Lapszámok, 2007/1

Báger Gusztáv lírája, az erósz és a logosz metszéspontjában

A honi kortárs líra egyik legkarakteresebb egyénisége hetedik kötetével (A tükör éle) egyre izgalmasabb utakat, kapukat nyitott meg a jelenkori beszédmódok horizontján. Egyrészt úgy dolgozik szövegein, olyan elfogulatlansággal és hevülettel, mintha „semleges diszkurzív tér” állna rendelkezésére. Pedig mást se hallunk, olvasunk a szakma konferenciáin és periodikáinak lapjain, hogy a kétosztatúság lehetetlenné teszi a(z) – jó értelemben vett – indifferens hozzáállást. Nem tartozik ő az ezoterikusok, se a minimalisták közé, megtalálta a maga kis ösvényét a nyelvben, amin magabiztosan közlekedik. Azzal is tisztában van, hogy igazából senki nem lehet abszolút független és érintetlen a jelenkori folyamatok hatásaitól, ha olvas és ért. Ezért nem csinál titkot abból, hogy a beszéde mások mondatainak hálójában helyezkedik el, így a hatástörténet részeként definiálja önmagát. Báger hagyja értékszempontjait lelepleződni, sőt olykor magában a főszövegben is értelmezési ajánlattal áll elő.

Másrészt Báger az egyik olyan magyar költő, aki a beszédes sztereotípiákat gond nélkül ki tudja forgatni, és jelentésképző erővé tudja integrálni. (Ebben Térey János, Varró Dániel és Parti Nagy Lajos útjain jár.) Szerelmi és bölcseleti lírája tele van olyan be- és kiszólásokkal, nyelvi patentekkel, amelyek másutt abszurdnak tűnnének vagy elveszítenék hatás-értéküket, de nála szervesen beágyazódnak a nyelvi kontextusba: „Apám kártyáit kirakom, / sose volt ő szabadalom. / Szépen semmi se működött, / szónoklatnál kinevettek, / józan ajtón kivezettek, / kűrtő-falú űrbe hulltam, / harangoztam minden kútban, / így lettem én széjjel nézett, / de világra sose érett.” (Életrajz)

Báger érdeme, hogy az elvárásoktól idejében függetlenedett, az ironikus tónus és a száraz, tényközlő versmodor jelentésképzése, a hűvösség antipoétikus árama letisztult költői világgá épültek fel nála: „Nem adhatok újabb álmot / zsákomból kifújják szelek / magadnak kell kitalálnod / nő e föléd új emelet.” (Mint apa gyermekének)

A bölcselet és az érzékiség szétválaszthatatlan Bágernél, nincs szerelmi dramaturgia, stilizálás, játék és ideológia nélkül. Az erósz, a filosz (és a Logosz) találkozása jó gyümölcsöket terem nála, a megformáltság, az emelkedettség mindig öniróniába csomagolt, nem mintha nem venné komolyan ezt a területet, de épp ez a (látszólag) könnyed nyelv adja a distanciát ahhoz, a disszemináció ne a szemiózis „végtelen” szabadságába torkolljon, hanem határok között zárja rövidre a megképzett kontaktust olvasó és szöveg áramkörében.

Báger a beemelt, citált fragmentumokat jól működteti, az intertextus és az intratextus közötti mezőben egyenrangúak az eredeti, saját panelek és a vendégszövegek. De fölmerül benne a kérdés, mint megannyi nyelvújító poétában, vannak-e egyáltalán még megmunkálatlan nyelvi lehetőségek, terrénumok, ahol fölbukkanhat esetleg nagy ritkán ama Eredeti Gondolat (vagy forma). A Báger-irodalom tanulsága szerint vannak ilyen potenciák, megművelhető (ugar) földek, ahova lehet versmagot vetni: „Hírtornyok szerint / sütik a konyhák / éneklő lombok / kopasztott szobrát. // Hangot álmodtam / tenyéren, vállakon. / mannává gyúrja / Assisi két ujja.” (Olasz kapcsolat)

Tágas nyelvközi mezsgye az, ahol szerzőnk játékteret épít szövegeinek. Több nyelvréteg, irodalmi nyelvjárás találkozik a textusok egymásba illesztett elemei között: „Árnyékok tolakodnak. / madarakra levelek, / levelekre madarak. / Minden összeér: jelenlik. / Távolság, nem omlik alá semmi: / mindenki: álomlik, / minden lebeg.” (Időtáv mollban)

Mintha Marno János, Petri, Tandori, Oravecz vagy a Rába György által megépített hangfelvételek lettek volna összevágva ebben az egyetlen kis versben. Érdekes szintézis, sőt annál több: korszak-leltár. Az Időtáv mollban egyébként is az egyik legjellemzőbb Báger-darab. A harmadik versszakát külön érdemes kiemelni: „Emléklik: / oszlopnyi / csonka / kő” – Mallarmé, Baudailere, Aragon és Jabes. Mint egy szöveg-épület, az időtáv, a moll, mind olyan elemi részecskék, amelyek nagy korok atmoszféráját, nagy költők allúzióit hordozzák.

A Modern alkimista az a vers az Iker-képek című kötetből, amely jelzi azt a bipolaritást, ami a szerelmi-bölcseleti líra alapja Bágernél. A költő „szívószállal a szívében” van „egyedül”, ami mégiscsak kapocs a köz és a magán között, a sokad magunk és az egymagunk közti átmenetben. Ez tehát komoly lehetősége az önfeltárásnak, a szívószál, amelyen keresztül (ami a vers is lehet ebben az esetben) bejön a külvilág az énbe. A szeretet itt nem, mint negédes kuplé vagy keserédes sanzon van jelen, hanem, mint agapé, a kölcsönösség, az önzetlen odaadás realitása: „Szeretet nedvét akarom / nedvek sehol se ütnek át / arcunk sivatag borítja / oázis-szemünk üvegház.”

Nem pusztán az ideavesztés sziklaszilárd csalódottsága szólal meg ebben, nem holmi kiábrándultság, közöny vagy cinizmus, hanem az érzékiség és a lelkiség artikulálhatatlansága. Nincsenek vallomások, magány-érzetek, nincs szégyen, kiábrándultság, hanem nyelvi feldolgozottság van, amiben a költő nő-képe összeáll. Nem szenvtelen pszichológiát ír tehát, nem is önemésztő szerelmi liturgiát, mint Szabó Lőrinc, hanem tulajdonképpen naplót, amelynek a nyelvében van a megragadhatósága, állaga. A beszédmód körvonalaiból épül az önportré, a stílus héja alatt tapintható ki a szerelem természetrajza, minősége. Az önfeledt ódai dikció és a trubadúrköltészet távol áll tőle, de bedolgozza ezek felfrissített építőkockáit anyagába, hogy utaljon arra a líratörténeti hanyatlásra, amit ez a fajta „érzelemgazdagság” hozott magával a hatvanas-hetvenes években. Báger szerelemfelfogása és hagyományszemlélete alapjaiban filozófiai, mégsem száraz, nyelvtani allűrök játéka, hanem ízes (beszédes), differenciált nyelvi konstellációk összekapaszkodása, azaz önáltatás és magakelletés teljes elutasítása.

e-mail-ezek neked
reggel délben délután
este szól kifeszült dobokkal
a szerelmi nagyzenekar
álmomban érezlek
mint a hóesést
kora reggel
mintha fát fűrészelnének
a hólapát idegen nyelvét hallgatom

(Aktusok)

A tiszta, gondmentes, áttekinthető viszonyokra a költő is vágyakozik, de nem adja fel személyiségének eddigi vívmányait ezek elhamarkodott föléléséért, mert illúziókat lát a „duzzadó velőt” szorító „horpadt koponyák” mögött (Úgy szoríts).

Világ és nyelv, realizmus és költészet összehangolása alighanem akkor a legadekvátabb, amikor a szűkszavú, tömörített gondolat kibomlik: „A test sátrából / a fény szívószálai. / Füst házából / kerekített trombiták. / Köztük részeg pollenek, / meok-nádsíp hangjai, elakadt szárnyak hálójában / tarka rizsszemek. / Méregetem a levegőt, / s olykor veszem is – Veled.” (Sátorban megfigyelt levegő)

A szívószál újrafogalmazása, újbóli felbukkanása a lineárisan olvasó befogadóban is előhívja a korábbi szívhangok ütemeit.

Rendkívül szokatlan és újszerű Báger viszonyulása a növényekhez, állatokhoz a bölcseleti elmélkedés kiterjedései között, van, amikor a tárgyakhoz, és van, amikor emberekhez hasonlítja „őket”. De mind a két esetben mély értelmet ad a komparatív filológiának, tétje és súlya van nála az összehasonlításnak: „A madarak (puha gépek) / kivételével / akkor is ha közben mozog / talaj menti minden. // Lehajolunk a virághoz / hamuhoz, tűzhöz, jéghez. / Lehet belőlük fagylalt fénylő írisze? / kiálmodott verseskötet...”

Ha hozzávesszük az emberi és állati entitás differenciájának derridai elkülönböződését, a versteremtés gyakorlata egész sor további megkülönböztetést von kétségbe: megértő és nem-megértő, értelem és szenvedély, logika és retorika, igazság és hasznosság, filozófia és szofisztika között. Azon megbízások egyike, amelyeket a tömegdemokrácia sikere adott a filozófusoknak, költőknek, ezen megkülönböztetések újrafogalmazása volt, inkább a szabad és erőszakos egyetértés közötti politikai különbség szempontjából, mint a föltétlen és föltételes közötti metafizikai megkülönböztetés szempontjából. De Báger föloldja a látszólagos ellentétet saját mikrovilágában is: „Körülforgó fejjel / öregasszony ingben / talán már vadászat / városszéli házban / ahogy csak kísértet / palackok nyakán át / bokrok nyílnak-zárnak / négy-öt gyermek örvendezve / kerítésen átröpül / Harap utcán kíváncsiság / kérdőjel az örv körül.” (Kompozíció)

Önellentmondás azt hinni, hogy a demokráciát inkább erővel, mint példamutatással lehet terjeszteni, hogy a férfiakat és nőket kényszeríteni lehet a szabadságra. Báger szerint nem önellentmondás azt hinni, hogy rábeszélhetjük őket: legyenek szabadok. Kabdebó Lóránt is utalt a költő lírájában jelenlévő „szabadsággondolat” abszurditására. Ha a költőknek, irodalmároknak van még szerepük, akkor az éppen ez a fajta rábeszélés. Valaha, amikor többet gondolkodtunk az örökkévalóságon és kevesebbet a jövőn, mint most, az igazság szolgáiként határoztuk meg magunkat. Manapság kevesebbet beszélünk az igazságról, és többet a hitelességről, kevesebbet arról, hogy hatalomra juttassuk az igazságot, mint arról, hogyan őrizzük meg a hatalmat tisztességesnek.

Báger Gusztáv úgy véli, hogy ez egészséges váltás. Az igazság örök és maradandó, de ki tudja biztosan, hogy mikor birtokoljuk. A hitelesség, miként a szabadság, időleges, esetleges és törékeny. De mindkettőt felismerhetjük, amikor a miénk. Valóban, a szabadság, amelyet a legtöbbre tartunk, ez: szabadság arra, hogy becsületesek legyünk egymással, és ne büntessenek meg ezért. Egy alaposan elvilágiasított értelmiségi világban, amelyben a bizonyosságra és változásmentességre vonatkozó remények teljesen eltűntek, mi írástudók úgy határozhatnánk meg magunkat, mint ennek a fajta szabadságnak a szolgáit, és mint a demokrácia szolgáit. Az alábbi vers erről a szolgálatról szól:

A Galaktikákat nem értem.
Olyan zárt spirálok.
Hogy már szerves lények.
Olyan végtelenek,
hogy már lelkük van.
Az érzéseiket nem értem.
Taktikák, praktikák.
Egy rugóra járnak –
Olyan szép halálok,
Hogy holnap is remélnek.

(Emberi Galaktikák)

Hitelesség és szabadság, igazság és érzékenység, életrevalóság és gondolkodás összefüggései ezek. Szerzőnk masszivitásában légies, tárgyiasságában elvont vers-formációi rejtett kapcsolatokról tudósítanak, a szeretet és a bölcsesség, a szerelem és a bölcselet összekapaszkodásáról: „Igen – a szépség! / Szemüveg, blúz, gyermekágy. / Beszélni fölöttük? / Csak róluk lehet. / Amikor, például, körülállnak / s mi elnézünk alattuk, / vagy ki az ablakon. // Fontos – a nevelés. / Virág, csirke, gyerek.” (3 tojás T. D.-nek)

Nem tud cinikus lenni, és ez nagyon jellemző adat. Nem tud érzéketlenül átsiklani még egy csirke „sorsán” sem, érdekli minden, ami élet. Keresve se találnánk nála optimistább embert, aki ráadásul nem légvárat épít, hanem biztos alapra. A logoszra. A tények tisztelete, a gazdasági- materiális valóság beható ismerete nála nem újsághírek, tudósítások függvénye. Mint pénzügyi szakember, aki bejárta a világot és nemzetközi tranzakciókat világított át, válságokat és fellendüléseket egyaránt tanulmányozott, a filozófiában sem „kapkod”, a költészetben sem tekinti elhanyagolhatónak az apró momentumokat, a pici, de annál izgalmasabb részleteket. Higgadt és áttételes gondolkodó. Ezért mértékadó számára Tandori Dezső világképe, nyelvkezelése, mert T. D. sem nézi le az apróságok univerzumát, sőt! Ezekre épít. Báger továbbírja, megkettőzi ezt a módszert, a mások számára „oly” nagy ügyekre sem néz emelt fővel, inkább kritikusan, kételkedve figyeli, mi lesz a történelem alanti létű alakjaival: „Ujj és felület között / csak tétova mozdulat: tengermélyek fölhajtása / ruhák, fénylő ráncvetések. / Légbe süllyedt állványokon, vegyszer s ital páráiban / lélegzés utáni törlés, / s a papnő szeme, fölsejlő, / visszahőkölt rettenete. / Csak a keret a biztos, a homály. / Kép nélküli elképedés. / Az igazak dilemmája / a végső fölfeslés előtt.” (Restaurátor)

Az emberben levő önkényesség a rajta kívül levő véletlenség megfelelője. Ezt is Kierkegaard fogalmazta meg a Vagy-vagy című műben. Ezért van az, hogy a nyelv gazdag anyaga a világ szituációiban még árnyaltabban jelenik meg. Báger bölcseleti ars poeticája ebben a paradoxonban van, a kontingens fragmentumok, nyelvtörmelékek nála ép és kerek formákban állnak össze verssé, ugyanakkor a kerekded, lecsiszolt toposzok szaggatott, réteges és szemcsés textusokban jelennek meg: „Benne még olvad az arany / bár a tengely körvonala feltételes / nincsenek meg a hegygerincek / még a völgy se vonalaz / a kukorica-lándzsák tompák / körülírhatatlanok a mezők / fehér hullámok körülöttük / hagymák dobálják héj-ruháikat / száz villanó fodor és szem / egy ház apró fényponttal jelez.” (Busz érkezése sűrű ködben)

Báger egyszerre reprodukál és archivál. A létrejövőt megtestesülés közben máris újraírja, széttördeli, mert így tud beleavatkozni a nyelv alakuló folyamataiba. (Persze nem kerget délibábot a beavatkozást illetően sem, tudja, csak azt írhatja, amit a beszéd „megkövetel” és a nyelv maga képzi azt, ami örökké formálódik egy hatástörténeti centrifugában.) Mintha fotográfiákat készítene sorozatban, a tradicionális reprezentációs rendszert a tudatalatti metaforájává változtatja. Így a vers-kópiák a megfigyelés, olvasás pillanataiban új jelentésréteget képeznek a befogadó képzeletében. Az ikonikus szemlélet így minden részletet kinagyít, olyan részletek elevenednek meg, amelyeket nem a nagy teljesítményű optikákkal lehet megvilágítani, hanem a modelláló mnemotechnika (emlékezet) működtetésével: „Csak az igényt elégítse ki, / a többit elintézem magam. // Száztíz méter túl hosszú táv: / a megszokott ágy visszahúz – / napról napra izzadás. // Ha magamról megfeledkezem / asszonyi játék / esetleg egy régi csók. / Őszidők óta így megy ez.” (Cosi fan tutte)

Az ősi idők és az ősz összecsúsztatása, hangzásbeli lefedettsége még inkább megerősíti az olvasóban a szerelmes versek iránti vonzalmat, nemcsak önirónia van itt, a magáról megfeledkező nyelv és individuum önfeledt játékába (játszmájába) avat be a szerző.

Báger azért vált egy üdítően újszerű nyelv beemelőjévé (megalkotójává) a mai magyar lírában, mert igyekezett a beszédmódokat származástanilag beilleszteni a kulturalitásnak abba a dinamikus hálózatába, ahol az irodalom forrása, eredője a szöveg maga. Báger engedte, hogy a nyelv „csinálja” a stílust, persze ehhez ismernie kellett az előzményeket, azaz a legadekvátabb tradíciókat. Ő nemcsak ismerte ezeket, hanem használni tudta, beépíteni a saját „hozományába” ami szintén egyfajta narratológiai hagyományként jelent meg.