Minden célból élet, Megérem életem, Drágakő-fantázia
Minden célból élet
Méghogy éltem! Jó, volt néhány
zakolatlan év, sőt talán
esztendő, ez még a gyerekkor talánya,
vagy vackor férfikorom magánya,
sőt mozgási szabadság, beszéd,
és a váratlan jött pár bécsi év
a Szavojai-szoborral, a világ
legköpetnyibb szőlőskertjével, a tág
kantinnal a Ring sarkán, a caféval
a Schwarzenbergplatz derékalj
haverjai közt, de csak a múltból,
amikor Attila az én jó Fényes Samumtól
kapott tejhabot, jószót, fityinget,
egy girhes krapektól ujjatlan inget,
és bútorszállításból jelest Lesznai
Málitól, s ezek lettek a hasznai...
Éltem még zaklat nélkül a nők közt,
pirinyó drukkerek közt kerestem a szóközt,
sínek közt járatot, jót külkerületekben,
meleget, ahová letettem egykori heggem,
és gulást ettem tschúsok közt, kik szakadtan
plasztikszütyőkkel kezükben szaladtak
városszerte, persze nem a Stephansplatz
kerületében, csak a külső lelankacc
flaszterokon, ja, meg éltem egyenletesen
a Kutschkergasse meg a Schottenring velem
ringó macskakövein, a pékségek illatában.
Éltem virgoncán, mint a számtan-
könyvemben a talpas egyes, vízben a
szigonyhal, vagy háború végén nagyapa,
izgalmak nélkül, daraemberként hétköznapokba
paszírozva, hogy beférjek papucsban a pokolba,
vagy földi vezérléssel az Uradalomba...
Megérem életem
Talán kitty-kotty, kotyogok e fossal.
Alámvaló e népség,
katonaság, magam vagyok a bordal,
semmi más, semmi beszédkészség.
Volt idő beszélni, szárnyalni, élve vélni.
De bedőlt a tető, a kékség.
Életem után nem lehet többé nem élni,
talán akad egy isteni nyugszék.
Számolni soha már a versben, séta közben.
Megvolnék, kösz, ha lehetnék,
s nem csak záplég, könyörszék, lássék-tessék.
Érett, ha-ha-ha, mindent tudok öregen zölden.
Isteni darabokra végre összetörtem.
Más sem vagyok, egy ádám-hol-vagy-térkép,
vagy egy fej felett lógó kapaszkodófogantyú.
Megérem életem, mindegy, milyen hosszú.
Drágakő-fantázia
Melegen, hideg kezeken
zöldellt apró berill-kövem.
Királyokon, koldus nyakában
egyforma nyájas csillogás van:
mindig a játék és a fény
szövedéke rejlik a csókban,
ami nem csillog, mind valótlan,
súgja kövem nyakán, kezén
kedvesemnek az én kövem:
fehér, vérpiros bőrödön
pázsitok rezgő tarkaságát
sugallják nyugvó kő-szibillák:
amit ásványi szél sodor
s ami csak itt-most láthatatlan,
azt látom meg szőke nyakadban
s amit nem láthatok sehol.
Ilyen gyönyörű kis szeráf
ez a kő. Túl messzire lát
rajta át a szomorú ember:
mert jó ösztönző félelemmel
tovalátni, távlatokat
kicsiny semmiségünkhöz mérni!
Olyan jó saját emlékünkbe térni,
ahonnan minden ember kimarad...
Vissza a tetejére