Kislány voltam, amikor anyám elvitt az első tánctanáromhoz. Kislány, talán még ez is túlzás, ötéves pici lány voltam, gyufaszál karok, és ceruzaláb: anyám talán túl korán vitt el, azt gondolta, nem lehet elég korán, viszont igaz, hogy egy hét múlva ki is vett, és elvitt máshová, de az az első lecke és az az első hét felejthetetlen lett a számomra, és azóta is, ha táncolok, ha akár csak gyakorlók egy tükörteremben, pedig már elég régen volt az a legelső lecke, azt táncolom, amit akkor tanultam, ott, Amália néninél, aki már föl se tudott kelni a székéből, az elefántvastag vizes bokáin talán két lépést se tudott tenni, vagy ha igen, akkor is csak bottal, pontosabban egy esernyővel, amit botnak használt, de Amália néni valami olyasmit tudott a táncról, amit rajta kívül senki, pedig azóta meglehetősen sok és nem akármilyen mesterem volt, és borzasztó sok kurzuson vettem részt, Kyotótól Marseille-ig, de fölléptem nem is egyszer a táncosok paradicsomában, New Yorkban is, és tagja voltam egy nagyon jó nevű nemzetközi társulatnak másfél évig, amellyel fesztiválról fesztiválra beutaztam a fél világot, de azt, amit a vén Holzfuss Amália akkor mondott, azt azóta se hallottam senkitől, és ha táncolok – mostanában szólóesteket adok – mindig eszembe jut, és mindig ugyanakkor, abban a szent pillanatban, pontosabban egy ezredmásodperccel előtte, hogy kilépek a színpadra, bele a fénybe, és bevallom, én azóta is Holzfuss Amáliának táncolok, a köszvényes öreg hölgynek, aki a karosszékéből előredőlve és esernyőbotjára támaszkodva, fakókék szemével szemügyre vesz, engem, picike, gyufaszál karú lánygyereket, mint amilyeneket akkoriban százszámra vittek el hozzá, a hajdani híres táncosnőhöz, a londoni Royal Ballet prímabalerinájához, aki kimenekült az országból a nyilasok elől – azt mondták, ő első látásra meg tudja mondani, táncos lesz-e valakiből, vagy sem.

Ez valami különleges képessége volt: volt, akinek elég volt a nevét meghallania, és közölte, hogy sohasem lesz táncos belőle, egy x-lábú kisfiúnak viszont, akit Geyzának hívtak, tündöklő karriert jósolt, ami be is jött, azt mondta, ez az „y” a nevében szerencsét hoz. Az ilyen történetek miatt kezdték bolondnak tartani, amúgy is voltak ellenségei, de ő fütyült rájuk.

Itthon sosem táncolt, még a környékére se ment az Operaháznak, csak tanított, szünet nélkül, volt, hogy éjszaka is kurzust tartott, mert nem tudott aludni. Régi tanítványai, azokból is több nemzedéknyi van már, küldték el a gyermekükből világhírű táncost vagy táncosnőt faragni vágyó anyákat Amáliához, mert – ki tudja, mi volt a levegőben? – hirtelen rengeteg kislány anyja szerette volna, ha lányából nagy táncosnő lesz, hogy beteljesítse saját gyermekkori álmait, és már nem volt elég hely a balettiskolákban, a tornatermekben, a tükörfalú gyakorlótermekben, kopogtak a balettcipők, húzódtak az izmok, dagadtak a térdek és bokák: és Amália egy szempillantás alatt felmérte, ki mire képes, mit tud a testével „alkotni”, ahogy mondta, mivel, mondta Amália néni, a tánc „alkotás”, ezt a szót akkor nem értettem, nem is hozzám intézte szavait, hanem, elég szigorúan, szúrós szemmel, az anyámhoz, rám alig vetett pillantást, nem léteztem a számára, azt mondta anyámnak, hogy elvállal, ami már nagy szó volt, ennél többet nem mondott, előre be kellett fizetni az óradíjat – Amália ugyanis ragaszkodott hozzá, ebben nem ismert kegyelmet, akár szegény volt a kliens, akár gazdag, ugyanannyit kért: nem lehetett tudni, mire gyűjtött, volt két macskája, de azok nem kerülhettek annyiba, amennyi pénze összegyűlhetett az évek alatt, mert a lakása nem úgy nézett ki, mint amelyikben bármilyen változás beállt volna az elmúlt harminc évben: sötét falak, rengeteg kép, régi és rozoga bútorok, amelyek között alig lehetett elférni, mert az egyik szobát teljesen kiürítette, ott kopogott a padlón az esernyőjével, ott szitkozódott, ha valami nem sikerült a tanítványának, és ott állt föl egyszer, de el is vágódott rögtön, hogy megbénult a fél karja és a fél arca: ijesztő volt ez az arc, amelyiknek csak a fele mozgott, és amikor másnap anyám otthagyott nála, a megbeszélt időpontban, délután öt órakor – de már sötétedett, november volt – a szívem tele lett rettegéssel, és úgy vert, mint a dob.

Amália néni azonban nem bántott engem akkor. Hozzám se szólt, úgy tett, mintha nem is lennék ott. Beállított a tükörfalú terem közepére, és nem szólt hozzám. Ha megmozdultam, rám rivallt: helyedre! mintha egy kutya volnék. Ott álltam a terem közepén, hol két lábon, hol egy lábon, és Amália néha elaludt, én unatkoztam, de nem mertem moccanni, hiába aludt, néztem magam a tükörben, lassan bealkonyult, nem volt senki, aki felkapcsolja a villanyt, Amália halkan horkolt a karosszékében, amit a táncteremmé alakított nappali sarkába állítottak, de amikor eltelt az egy óra, felriadt, és csak annyit mondott nekem: mars haza!

Anyámnak kezdetben fogalma sem volt róla, hogy mi történik ott, a híres Amáliaféle táncórákon. Eljött értem, felöltöztetett: mert bár nem volt semmi dolgom, azért át kellett öltözni, balettruhába: tütüm volt, rózsaszín tütüm, picike balettcipőm, a hajamat feltűzték csattal, és így álltam a szoba közepén, dideregve, mert Amália fűteni se nagyon fűtött, vagy ha igen, én nem éreztem, csak álltam ott, lúdbőrösen, és vártam.

Harmadik nap a mamám megkérdezte, hogy mit tanultam aznap. Amália néni nem hagyott megszólalni, nem is nagyon mertem volna a jelenlétében, és elhadart egy csomó olyan kifejezést, főleg franciául, plié, relévé, battement, nyújtott battement, hajlított battement, fondu, soutenu, rond de jambe par terre, rond de jambe en l’air, demi és grand rond, croisé, effacé, écarté, allongé, attitűdé, pas de bonrrée, fouetté, amitől anyám valósággal megrettent, ennyi mindent egyszerre a gyerekre zúdítani? kérdezte mégis, mire Amália: nem kötelező!, és akkor megláttam anyám arcán azt a ráncot, a két szemöldöke között, amit már ismertem. Egy hét múlva kivett, és átvitt egy privát balettiskolába, ahol egy éven belül csodagyereknek kiáltottak ki, és talán az is voltam. Még hallottam, ahogyan az utolsó napon anyám üvöltözik Amália nénivel: itt a pénze, tegye el, vén boszorkány!, mert előző este részletesen kifaggatott, hogy mi is történik abban a titokzatos tükörteremben, ahová neki tilos volt belépnie. Sarlatán!, fuldoklott még a buszon is, és olyan szorosan ölelt magához, hogy majdnem megfulladtam.

Az az egy hét mozdulatlanság, az volt maga a tánc. Egy hét unalom, egy hét sivatag, egy hét szenvedés, egy horkoló öregasszonnyal összezárva egy tükörfalú teremben. És amikor Párizsban, a Palais Garnier-ben először táncoltam szólót egy Béjart-koreográfiában – Béjart úgy nézett rám, mint valami csodára, tizenhat éves voltam, kérdezte, ki volt az első mesterem, mondtam neki, hogy Holzfuss Amália, sohasem hallott róla, mondta, de nyilván zseni, tette hozzá – egyetlen hang vakkantott, mordult a fejemben, itatta át minden tagomat, ízületeimet, izmomat, a legkisebb mozgatóizmoktól a legnagyobbig:

Helyedre!