József megküldte nekem Pestre a rajzok – rajzai, miniatúrái kitűnő fotóit. Ahogy felbontottam a nagy borítékot, mert a fotók a lap, a fehérség eredeti méreteit követik, teljes illúzióját keltik, kis híján elejtettem az anyagot.

Akárha egy középkori miniatúristával léptem volna hirtelen kapcsolatba. Akárha egy középkori miniatúrista engedett volna be cellájába, illetve egyik iniciáléja végtelen varázslatos kertjébe, világába. Jóllehet ez a különös miniatúrista, ez az aszkéta illuminátor az egyik legjobb barátom.

Sosem hittem volna, hogy barátom, akit meglehetősen ismerni véltem, ismerni különösen lényének-művészetének képzőművészeti dimenzióit, hiszen ezeken a dimenziókon, amelyek egyértelműen centrálisak, immár évtizedek óta együtt dolgozunk, akárha közös műhelyben, közös könyvekkel, közös műterem-, kiállítás- és múzeumlátogatásokon (belgrádi és pesti festőbarátainkat, Párizs és Amszterdam múzeumait gyakran látogattuk együtt, de Seraut, Giacometti, Max Ernst vagy Delvaux tárlatát is például), közös képvásárlások alkalmával – Bojan Bem képét például együtt vittük, szállítottuk át Párizson a Rue Litre-től a Porte de Lillas-ig, illetve a Rue Poencare-ig, megmutattuk egész Párizsnak, tükröztettük egész Párizst, de ugyanígy vittünk más alkalommal egy ajándékba kapott kis Velickovic-vásznat is például, egy hatalmas szürke patkányt, amely épp megtorpant egy kifeszített sárga zsineg előtt (ha Franciaországban járok, mert patkányunk közben Párizsból Orleans-ba távozott, mindig sokat üldögélek ifjúkori, rúttal eljegyzett korszakunk e központi motívuma, lénye előtt, ám eddig még sosem faggattam ki, mit is jelent neki tulajdonképpen ez a sárga zsineg, ez a sárga húr, de együtt sem elmélkedtünk a sárga csík mibenléte felől) –, mondom, nem hittem volna, hogy barátom egyszer még ennyire meg tud lepni. Legalábbis, ami a képzőművészetet illeti.

Teljes, zárt, új világ.

Annyira zavarba jövök a fotók láttán, hogy mutatom családom tagjainak is, hogy ellenőrizzem, valóban jól látok-e. Ők sem akarnak hinni a szemüknek.

De kiveszem a kezükből a lapokat, és ismét bezárkózom velük pesti padlásszobámba. Hisz a manzard-Napóleon (Kierkegaard nevezte így magát) különben is tán legközelebbi rokona a miniatúristának. Éjszaka is felkelek, villanyt gyújtok, átpörgetem a nagy fehérségbe zárt, kis munkákat.

Igazán csak most értem meg Nagy József magányosságát. Persze furcsa magányosságról beszélni a Jel-Színház, majd pedig az orleans-i koreográfiái központ igazgatója kapcsán, aki színháza rendszeres világturnéi mellett szinte hetente ad elő Tokiótól New Yorkig különböző főiskolákon, rendezvényeken, aki hol Pesten, hol Magyarkanizsán, hol Belgrádban, hol Zágrábban bukkan fel, aki nagy színházi rendezései mellett még duettekben, triókban, magánszámokban is fellép, mint most például éppen Pina Bausch egyik táncosával, Domoniq-el, illetve hát az ukrán dobossal, Tarasovval.

Tudom, jóllehet nem mutogatta rajzait, miért is mutogatta volna, félkész verseket sem mutogatnak a költők, sokat próbálkozott például a Járás, a szikes puszta megrajzolásával.

Két-három ilyen munkáját láttam csak úgy próbálta megragadni a szikes pusztát, mint Mušić a karsztot.

Mušić és a horvát karsztfestők (Šimunović, Gliha etc.) hasonlóan ragadták meg a karsztot, mint a költészetben Jabes és Lorand Gaspar például a sivatagot. A képzőművészek különben nem tudtak mit kezdeni a sivataggal mint olyannal, kivéve az informelt, ahol maga a kép volt a sivatag... Hol külön minden egyes fűszálat (kis ciroksöprűket használva a rajzhoz – magyarkanizsaiakat is, de francia és japán söprűket is láttam nála, miniatűr söprűket, amelyek aztán installációiban, előadásaiban is megjelennek, kihúz egy régi asztal fiókját, s abból, lám, isteni cirokerdő nyomul elő), hol vattás foltokban a szik kopásait, sűtt részeit.

Darabjaihoz készített vázlatait, pálcikaemberkéit már jobban ismerem, hiszen az Orfeusz létráihoz készített anyag egy része bekerült a Wilhelm-dalok című kötetembe, otthoni, vajdasági házam, a Homokvár falán is látható belőlük, a Kijárat kiadónál megjelent fotóalbumában is szerepel közülük néhány szép darab.

Azt is tudtam, éreztem – mint ikrek érzik egymás fájdalmát –, milyen gyógyíthatatlan nosztalgiát érez a képzőművészet iránt, de azt hittem színképeket építve, újabban komoly installációkat készítve (kövekkel, hegyezett karókkal, apró cövekekkel, indigókupacokkal) dolgozva, albumokat vásárolva (az általam ismert emberek közül neki van a legjobb képzőművészeti könyvtára), valamennyire kigyógyul belőle. Nagyon tévedtem.

Igen, Nagy József sosem is adta fel, hogy mint képzőművész is realizálja magát. Még akkor is, ha ezek a miniatúrák (cellák, fülkék) mint egy új Nagy József-i színház is értelmezhetőek. Tehát még akkor is, ha a miniatúrák autonóm, teljes értékű világából is van átjárás, van ajtó, van több is, hiszen színpada sem áll másból, mint ezeregy titkos átjáratból, váratlanul kinyíló ajtókból-ablakokból, ledőlő falakból. Egymásra nyílik a két világ. De másképpen, mint eddig.

Úgy tűnik, mintha ezeken a miniatúrákon rekapitulálta volna két évtizede megállás nélkül épített színházi világát. Illetve, mintha Nagy Józsefnek lenne egy másik, zártabb, teljesebb színháza is. Még egy plusz álma a színházról, egy még szigorúbb formája, s azt realizálta volna immár a miniatúristák magányában. A miniatúristák szigorával, minuciozitásával. A terület szűkítése, a kifejezési eszközök korlátozása a kifejezés intenzitása érdekében: ez a forma, írta volt az ifjú Lukács.

Valóban, mintha csak e lapok előtt értettem volna meg az ő nagy magányát-magányosságát. Tett is róla említést, hogy egy ideje előadások után siet hotelszobájába, és rajzol hajnalig. De amikor ezt említette, én még nem láttam miniatúráit, sehogyan sem értettem, hogyan állhatott be ilyen hirtelen változás életmódjában. Sehogyan sem értettem, mi történt, hogy az előadások után nem marad a végtelenné nyúló fogadásokon, nem biliárdozik hajnalig – noha tudom, számára a biliárdasztal sem más, mint a sakktábla: egy bekeretezett kép.

Most már értem. Hiszen ez a világ immár erősebb. Ebbe már át lehet költözni.

Élni lehet benne. Ez már egy erősebb lét tere.

Igen, élni, mint a képecskék hősei élnek: egy nagy hallal az asztal alatt; egy hajóval a hasán úszva a padló végtelenjén; cövekkel, illetve makaó-pálcikákkal teli szájjal; söprűvel kezében, mint a mozaikpadlón álldogáló, istenszerű takarítónő, aki, lám, közömbösen fogja elsöpörni borzalom raszterévé hullott világunkat...

A kompresszió nyitotta tér hihetetlen varázsa. Váratlan, zavarba ejtő, szinte ijesztően erős hatása. Nem olyan könnyű feltörni a miniatúrista cellájának falait, hiszen gyakran magas hegybe vájt.

Bachelard sokat foglalkozott a miniatűr dolgok, a miniatúrák varázsával, magával a miniatúristával. Azt mondja, a miniatúrát könnyebb kimondani, mint megcsinálni. Ám Nagy József megcsinálta.

A miniatúra egyike a nagyság tartózkodó helyének, mondja Bachelard. A miniatúra a metafizikus frissességben való gyakorlatozás... A képzelet éber és boldog benne. A középkori miniatúrista, mondja továbbá, az ujjaival, érintésével teremti a nyugalmat, amit már ha csak elképzelünk is, meghódítja lelkünk. Minden kis dolog lassúságot követel. Ahhoz hogy a világ bemutattasson a miniatúrában, valóban sokáig nyugodtnak kellett maradni a csendes szobában. Szeretni kellett a teret ahhoz, hogy ilyen minuciózusan leírasson, mintha léteznének a világ molekulái, hogy az egész látvány a rajz molekulájába zárasson.

Utazásain nem cipelhette magával az egész műtermét, jóllehet a színpada mindig vizuális alkotás is Piero dela Francesca, a metafizikusok vagy Bacon, Hocney, Veličkovič vagy Bojan Bem tereinek értelmében. Sőt olykor valós műteremmé is válik. A Woyzeckben például maga gyúrja, formálja meg a szobrot, a fejet, amelynek majd, akárha a mestere, Mersault arcára ragadt maszkot, egy nagy késsel levágja arcát, és élével, az arc éléről beszélek, a pléhvel vont asztalra dobja, s az arc úgy marad, áll élével...

Állandó mozgásában meg kellett találni a módot ahhoz, hogy megálljon, a titkos utat a nyugalomhoz. A nagyvilág nyüzsgésében megtalálni: az magyarkanizsai gyerekkor kisvilágának nyugalmát. Egy miniatúrista, aki mindig is ott lapult benne (hiszen nemcsak vázlatai, pálcikaemberkéi sejtették ezt, hanem plasztelinból elkészített színpadterei, jelenetei is).

És egy napon kis, hordozható rajzpultjához ült és szent szorgalommal dolgozni kezdett. Akárha visszafelé. Akárha visszavonva, újra ellenőrizve mindent. Egészen az első molekulákig. Még akkor is úgy van ez, ha a miniatúrák hőseinek magánya ismét csak metafizikus.

A Bachelard említette molekulákból kiindulva talán pontozási technikájáról is beszélnünk kellene (Pisarróra és a horvát naiv Viriusra is utalva közben). Minden egyes pont külön nyugalmáról. Boldog lebegéséről. Anti-raszter voltáról.

Már jól ismertem az eredeti munkákat is, betekintést nyerhettem a vázlatokba, félkész rajzokat is szemügyre vehettem, lakhattam cellájában, utazhattam vele, tapasztalhattam, a szomszéd szállodaszobában reggelig ég a villany a kis elhatárolt felület felett, egyenkint keríttetnek el az említett rajzmolekulák, kristályosodnak a tárgyak, lesznek abszolútakká a kőpadló és az asztalterítők kockái, mint Vermeernél és Bemnél, egyenként különülnek el, kapják meg önálló fiziognómiájukat az evangélisták, amikor egyszer Belgrádban, Bemnél és Reljicnél tett látogatásunk után a belgrádi galériákban lófrálva, a félig-háborús Belgrád abszolút káoszát ízlelgetve, ugyanis ezt a káoszt, amíg nem lett háborússá, egyformán szerettük, az utcai könyvárusoknál különböző könyveket vásároltatva vele (akkor beszéltem rá például Krlea nagy Jugoszláv Enciklopédiájának megvételére), József egyszer csak kinyúlt egy a földön heverő nagy, piszkoszöld fedelű könyvért, amit én, a könyvész, sosem is vettem volna észre. És szó nélkül megvette. Később a Ruski car nevű kávéház előtti teraszon landolva, magam elé húztam az ismeretlen könyvet. Szerb középkori miniatúrák ritka gyűjteményéről volt szó. Már az első miniatúra rabul ejtett.

Természetesen az A betűről volt szó. Kértem, majd fénymásolja ki nekem. Mert hogyan is mozduljak, hogyan is írjak az első betű nélkül?! Később hamarosan megkaptam orleans-i postámban azt is. Mármint azt az A betűt. Attól kezdve immár olykor neki-nekifeszülök az írásnak. Felírom, hogy:

A

E kiállítás megnyitóját sem tudtam volna elkezdeni nélküle. Ezt is úgy kezdtem, hogy felírtam a papíros közepére, hogy:

A

Na már most, azon a miniatúrán ott Belgrádban, a Ruski car teraszának kockás térítőjén, a nagyformátumú könyv egész oldalát betöltő A-betűbe (még mindig hihetetlen számomra, pedig ide van tűzve computerem fölé): egy katona van beszorulva. Egy vitéz. A kardja kilóg. A kardja kilóg a betűből. De maga sehogyan sem tud kiszabadulni az A betű kalodájából. Akár egy patkányfogó.

Fenn értekeztem a patkányról, mint képzőművészeti és filozófiai problémáról, ám nekem állattenyésztő, illetve tanyalakó időszakomból van egy igen nagy konkrét tapasztalatom is a patkányt illetően. Minden eszközzel próbáltam fogni, csapdába ejteni őket. És aztán, ha sikerült, próbáltam minden eszközzel megölni. Ami nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. Ha belevágtam a ganézó villát, a bőrén belül, mint egy finom bársonyzacskóban a briliánst, arrébb helyezte, arrébb rántotta komplett belsőségét, komplett patkány-voltát stb. Naponta végignézem e katona küzdelmét. Mi fog történni vele. Én nem tudom az A szárait összébb szorítani, szorítani addig, amíg folyni nem kezd a vér az A betűből, illetve a katonából, vitézből, hiszen én nem vagyok katona, vitéz sem vagyok (jóllehet ómamámat Vitéznek hívták, és az egyik legnagyobb magyar költő is Vitéznek nevezte volt magát!), nem vagyok gyilkos. Mondom, csak nézem a csapdába esett katonát, vitézt, nézem végtelen...

Ismét Orleans-ban. A ritka szabad napok egyikén szépen sorba vesszük Jóska rajzait. Hányszor kellene ezt még megismételnünk!

Az ötös számról beszél. Tiszta szám a kabalában, mondja. Öten vannak, hogy embernek érezzék magukat. Öt evangélista? Abszurd passió? Gyerekkorunk templomának stáció-képei, melyek előtt a hideg fekete-fehér kőkockákon egyként térdeltünk? Kétszer hatvan képet tervez. Ezek a képek már ki voltak állítva Orleans-ban, az egyik könyvkereskedés galériájában – ott, a kiállításon látta őket Archimbaud editeur (aki majd elvisz bennünket Bathushoz). S rögtön azt mondta, megjelenteti őket. Ezek a képek lesznek kiállítva a Bruno Schulz-darab, a Filozófusok (Gombrowitz előadásai a filozófiáról most jelentek meg, ott látom József asztalán, átfutom, jóllehet én alig olvasok franciául, s mégis az az érzésem, túl sok teret szentelt a marxizmus cáfolatának, s így most már pont az ellenkező hatást éri el vele, de hát Józsefet nem ezek a dolgok érdekelték, elég volt neki egy-két más jellegű mondat, ki kellene írni, melyeket húzta alá a könyvben. És a cím mégsem egészen innen ered; Peity Laurának van egy ceruzával és ciklámennel készült festménye: bácskai micis hapsik ülnek egy kocsmai asztalnál és járatják a pofájukat, okoskodnak, Filozófusok a kép címe, véletlen éppen én mutattam meg Józsefnek, tehát nincs kizárva, hogy a cím választásába e kép is belejátszhatott) színpadszerkezetének alagsorában. A darabban különben, mint már utaltam is rá, lesz panoráma (a panoráma Kafkánál, Andričnál, Walter Benjaminnál) és filmvetítés is.

1. Törött oszlop. (Közben Gorgone Viharának törött oszlopairól beszélek, amelyeket Jovánovics Velencében rekonstruált.) Kötélcsomó a kőpadlón. Az ajtón betüremlő bokor. Ehhez az oszlophoz kötötték Krisztust, ebből a bokorból vétetett a töviskorona?

2. Előbújik a bárány a mohás óriás kő mögül. Növény, kő és az állat.

3. Báránykoponya a geometrikus terítőn. A kőpadlók és a terítők geometrikus mintái Vermeerre, Balthusra, Bemre utalnak. Áldozati bárány. Eltűnik a növény.

4. Két figura versenyszerűen dugdossa szájába a cövekeket, illetve a Mikádó-pálcikákat. A Mikádó pálcikák Chardennél és Stupicánál. A véletlen problémája. Egy kötegből kettő lesz, de már nem tudnak megszólalni. Kafka feljegyzése 192 o. szeptember 15-én: Kezdődik azzal, hogy szádba, az ő meglepetésére, étel helyett tőröknek akkora kötegét gyömöszölnéd, amekkorát ő csak befogadhat. Itt, most e kis pesti megnyitón (holnap és holnapután a Szél a zsákban című Kafka-darabját játsszák) legalábbis, illene megállnunk, megszakítanunk végtelen szövegünket Józsefről. Először is, mert Kafka neve lett említve. Másodszor pedig, ahogy most újraolvastam ezt a Kafka-citátumot, fel találtam pillantani a falra tűzött A betűre, az A kalodájában, óriás (a miniatúra óriás) patkányfogójában vergődő katonára. És hirtelen felüvöltöttem. Akárha a fogorvosnál. Sőt, még fájdalmasabban. Valaki szájon, torkon szúrt. A kardját már kiszabadította katona számba nyomta hosszú kardját. Minden bizonnyal azt akarta mondani: Hallgass már!

5. Ezek szerint kiállítását sem fogom tudni megnyitni, spriccel a vér a számon.

6. Hal, ahogyan feltör a padlóból. Várakozó figura. És megjelenik, feltör a hal az asztal alatt a padlóból. Tenger, ám még egyszer át kell kelni rajta. Ezzel tudtam leginkább azonosulni. Magamat láttam ott az asztalra borulni, mielőtt még faggatni kezdtem volna.

7. Miért mosolyognak az emberek, ha két dolog hasonlít egymásra? Miért nem jöhet egy dolog kétszer elő? Ugyanaz és másság. Három fa a Golgotáról. Megismétlődik-e a Golgota?

8. Régi tükör. Az idő tájképpé dolgozta-rongálta. Nem tükrözi már az embert, ahogyan a táj sem. Két fa az Édenből. A természet kezd előtűnni.

9. Madár beszél a fülébe. Szent Ferenc. Mi az, hogy figyelünk a madárra? A fal előtt.

10. Afa belülről nyomja a falat. A fa világa nagyobb. Hiába nyomja a falat. És elfordul tőle.

11. Aszékre kötözött ember és a kutya. Becsomagolt farkas: Danténál farkas (Róma-veszély). Zsákban. Elfordul. Imádkozik vagy meditál a farkasról, Rómáról. A kéz és a láb közelít. Az ajtón mintha ki lenne vésve az ablak, de a dolog nem lett befejezve. Fekete-fehér mérőrúd. Elfordul a képtől. Már nem nézi.

12. Sziklabarlang. Kikövezték. Ajtó, ahol egy láb ellép. Csipkebokor elégett hamurakása kúpba söpörve. Veličkovič világpora, Bem kupacai.

13. Hádészi révész. A felfordított asztalon hajózik a kiszáradt vízen. A tapétán akantusz (treff) levél.

14. Anövények kóstolója. Várják, hogy az ötödik evangélista megmondja, jön-e? Alkímia: mit engedünk be magunkba? A fű, az ágak íze. Gyermeki megismerés. Ősi dolog, mindent meg kell kóstolni.

15. Péter kakasa. Várja a következő kukorékolást. Közben szétporlad a várakozó. Porrá leszünk. Ezt a folyamatot ellenpontozza a kockás-geometrikus terítő. Abszurd ez is.

16. Párbeszéd. Kosárban a kis fáraó. Egyik szöveg (pipa) felfelé, a másik lefelé. Közben megnőtt a gyermek. És vigyorog. A többi meg keresi a dolgokat. Ő már megtalálta, nem kell elhagynia a kosarat.

17. János evangélista a sas. Megtalálták a közös nyelvet. Tedd rá.

18. Harmadik birkás rajz. Levágott báránylábak a falnak támasztva. Az áldozati bárány lábai? Ketten beszélgetnek. Az egyik már nincs ott. A bárány különben él az egyik képen. Itt van közöttük.

19. Három megüresedett szék. Megüresedett trón. Mindegyik növény konkrét volt. Addig rajzolta őket, amíg össze nem nemezelődtek.

20. Szájába tolt máglya. Várja a fül: Kelj fel! Minisátor.

21. Söprögetés. Padló: föld, mozaik. Óriás (lehet, hogy a törött láb): farkas is megjelenik. Le kell tisztítani a port. Vesszősöprű: fordított fa. (Gargantua.)

22. Luka kancsója. Elvétette: Luka Signorelli Dantét illusztrálva kancsónak olvasta a bárkát. Barlang, lépcső.

23. Két pálcika/cövek-evő. A fal előtti párbeszéd. Az egyik nyelvén egy kis golyó. Nekem van, neked nincs kis golyód. De nem tudni, melyik van jobb helyzetben. Nyelv-nyújtogatás valójában.

24. Noé bárkája. A sas tollai (az állatokat jelzi). A bárka már egészen kicsi.

25. Vízen járás ellentéte: a levegőben való járás. Megemelkedés, megszabadulás a terhektől.

Befejezésül megint A tér poétikáját író Bachelardot kell idéznünk: Az a meleg intimitás ott minden kép gyökerében... Bohr planetáris atomjában a kis központi nap nem meleg.

A botanikus lencséje az ismét meglelt gyermekkor. Ami a botanikusnak ismét megadja a gyermek nagyító pillantását. Amivel ő visszatér, bemegy a kertbe, amelyben a gyermeknek minden nagynak tűnik. Ily módon, ami nagyon kicsi, a létező legszűkebb ajtón kinyitja a világot. A dolog részlete az új világ jele lehet, egy világé, amely mint minden világok, a nagyság attribútumát tartalmazza.

Nagy József egész életében mint archeológus, mint botanikus a gyerekkor kertjét keresi, az egyik legszerényebb ember, akit ismerek, valóban akár egy középkori miniatúrista, jóllehet egész életében a színpadon van – és vezetékneve angolul annyit jelent, mint: grand.