatban olvasható vélekedést először hallottam, az a Jászkunság utáni és az Eső előtti interregnum éveire esett. A magam részéről ma már akként finomítanék ezen a mondaton, hogy Szolnok inkább oly módon volt fehér folt – már ha az volt, illetve ha létezik egyáltalán fehér folt ezen a képzeletbeli irodalmi térképen –, hogy a saját határain belül főként saját magára figyelt, és ez valóban provinciálissá tette az ottani (itteni, honnan nézzük?) irodalmi életet. Holott ehhez a térséghez tartozik mondjuk Fegyvernek, Abádszalók és Törökszentmiklós (elnézést újra az önkényesen kiragadott példákért). Azaz túlságosan elvált egymástól a „kint” és „bent”. Mióta az Eső van, azóta látszik összenőni az, ami összetartozik. Ismétlem: sem temetni, sem dicsérni...

Ilyesmik jártak az eszemben akkor, amikor pakkot kaptam a főszerkesztő úrtól, benne az alábbi, szolnoki illetőségű könyvekkel.

Az eltűnt ütő nyomában

Jól hangzó cím, azt a gyakorlatot követi, amit a magyar moziterjesztők mívelnek előszeretettel, nevezetesen, hogy nyelvi zsonglőrködéssel ismert szólásokat és fordulatokat építenek be külföldi filmek magyarosított címeibe, nem törődvén azzal, hogy az ekképpen megalkotott címzés, lehet, hogy frappáns, csak épp nem biztos, hogy közvetlen kapcsolatba hozható a mű tartalmával (egyébként a kötet fejezetcímei is rendre valamilyen ismert irodalmi alkotás címére játszanak rá). Kerekes Tamás könyvének azonban alcíme is zavarba ejtő: Pingpongregény; szett 11 pontig. Ebből elsősorban a regény megjelölést érzem problémásnak; lehet, hogy a szerző és a kiadó is annak érezte, mert két szennycímoldalon is fontosnak tartotta az alcím alá biggyeszteni, hogy kisregény (nem törődvén a tautológiával), mint ahogy ugyancsak kihangsúlyozza a műfaj mibenlétét a hátsó borító szövege is, amely nem mellesleg a szerző prózáját Tar Sándoréval és Rejtő Jenőével rokonítja – megjegyzem, én nem találtam kapcsolatot közöttük, ami természetesen nem baj, lehet, hogy az én hibám, mint ahogy az se volna baj, ha valóban nem volna, csak épp az nem világos, hogy a reklámértéken túl miért pont ők lettek kiragadva a számtalan lehetőség közül.

A műfaj problematikáját jellemzően azon állításnál lehetne megragadni, miszerint mindenki képes megírni egy könyvet, mégpedig a saját életéről, minden egyéb – az úgynevezett „íróság” – viszont csak ezután dől el. (A történeti hűség kedvéért sietve megjegyzem, hogy ezt a kijelentést Bistey Andrástól hallottam – róla, illetve az új könyvéről szó lesz lejjebb – az első regényem megjelenése után.) Kerekes Tamás első könyve nem titkoltan önéletrajzi mű, a szerző családneve visszatér a szövegben, mint ahogy nincs kétség a leírtak hitelességét illetően sem – igaz, egyik-másik sztori számomra anekdotaként, sőt olykor közkézen forgó viccként ismerős volt, na de miért is ne hinném el, hogy ezek mind a mű fő helyszínéül szolgáló Ceglédről származnak? Ha fontos és hozzátartozik a könyv teljes megértéséhez, akkor örömmel elhiszem. Ami azonban a regénységhez hiányzik, az az epikai ív, amiről azt tartották egy időben, hogy nem kell, hogy legyen; na de azóta az is kiderült, hogy akik ezt tartották anno, azok is igazán formás, sőt olykor lenyűgöző epikai ívre tudják hegeszteni újabb regényeik menetét.

Sommásan azt mondhatnám, hogy Kerekes Tamás első könyve egy halom novella tartalma, zanzásítva és összetoldozva. A kisregénynek nevezett szövegben legalább tucatnyi (ha nem több) igen jó novellaötlet van, amelyeket talán érdemesebb lett volna egybeömlesztés helyett külön-külön kidolgozni. Értem én, hogy a történetek láncát a ceglédi pingpongélet adná, csakhogy a metafora valahogy hiányos, nem működik, nem jön le, hogy a pingpong miért is madelaline-sütemény (már ha annak kellene lennie egyáltalán). A kötetre azonkívül ráfért volna egy még alaposabb szerkesztői kéz: a visszatérő helyesírási hibák leginkább az egybeírás-különírás, illetve a központozás olykor helytelen használata körül tornyosulnak; nem beszélve arról, hogy a szóismétléseket, illetve az olyan mondatokat, mint például, hogy „A nagy hármasnak alaposan megírták a történetét”, vagy hogy „A legenda a középkori gyakorlatban a boldoggá avatás, a szentté avatás jegyzőkönyve volt”, érdemes lett volna kigyomlálni.

Egyszóval, az önreflektáló első könyv kócosan, lapszusokkal, de megvan. Hogy Kerekes Tamás színesíti vagy fehéríti-e Szolnokot a képzeletbeli irodalmi térképen, az az esetleges folytatáskor dől el.

Papírkápolna

Először is megint a címről: telitalálat. Szép, jó, figyelemfelkeltő, ezt nem is kell tovább ragozni.

Másodszor újfent a műfaji meghatározásról. A fülszöveg elmaradt, és az előző kötettel ellentétben a kiadó sem akarja föltétlen a tudomásunkra hozni, hogy ez a könyv minek tekintendő. (Egyébként ugyanaz adta ki, mint Kerekesét, és küllemben is egyformán néznek ki. Ennek pontos okát nem tudom – néztem a kiadó többi könyveit, ott nem fedeztem föl efféle hasonlóságot, úgyhogy csak sejtem, hogy a magyarázat az egy időben való megjelenésben rejlik – Könyvhét, 2007 –, illetve talán abban, hogy a két szerző ugyanazon régióhoz köthető.) Azonban ha a kötetből közvetlenül nem is, máshonnét kitűnik, hogy szerzője regénynek szánta művét, ugyanis folyóiratokban (például a Bistey András-munkáknak rendszeresen helyet adó Ezredvégben és lehet, hogy másutt is, én csak ott leltem nyomára) korábban „regényrészlet” megjelöléssel bukkantak föl a szöveg egyes elemei – hogy nem annyira friss dologról van szó, azt jelzi, hogy egy részük 2003 folyamán; persze, az egyelőre – legalábbis számomra – műhelytitok, hogy a megírás vagy kiadás húzódott-e el. Mindenesetre a Papírkápolnát én inkább dokumentumgyűjteménynek mondanám, és mindjárt föl is tenném a kérdést, hogy vajon ez esetben irodalomról van-e szó, egyrészt nem feledve azt a kitételt, hogy állítólag mindannyiunk élete kész regény, másrészt hozzátéve, hogy a „nem irodalmiság” nem föltétlen jelent hibát, csak épp kezeljük a helyén a dolgot, illetve nevezzük nevén a gyereket.

Mint Kerekes könyve esetében, a hitelességhez most se férhet kétség: a kötet az író apjának, Bistey Rezsőnek különféle eredetű és dátumozású leveleit és iratait tartalmazza – igazolványok, tagsági könyvek, anyakönyvi kivonatok, tulajdoni lapok, hivatalos levelek, orvosi leletek –, olyanformán és olyan sorrendben, ahogyan azok eredeti helyükről, egy fiókból az iratokat lapozgató Bistey András kezeibe kerültek. Az egyes iratokhoz persze hozzátartoznak a különféle emlékek és történetek, a néhai apa megjegyzései és életében elbeszélt élményei. A két könyv az egyforma borítón, az egyidejű megjelenésen és a szerzők lokális kötődésén túl pedig azért is rokonítható egymással, mert Bisteyéről is elmondhatjuk azt, amit Kerekeséről: jó tucatnyi novellaötlet összepréselve. Bistey ráadásul rutinos író, tud jó novellákat írni, mi több, amennyire az életművét ismerem, úgy vélem, otthonosabban mozog a kisprózák területén, mint a regény műfajában, úgyhogy már csak ezért is fura, hogy nem ragadta üstökön a lehetőséget, és az apja irataiból nem szemezgetett egy erős novelláskötetre valót az alig 100 oldalas, (legalábbis számomra) meghatározhatatlan besorolású szöveg helyett, aminek megértését és befogadását külön nehezíti, hogy az erős és impozánsan irodalmias felütés igen hamar, pár oldalon belül átfordul zsurnalista szociográfiába. Persze, azt is mondhatjuk, jóhiszeműséggel, hogy a szerző a regény kereteinek feszegetésével próbálkozott, a Kerekesnél is hiányolt epikai ív azonban ezúttal is elmaradt. A kérdés ezek után annyi, hogy ennek az egésznek így, ilyen formában milyen tétje van?

Édes otthon

Hosszú időn keresztül Körmendi Lajos jelentette számomra a szolnoki, illetve a (Jász-Nagykun-) Szolnok megyei irodalmat – de egész bizonyosan mások számára is (a zárójel a rendszerváltás előtti időkre utal). Ha egy rádiós kvízben vagy egy könyvtári vetélkedőben elhangzott az a kérdés, hogy „nevezzen meg egy írót (Jász-Nagykun-)Szolnok megyéből”, a legnagyobb valószínűséggel mindenkinek Körmendi Lajos neve ugrott be elsőként. Tegyük hozzá rögtön: méltán, hiszen az úgynevezett irodalmi közvélemény – ha van ilyen – számára is a József Attila-díjas Körmendi Lajos testesítette meg a Nagykunság, azon belül is főként Karcag és környéke irodalmát.

Háromszor találkoztam vele személyesen. Persze, már az első találkozásunk előtt ismertem a nevét, hallottam róla, és a helyi lapokban olvastam néhány versét és tárcanovelláját is. Mindhárom találkozásunk meglehetősen kurtára sikeredett.

Az első alkalom abból az időből való, amikor Körmendi az akkor még irodalmi folyóiratként működő Jászkunságot szerkesztette. Mint olyan sokan ennek a pályának az elején, én is azon fáradoztam, hogy nyegle és bűnrossz novelláimat föltétlen közöltessem valahol, s erre megfelelő fórumnak mutatkozott a Jászkunság mint helyi irodalmi periodika. Rémlik, hogy már azelőtt is küldtem oda írást, mielőtt P. Nagy Pista egy borongós őszi péntek délutánon magával vitt a folyóirat szerkesztőségébe, választ azonban nem kaptam rá. A szerkesztőség valójában egy szűk irodát jelentett egy titkárnővel és Körmendivel, akinek Pista bemutatott, és mindjárt a kezébe nyomta a rosszul gépelt és tollal összefirkált novellámat, amibe Körmendi belelapozott, majd biztosított róla, hogy most sebtiben nem tudja áttanulmányozni, de mindenképpen végigolvassa, ám a nagyobb merítés végett küldjek még többet is. Küldtem. Ennyiben maradtunk.

Hét vagy nyolc évvel később az Eső folyóirat lapbemutatóján találkoztunk újra Szolnokon, a megyei könyvtárban. Körmendi odajött hozzám, kezet nyújtott, és bemutatkozott. Én is így tettem, és egy szóval se említettem, hogy már találkoztunk. Néhány héttel később messziről láttam Pesten, a könyvhéten, intettem neki, ő lelkesen visszaintett.

Azt hiszem, a fentiekből is látszik, hogy nem egy pályán játszottunk, és igazából kevés volt bennünk a közös vonás. Aminek természetesen semmi jelentősége nincs.

Lehet, hogy tévedek, akik közelebbről és jobban ismerték őt, azok bizonyára árnyaltabban és pontosabban meg tudják ezt mondani, én mindenesetre úgy látom: Körmendi egyike azon keveseknek, vagy talán a környéken az egyetlen, aki tudatosan lett „provinciális” író. Az országos ismertségből vonult vissza a Nagykunságba: első köteteit a Magvető és a József Attila Kör adta ki, azután Karcagon alapított könyvkiadót. Ott érezte otthon magát, és való igaz, ahogyan a térség irodalmát művelte és megszemélyesítette, az unikum. Fölfedezte azt, amit addig még senki: vagyis hogy abban a térségben is vannak megírásra váró történetek – már miért is ne lennének? fura, hogy erre Körmendinek kellett először rájönnie –, de nemcsak leírta azokat, hanem mitológiát is teremtett köréjük. Lehet, hogy szokatlan a hasonlat, de látásmód tekintetében egyes munkáit én a dél-amerikai írókéval rokonítanám – hangsúlyozom, hogy szimplán látásmód szerint, hiszen Körmendi nemigen lépte át a realizmus határait, ebből eredően nyelvezete és ábrázolásmódja is egészen más irányba vitték a munkáit.

Ennek a (jó értelemben vett) legendagyártásnak talán utolsó darabja az Édes otthon című posztumusz kötet. Azért a „talán”, mert ezeken a rövidke és sűrű tárcanovellákon (melyek eredetileg egy karcagi reklámújságban láttak napvilágot – ez is ad nekik némi latin-amerikai ízt) kívül föltehetőleg maradtak még kiadásra váró darabok az életműből. A kötet darabjai afféle ujjgyakorlatok lehettek Körmendi Lajos számára: egyflekkes minisztorik, legtöbbször portrék; nemritkán ugyanazzal a félmondattal kezdődnek: „Találkoztam egy emberrel...” Ebből eredően nem ígérnek mély gondolatokat és komoly elmélyülést – éppen annyit, amennyit a nagykunsági mindennapok kínálnak, ami viszont olykor nem is kevés. Valamennyit átfűszerezi Körmendi Lajosnak az övéi, a földijei iránt érzett szeretete és az a szociografikus érzékenység, amely a hosszabb munkáit is jellemezte.

Persze, ahogy az nagy merítéseknél lenni szokott, a színvonal nem egyenletes, időnként érződik a kényszer, amit minden író megél, aki határidőre és kötelező penzumra dolgozik. Olykor (talán ötlet híján?) Kerekeshez hasonlóan egy-egy széles körben ismert vicc vagy anekdota is becsúszik a minitörténetek közé, az aktualizálások közül pedig néha nem hiányzik a direkt napi politika sem (pl. amikor a 2002-es választások idején a közkézen forgó és több verzióban létező csasztuskák közül a Fidesz győzelmében bízó változatokkal vigasztalják az unokák az első forduló után magába roskadt nagypapát). Akadnak helyesírási hibák is, illetve ráfért volna a szövegekre egy kegyeletteljes szerkesztői kéz, hogy az olyan mondatokat, mint például „Leány volt az illető, tízes éveinek talán a közepét taposhatta”, és az olykor felbukkanó dramaturgiai következetlenségeket – ugyanitt pár mondattal lejjebb kiderül, hogy tizennégy éves az ifjú hölgy – kiirtsa, vagy legalábbis tompítsa esetlenségüket.

Hajtűkanyar

Némi szarkazmussal azt mondhatnám, hogy ez a könyv menti meg a megyei mundér becsületét. Az immáron hat esztendeje elhunyt kiváló írónő is azok közé tartozott, akik a helyhez való kötődés dacára sokáig nem szerepeltek (Jász-Nagykun-) Szolnok provinciális irodalmi pantheonjában – e helyütt és ellenpéldaként pedig megint csak az Esőt kell megemlítenem, melynek szerkesztői a 2003. tavaszi számban külön blokkot szántak Ember Mária emlékének. Akinek a nevét azóta fölvette szülőfalujának, Abádszalóknak a könyvtára.

Fura, hogy ez a regény mennyire nincs a köztudatban. Persze, tudunk róla, ismerjük, olvastuk. S nyilván megvannak az előző rendszerre visszanyúló okai annak is, hogy noha Szolnoknak és a térségének saját (megkockáztatom:) világszínvonalú holokausztregénye van, ennek ellenére nem tudok arról, hogy akár Ember Mária, akár a Hajtűkanyar – leszámítva természetesen a fentebb említett Esőt – komolyabban szóba került volna a megyei irodalmi fórumain, esetleg irodalomórákon. Pedig (legalábbis első megjelenésének dátumát tekintve) nem friss könyv, bőven lett volna hát idő szélesebb körben is fölfedezni, nem feledkezvén meg arról sem, hogy a regény Jász-Nagykun-Szolnok megye holokausztját beszéli el, ismerős helyszínekkel, ismerős emberek között (e tekintetben is nagyon érdekes az a metódus, amiként Ember Mária a szereplők többségét családnevük rövidítésével említi: a kötetet és az életműsorozatot szerkesztő Murányi Gábor kiváló utószavából kiderül, hogy az írónő azokról írt az eredeti nevükön, akik nem tértek vissza a gettóból és a lágerekből).

A Hajtűkanyart Kertész Imre Sorstalanságával szokás rokonítani. Első kiadásuk majdnem egyszerre jelent meg (Ember Mária regénye egy évvel előbb, 1974-ben), és fogadtatásuk is hasonlóképpen alakult: miközben az írói szakma jelesei azonnal tudták, hogy igen fontos művekről van szó, a hivatalos vélekedés „érzékeny területről” beszélt, sőt egyenesen vádlónak nevezte az Ember-regényt, amely esetében különösen a híres bevezető mottó – miszerint ez a regény nem zsidóságról, hanem a magyar történelemről szól – verte ki a biztosítékot. Nem sokkal később az MSZMP XI. kongresszusa egyértelmű célzással helytelennek nevezte az irodalomban tapasztalható „múlt felé fordulás”-t, úgyhogy a Hajtűkanyar és a Sorstalanság innentől kezdve polcra került, hogy utóbbinak aztán a 2001-es Nobel-díj hozza meg a világhírt és a szakmán kívüli elismerést. (Mindezeket megint csak Murányi Gábor utószavából tudom.) A Hajtűkanyar esetében ez még várat magára, dacára annak, hogy ez a mostani a regény negyedik kiadása. (E helyütt minden dicséret illeti a kiadót is a remek megjelentetésért, ami vonatkozik nem csupán erre a kötetre, hanem az életmű egészére is.)

Valamivel elébb azt írtam: ez a könyv menti a mundér becsületét. Miért is? Mert frappáns választ ad arra a kérdésre, hogy miként lehet a tapasztalásokból és az élményanyagból hiteles irodalmat csinálni. Regényt – szereplőkkel, hősökkel és antihősökkel, epikai ívvel. Ahogy kell. Ember Mária azért, hogy elszakadjon a funkciótlan önéletírástól, és hogy valóban irodalommá fakassza a saját élményeit, a főszereplő – „a gyerek” – kedvéért fiúbőrbe bújt. Ezzel a szándékolt távolságtartással még inkább hitelessé teszi a könyvet, és még inkább tudatja, üzeni nekünk: ez itt, kérem, regény, ízig-vérig irodalom. Az pedig érdekes egybeesés, hogy Bistey fentebb említett új könyvéhez hasonlóan ez a mű is valódi dokumentumokból építkezik. Persze, azt, hogy „hasonlóan”, különös óvatossággal mondanám, mivel míg Bisteynél az erős kezdés után a dokumentumközlések közötti részek lényegében visszacsúsznak narrátori összekötő szöveggé, addig Embernél az epika vezeti a regény fonalát, és az egyes epizódok közé illesztett rendeletszövegek, levelek, leiratok, feljegyzések és kihallgatási jegyzőkönyvek a hátteret jelenítik meg, mintegy hitelesítő aláfestésül szolgálnak a fő cselekményhez. (Fontos tudnivaló, hogy a Hajtűkanyar megírása idején még nem volt olyan egyszerű hozzáférni ezekhez a dokumentumokhoz – e téren is le a kalappal Ember Mária előtt.)

Reméljük, merjük hinni, hogy igaza van a már többször (méltán) idézett Murányi Gábornak: a Hajtűkanyar jó úton halad a klasszicizálódás felé. Valóban a 20. századi magyar próza egyik fontos alkotásáról van szó, a jász-nagykun-szolnokiaknak pedig azért is érdemes a fejükbe vésni a könyv címét, de leginkább a szerző nevét, mert Verseghy Ferenc után újra van a régiónak irodalmi klasszikusa.