Halálmegvető bátorsággal

Halálmegvető bátorsággal
alszom éjjel az ágyamban.
Nem riadok fel hajnalonként,
és nem figyelem rettegve,
ki közelít az ajtóm felé.

Halálmegvető bátorsággal
szállok buszra minden reggel,
amikor munkába indulok.
Nem figyelem az utasokat,
csomagjaikat nem ellenőrzöm.

Halálmegvető bátorságom
odáig terjed, hogy metrón is utazom.
Mozgólépcsőn megyek a föld alá,
önként, és tudom, nem biztos,
hogy valaha is a felszínre jövök.

A napokban megházasodtam,
sőt gyerekem is született.
Vakmerő és hidegvérű vagyok,
még ezzel a borzalommal is
farkasszemet nézek.

Középkorú férfi vagyok,
identitásom európai.
Tudom, hogy nincsenek jogaim.
És fegyverem sincsen, hogy
megvédjem magam.

Olykor-olykor a tükörbe nézek,
szomorúan és meglepetten.
– Látjátok – mondom ilyenkor,
– még mindig itt vagyok.
Még mindig élek.

A halálember

A halálember szomorúsága
fedi be arcomat.

Mindenütt ott van
barátom, a halálember.
Mosolyog,
kifejezetten udvarias.

Újból és újból
átkarolja a vállaimat.

Ilyenkor
szorosan mellém áll,
és, persze,
egy kissé rám nehezedik.

Nem enged el a halálember.

Tudom,
nem lesz időm
majd elköszönni.

A halálember átölel,
így sétálunk,
emigyen lépegetünk.

Nem ismerek már senki mást
rajta kívül.
Csak ő van.
Csak ő ölel meg.

Nincsen már senki se,
aki elkergethetné mellőlem
a barátomat,
a halálembert.

De miért is tenné ezt bárki is?