Féltő diázás

Előttem villannak azúr diák...
Velence – gondola-melódiák.
Főiskolásként (megbukott diák)
délnek mentem... Nem vártak indiák...

És Assisi fény-gloriás dombján
szent-barna köpenyeget nap dob rám...
Ravenna ókupolája – korán –
megkoronáz a művészet okán.

Szent Márk terén angyal-galambok közt
gondolat gombolyag cölöphöz kötöz:
Mért, hogy a széles földközi égöv
palota pompáját e földi mérnök

soha már utánozni se tudja?
Silány az ember jövő-múltja –
jelene másképp, hova (mint kútba)
fejest ugrik, mert inkább megfúlna,

minthogy fürdene históriában,
szín lenne az Uffizi képtárban,
groteszk álarc a karnevál táncban,
felizzó kövezet Sienában.

E helyett robog sok ócska motor,
Dózse palotán megül a por,
a Dóm aranykapuján komor
árnyék grimaszol – a kizsarolt KOR.

Előttem villannak megunt diák:
itt Assisi fény-gloriás dombján,
ott Márk terén (angyal-galambok tán)
dohogok a képben – lazúr diák...

Megfésült felhők

Megrázta üstökét a Nap Fej...
Kupola-freskó alápereg...
(Rokokó-káosz ősmestere.)
Angyalszárny, korpa, félistenek.

Oszlopfotel – toposzkényelem.
Simeon haja, mint dór-redő
Grádics-megértés szintjéig
omlik, hol bugyog embervelő...

Jólfésült báránygyapjainkból
most pikkelysömörös bőr szitál.
Inog a Dekkán, és ind hó hull –
vég-rágát rezeg hamis szitár.

Szádu farkát nyújtja sziklakő...
Hamu haján halott fényt temet.
Tűz-istenítő mormolásban
sohamegnemértés-rettenet...

Tíz évig állt, és lóként aludt.
Semmit őröltek gyomor-malmai.
A jólfésült felhők nevették –
táltos lovak szabad almai.

Püffög a dob. Önhaján lemászik
más-tudatából kikelt fiók.
Négynegyed-isten technót teremt –
medve-kultos eső-dáridót...

Pentaton emlék – öt hang a tét.
Jól variál benned a főzet.
Kiürülten alszol száz napig,
s korpáll a jólfésült tetőzet...

Figar-olló csattog a fülnél,
burák zümmögik a létkórust...
Sampon, zselé... Buzi hajszobrász
teremt diszkófénynek szánt Hórust.

UV-ben hó: garnier – korpa.
Nehéz haj, varázspálca-farok,
és nincs többé újjászületés –
nem voltam, de végeszakadok...