(regényrészlet)

A párizsi forradalom híre megbolygatta a pénzpiacot. A papírpénzben nem bíztak többé az emberek, s akár egy ötöst is adtak három ezüst forintért. Péter nyomban Pestre utazott, megejtett néhány gyors üzletet, vett ötösöket, szigorúan papírban, semmi kétsége nem volt afelől, a papír idővel újra visszanyeri az értékét. Látta a forradalmat Pesten. Elázott ő is. A Pannónia gőzhajóval érkezett vissza Szegedre, 17-én délután vetettek horgonyt a kikötőben, hol tömeg várta őket, mindenki híreket várt. A város olyan volt, mint egy beteg, lázas fiú. Minden álom megszépült, az utcákat zászlós csoportok járták, harsány zeneszó követte az embereket, szónokok támadtak, a sajtószabadságot, a lelkiismeret szabadságát, a forradalmat éltették.

A kis színésznővel a Fekete kutya kávéházban találkozott. Énekeltették és szavaltatták a verebet, holott nem volt kellemes a hangja, rekedt volt és fiús, s a vékony teste didergett a szegényes ruhája alatt. Elszavalta nekik a Nemzeti dalt, a Himnuszt, és aztán pénzt kért. Dühös, kicsi és jelentéktelen volt, de a dühét szeretni lehetett. Évődtek vele, ahogy büszkén járkált az asztalok között, ő meg parasztozta a forradalmi urakat. Csak nevettek rajta, viccelődtek vele. Péter a szivarfüst kék függönyén keresztül figyelte egy ideje, érdekelte a lány, aki a kesztyűjébe gyűjtögette az aprópénzeket, s a vállát rángatta a sértő megjegyzések után. Egy újabb dal végén intett neki, de a lány megvetően elfordult, így Péter ballagott oda hozzá, a büszke művésznőhöz. Valódi haraggal néztek rá. Gúnyolódik az úr, ugye? Maga is csak lenéz, kinevet?! Igen, kigúnyolom, ha nem áll szóba velem. Miért álljon ő szóba az úrral, csörgette teli kesztyűjét a lány. Mert talán segítene neki. Miben tudna őneki segíteni az úr? Abban, hogy meghallgatná. Micsoda?! A lány szeme kikerekedett. Meghallgatná minden baját, mondta Péter, neki azt mondhatna el, amit csak akar. A lány hallgatott. Péter érezte, hogy megnyerte a csatát. Nem, nem volt ez csata, még csak csetepaté sem. Már nem pislogtak rá olyan dacosan. A sarokban ültek le, Péter forralt bort hozatott a lánynak. Aztán kikérdezte az életéről, s a lány előbb vonakodva, majd mind jobban belefeledkezve elmesélte, hogy két éve csapódott egy pesti vándortársulathoz, aztán csakhamar lázassá tette a hideg, pusztai szél, a többiek tovább utaztak, ő meg itt maradt, ebben a városban. Egy ideig egy Kállai nevű színész segítette, aki gyorsan porrá vált, Pozsonyba szökött, a lány így tudja. Lebiggyedő szájszéllel sorolta a férfiakat. Aztán egy Braun nevű német színész segítette, de az a marha ivott, és részegen többször is megverte, egyszer csaknem a szeme világát is elvette. Majd jött egy Kölecsényi nevű, az mindig éhes volt, őt Benyovszky követte, aki lopott, ezért keresték is, ő bújtatta, de őt is meglopta. A múlt nyáron feltűnt egy finom ember, Pelsőczy úr járt az ágyába, neki is szeszszaga volt, ígért mindenfélét, és mindig csak ígért, igaz, azt szépen csinálta. Egy zsidó fiú, bizonyos Salamon is járt nála, aztán egy örmény, egy szerb, akinek a nevét se tudja.

Hagyja ezt abba, szólt kedvetlenül Péter, mire a lány dacosan fölütötte az állat, csak a férfiaknak szabad dicsekedni?! Péter már csattogva nevetett, ő nem dicsekedett egyetlen kalandjával sem. A lány nyomban fortyant, hiszen az úrnak ebben a mondatában is mennyi fölény volt! Nem dicsekszik, de sok kalandja volt, ugye?! Nem dicsekszik az úr, de amit meglát, máris tulajdonának tudja?! Ő tisztában van azzal, suttogta a lány, hogy nem szép! Ő csak egy árokparti gazvirág. Megmondták ezt neki nem is egyszer. Megmondták, az arcába köpték, és mégis eljöttek vele, és kitartottak neki egy hétig, két hónapig. És tudja meg az úr, őt is megbolondítja, ha akarja. Az úr is jön utána, ha ő akarja, mint egy puli. Áll majd a küszöbén, és ő le fogja köpni. És az úr bejön, hozzá.

Péter olyan boldogan nevetett, hogy néhányan feléje fordultak. Alkoholos vigyorok derengtek át a füstön. Valaki a poharát lendítette magasba, mintha gratulálna a lánynak. Péter az arcát simogatta, gyere, bogárka, elviszlek valahova.

Hozzám, vagy sehova, suttogta a lány, s a férfi könnyedén bólintott, s ment a lány után, valóban, akár egy puli, alázatosan és boldogan követte. A városban fáklyák lobogtak, a fiatalok csoportokba verődve hangoskodtak. Hamar a lány házához értek. A szobában hideg, savanyú szag terjengett, a lány már nem fűtött. Ahogy belépett, s szétáradt a gyenge lámpafény, a falra esett a tekintete. Péter megdöbbent a rajzok láttán. Számtalan férfiarc bámult vissza a kopár szoba faláról, öntelt férfiak, barmok, hímek, olyanok, mint ő. Sokat felismert közülük. Péter közelebb hajolt az egyik képhez.

Ez ki?, kérdezte.

Egy tudós, vont vállat a lány, aki már az ágyán ült. Ismeri?

Ismerem, bólintott a férfi, s meglepetésében a fejét csóválta.

Honnan?

A testvérem, mondta Péter, mire a lány felkuncogott, a szeme lázasan fénylett. Ő is járt itt?

Persze, mondta a lány.

S mit keresett itt?

Maga mit keres?

Péter szivarra gyújtott, a füst megköhögtette a lányt.

Ült az ágyon, mint egy veréb, pislogott, várt.

Nem akar?, kérdezte.

Nem akarom, mondta a férfi.

Akarjon, suttogta lány, és elpirult.

Minek akarjam azt, ami nem jó?

A lány hallgatott, mire a férfi leült mellé. Nagyot nyikordult teste alatt az ágy. Beszélni kezdett neki egy színésznőről, akit egész Bécs ünnepelt. A színésznőnek hercegek és grófok udvaroltak, s miatta vettek díszpáholyokat, miatta fogytak a rózsák és a dáliák a piacokon, miatta lettek öngyilkosok szegény kisdiákok és mágnások, rendőrfőnökök és lovastisztek. A lány tátott szájjal hallgatta. S Péter addig mesélt, míg zihálva hátra nem dőlt. Szemérmének dombjára rátapadt a szoknyája. Péter óvatosan levetkőztette, a lány nem nyitotta ki a szemét. Ilyen csenevész, kicsi testet még nem látott. A lány mellei akkorák voltak, mint a diók, s a bordáit megszámolhatta volna. A hasa is olyan volt a rózsaszínű, kifordult köldökkel, mint egy horpadás.

Táncoljunk, suttogta a lány.

Nem tánc volt az. A lány lehunyt szemmel dúdolt. S ő mintha egy faágat ölelt volna. Nem is nagyon lépkedtek, a lány teste merev volt, esetlen, de boldog. Péter csak tartotta őt, s közben azt érezte, bármelyik pillanatban eltörheti. Kint éljenző emberek vonultak, a fáklyák fénye bevilágította a szobát. Péter a lány mellét, szemérmét nézte. A lány felnyögött, forgasson, suttogta, forgasson. Péter az ölébe vette, úgy forgott vele.

Nem akarsz enni, kislány?!

Táncolni akarok, suttogta a lány.

Jól van, egyél tánc közben, kislány.

Ringatta, forgatta, s a szájába tömött egy kis húsos kenyeret, mit a kabátja zsebéből halászott ki. A lány csámcsogott, két orcáján kicsi gödrök támadtak. Aztán pálinkával itatta, s közben csak forgott vele. Most nappal van, most éjszaka van. Most csönd van, igyál, kislány. Most Istenből harapsz, ez a húsa, ez. A kislány csámcsogott, és egyre csak forogni akart. A szerelmeskedés alatt kifordult a tekintete. Péter ringatta, mint egy gyermeket, csak azt akarom, te buta bogár, hogy neked is jó legyen. Már jó volt, suttogta a lány, hiszen már jó volt, uram. Péter akkor ment, amikor látta, hogy nincs komolyabb baj, a lány már éledezik, a tudatánál van. Még megpisiltette. Nagyon sok pénzt hagyott hátra, tudta, soha többé nem jön. S ahogy a fáklyafényes utcán baktatott, arra gondolt, hogy néhány nap múlva az ő ábrázata is ott lesz a többi férfié között, ott fog virítani a kopár falon. És ebbe a gondolatába beleborzongott. Kisebb csoportosulásba botlott, hunyorogva nézte őket. Egy fiú a Nemzeti dalt szavalta éppen.