1.

A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.
A haj, a lomb sugárzó-fiatal volt.
Az arc: maga a megkövült idő;
vonásai törődöttek, kemények.

S az arc mögül a tölgyfa lelke nézett.
Csak ártatlan jóságot tükrözött,
mint aggastyáné vagy kisgyermeké:
a kemény héj alatt lágy volt a lélek.

Ott állt a hatalmas fa délcegen,
egy arkangyalt idézve, kit a Kert
Ura állított őrködni e posztra.

S körül a Kert: kápráztató a fényben.
De talán csak káprázat maga is
arany-, vér, vagy ivorszínben lobogva.

2.

Arany-, vér-, vagy ivorszínben lobogva
e káprázat most is kísért az éjben.
Mindig körülvesz, s már holtig kitart:
félig képzelt, félig valódi éden.

Kiűzetésünk is félig legenda;
töredék emlékek s anyám meséje:
ott még boldog volt, s mindig visszavágyott.
A nagybetűs Kert: örökségem része.

Örökül kaptam, mint a génjeit,
álmait is. Úgy álmodom tovább,
mintha képzeletem az övé lenne.

S ahogy átsejlik, ahogy feldereng
egy más közegből, magam sem tudom:
Volt-e a Kert, vagy álom szállt a kertre?

3.

Volt-e a Kert, vagy álom szállt a kertre?
Volt-e az Élet? Vagy csalóka képe
hitegeti a konok csodavárót,
hogy most másképp keresse: visszanézve.

A jövőből – ez is kiűzetés volt –
hogyan, mikor menekült át a múltba
minden szépség s a fenntartó remény,
a mindig elől ragyogó? Ki tudja?

Remény a múltban: az én hitvallásom!
Nem rosszabb paradoxon bármelyiknél,
mely religiót, egyházakat éltet.

Átjárás nyílik egykedvű napokból
éber elmével egy másik világba,
hol lila fák közt lankadoz a lélek.

4.

Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
misztériumok ősi titka vár rád.
A magad sámánja vagy, aki mint a
levegőt, ki-be lélegzi az álmát.

Lila fák közt vezet a Hallgatás
Tornyáig út, a lélek útja; ott áll
a huszonnégy nagy madár eleven
szobra, kővévált párnájuk az oltár.

Ott történnek a nagy találkozások!
Nincs különbség holtak s élők között,
hisz örök álom próbája az éber.

Vének ifjak közt úgy vegyülnek el,
mint gyermekek, ha együtt játszanak.
Az ég teli van gyermeknevetéssel.

5.

Az ég teli van gyermeknevetéssel.
De földi hangok. Nem szférák zenélnek.
Halandó ha tiszta örömöt él át:
fausti pillanat, véget nem érhet.

Örök jelenként élik itt a múltat,
egész szívvel, ahogy a gyermekek
örülni tudnak. Nem felhőzi semmi:
szeplőtlen őrzi meg a szeretet.

Én Istenem! Nem kevés munka kell,
míg a tűzben kiég minden salak,
hogy feledjünk depressziót, kudarcot.

Szeretetről sok üres szó esik.
Kálváriánk végére megtanuljuk.
Napsugarak zúgása, amit hallok.

6.

Napsugarak zúgása, amit hallok.
Számban jó íze van, Isten, nevednek.
Miként a halandó lények nevének,
akiket szerettem, akik szerettek.

Nekik szól hozzád rebbenő fohászom.
Őket jelenti nekem a neved,
aki kapocs vagy köztem és közöttük,
kihez e szomjú sóvárgás vezet.

Hisz minden hitünk belőle fakad.
S éppúgy: kétségeink a tagadásban.
Bármi, ami a reményt ösztönözze.

Keresgélünk felhők közt, fűben, fában,
szeretteink és a magunk szívében –
titkos indákkal minden összekötve.

7.

Titkos indákkal minden összekötve.
A kertről szól ez is. Elágazások,
a gondozott rész mögött a bozót.
Szamártövis, bogáncs, egész csalános.

Rend és kuszaság egymásba vesző
labirintusa: mint az életed.
Tévelygések és elrendelt irány:
láthatatlan fonál, a sors vezet.

És közben: csak a csend. A madarak
füttye, a szélzúgás sem töri meg,
a háttérzajból méginkább „kihallod”.

S fordítva is: ha pusztán gondolatban
felkiáltasz, a csend megsokszorozza.
Hogy zengenek a messze-messze halmok!

8.

Hogy zengenek a messze-messze halmok!
Valaki felkiáltott valahol;
az a gyönge hang rég elhalt a térben,
amelyre ez a zengés válaszol.

Hegyek adják tovább a láthatár
karéja mögött egymásnak dobálva.
Így öblösödik visszhangként a múlt,
éri el a felhőket vézna lángja.

Megnő a múlt, ha egyszer rádtalál.
S akikre rátalált, mint kincset őrzik,
vigyázzák végső leheletükig.

Kitartanak, mint a hű katonák
őrhelyükön, s tanúi még, amint
a láng a kéklő égben eltűnik.

9.

A láng a kéklő égben eltűnik,
s a szárnyas idő minden mívei.
Az ég alatt az is csak jelenés,
ami örök mivoltát hirdeti.

Ragaszkodásod drága tárgyait
valóságukban meg nem óvhatod.
Mégsem csak szólás, metafora, nem!
hogy tovább élhet bennünk egy halott.

Eleven sejtek összjátéka kell:
élő anyag őriz élő nyomot.
Így tarthatod életben őt, amíg

ki nem alszik benned is az a láng:
szerény őrlángja az eltűnt időnek,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.

10.

S az arcok is elfutnak, mint a víz.
Ilyennek őket már senki se látja.
Egyedüli példány mind: benned is.
Egyedi portré, egy szív alkotása.

Hány életed van másban, s hány halált
szenvedsz más által? Töprengsz néha rajta?
És hogy egyszer majd veled tűnik el
valakinek utolsó szellem-arca?

A nagy folyó nélkülünk fut tovább
ismeretlen tájak felé. Belőlünk
egy porszemet sem visz többé magával.

Képzeletünk nem birkózik meg ezzel,
de az értelmünk kénytelen belátja.
Új gyűrű karikája leng a fában.

11.

Új gyűrű karikája leng a fában.
Új tavasz jött. Mi benne még az új?
A régi vágy reinkarnációja,
hogy felfedezni újra megtanulj

özönvíz eltemette dolgokat –
hiszen benned működtek észrevétlen;
egy érintés, ami nyomot hagyott,
versek, szavak, villanás egy levélen,

az indulás reggele, különös
boldogsága: a vonathoz kísértek,
s nekivágtál – elszántan s tétován;

a kedves arcok, tárgyak: kincseid
ragyognak itt megújult foglalatban
az éjszakák fekete bársonyán.

12.

Az éjszakák fekete bársonyán
te látod csak e kincset fényleni.
Mindenki másnak hozzáférhetetlen,
akár egy halott ékességei.

Veled hántolják el az ötven év
előtti nagy nyár smaragd ékkövét?
A gyermek-évek hosszú gyöngysorát?
A lelked értük fáj, ha magadért.

Értetek, kiknek drága szellem-arca
általam él. Velem együtt fogad be
egy más elem: öntudatlan s örök.

A kertben ültünk kőasztal körül.
Egy kicsit együtt vagyunk még a Kertben.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.

13.

A fák ragyognak, mint a sark-körök.
Ez a sugár fényeskedjék nekem,
ha valóságos időm végetér,
ha megnyílik a belső végtelen!

Nem juthat át a nemlét küszöbén
soha: az öröklétre tár kaput
eszméletünk végső (s véget nem érő)
perce. Mors bona nihil aliud!

Minden életből kitelik a menny,
s a pokol is. Mi dönti el? A hit?
Testi kín? Ellenszegülés? Alázat?

Hiszem: az a világ marad velünk,
amit magunk gyöngéd szívvel megóvunk.
Az én szivemben boldogok a tárgyak.

14.

Az én szivemben boldogok a tárgyak.
Így kell lenni, így jó, nincs más esélyem.
Egy rideg, örömtelen nap után
ezt mormoltam, amíg nyugodni tértem

enyhületet várva az éjszakától,
s magamtól is bocsánatot talán.
De csak lökdöste a redőnyt a szél,
csak sugdosott a kísértő magány.

Nyugtalan éjszakám volt. Nagysokára
szánt meg az álom. Még féléberen
megéreztem a csöndes jelenlétet:

egy testvéri lény közelségét. Ekkor
szétsimította sűrű lomb-haját.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

15.

A haj mögül egy tölgyfa arca nézett...
Arany-, vér-, vagy ivorszínben lobogva
Volt-e a Kert, vagy álom szállt a kertre,
Hol lila fák közt lankadoz a lélek?

Az ég teli van gyermeknevetéssel.
Napsugarak zúgása, amit hallok.
Titkos indákkal minden összekötve:
Hogy zengenek a messze-messze halmok!

A láng a kéklő égben eltűnik,
S az arcok is elfutnak, mint a víz;
Új gyűrű karikája leng a fában.

Az éjszakák fekete bársonyán
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
Az én szivemben boldogok a tárgyak.

A kezdősorok kedves költőimet idézik (sorrendben: Nemes Nagy Ágnes, Borges, Borges, Weöres; Szabó T. Anna, Ady, Tóth Krisztina, Kosztolányi; Kosztolányi, Borges, Balla Zsófia; Szathmáry György, Nemes Nagy, Nemes Nagy).