Lapszámok, 2006/4 CSALÁDTÖRTÉNETEK

Az önkimondás küzdelme

 Jenei Gyula: Ha kérdenéd. Parnasszus Könyvek, bp., 2006.

Jenei Gyula ötödik verseskönyve egy szikárságában is termékeny költői pálya töprengésre késztető állomása. A korábbi kötetekben (Hátországban, 1990; Valahogy, 1992; A víztorony vitorlái, 1997; Grafitnap, 2002) markánsan alakuló lírai arcél az újabb ciklusokban tovább finomodik, karakteres vonásokkal gazdagodik. A karcsú könyv azonban nemcsak az önfelmutatás ismételt gesztusaként figyelemre méltó, hanem azért is, mert benne a lírai szövegszerzés izgalmas folyamata mutatkozik meg.

A Jenei-vers telítettsége különféle olvasásmódokat tesz lehetővé. Olvasható a kötet a benne szereplő kurziválások felől. Ha így járunk el, s a vendégszövegek irányából közeledünk hozzá, megállapítható, mely idézet honnan származik. Az aprólékos vizsgálat kimutathatná, hogy a kurzivált sorok-félsorok, olykor csak szavak-szószerkezetek nagyobbik hányada önidézet, kisebbik része Kosztolányi-, Füst Milán-intertextus. A szövegalakulások efféle nyomozása jeles eredménnyel kecsegtetne, és szembesítene olyan elméleti kérdésekkel, amelyeknek megválaszolása túlmutatna a recenzió keretein. (Fölvetné ugyanis azt a problémát, hogyha egy korábban lezárt, megkomponált költemény némely sora helyet kap egy időben hozzá képest később keletkezett műben, a kiemelt szövegrész új kontextusba kerül, s így részt vesz egy újabb jelentés kiképzésében, vagyis a szövegek egy lezárhatatlan dialógus elemei lesznek. Kérdés: akkor végül is befejezhető-e egy vers, avagy az életmű elvileg végtelen szövegkorpuszának jelentéslétrehozó képessége az újraírások által újabb és újabb jelentésmezőket generálva azt a helyzetet idézi elő, hogy az egymásba hatoló, egymásból kifejlődő mondathalmazok egy valójában soha-meg-nem-írható, le nem zárható folyamatot képeznek.) Vizsgálhatnánk a Ha kérdenéd darabjait tehát az önidézések felől, s megállapíthatnánk ezek forrását, összevethetnénk a korábbi és az újabb költemények világát, így láthatnánk a formálódó lírai életmű alakulását. Ezen aprólékos, szinte mikrofilológiai műveletek helyett, elfogadva és megállapítva az átírások egyszerre játékos és egyszerre „halálosan komoly” gesztusának elméleti létjogosultságát, a Ha kérdenéd kompozícióját egyelőre lezárt egészként olvassuk. (Mindemellett termékeny elmélkedésre adhatna okot annak a jelenségnek az analízise, amelyben a nyelvileg konstruált én szétírása illetve újrakomponálása a különféle textusok létrehozta ének elkülönböződésének fokozataiként ismerhető fel.) Jelen írásban azonban inkább a Ha kérdenéd világának a recenzensre gyakorolt hatását állítjuk a középpontba.

A kötet ciklusait (Gombostűre tűzi, Feltételes mód, Innen az ott, Fekete-fehér, Nem szomorú, nem vidám) a negyedik kivételével, amely Tabák Lajos fényképeinek „versbe vétele”, a lírai személyiség öntanúsító energiái uralják. Jenei Gyula az „összerakhatatlan / puzzle a múlt” (Gombostűre tűzi) szószerkezetbe sűríti azt a költői erőfeszítést, amely a megélt idő emlékdarabkáinak halmazából kívánja rekonstruálni a rekonstruálhatatlant. A múltteremtés (és annak lehetetlensége) a beszélő önépítésének megkerülhetetlen állomása, hiszen a személyes jelen minduntalan felesel a korábbi életszakaszokból előhívható emlékekkel. A kötetben – amelynek koordinátái az idő, az emlékezés, illetve a leltár – a megfoghatatlan idő versbe exponált pillanatai közé szervesen illeszkedik a Tabák Lajos-ciklus, amely éppen a százesztendős fotográfusi (tehát az időt megállító-sűrítő) pálya kinagyított pillanatképeinek kronologikus sorrendbe állításával sugallja a fotóművésznek a világkáoszbeli rendteremtő képességét.

A Gombostűre tűzi ciklusban a szétfolyó időt tárgyiasítani akaró én határkijelölő erőfeszítéseinek következtében válik szemlélhetővé. A lírai én magántörténelmének soha össze nem rakható darabkái bukkannak elő az emlékezés mélyvilágából. A sört kortyolgató apa (Két délután), a betegségekkel küzdő anya (Mellérendelő), az unokájának buszt stoppoló nagymama (Elsuhant), a sovány kisgyerek (Próbálkozik), a lányok fenekéről ábrándozó kamasz (Elsuhant) elevenedik meg a lapokon egy-egy pillanatra.

Az önmagában véve teljesen hétköznapi cselekvések a megnevezés által válnak fontossá. Továbbá azáltal, hogy a beszélőhöz tartoznak, aki erős küzdelmet folytat a megnevezésért. Az alkotásért. Azért, hogy az emlékezés során látszólag rendszertelenül felvillanó képek, a tudatműködés eredményei kirajzolhassák a nyelvileg teremtett múltat. Az innen feltűnő mozzanatok állóképek: a leltárszerű, tárgyias leírások (Megnevezi, Törékeny) ritkán keverednek csak valami epikus jellegű megfogalmazással (Elsuhant, Megnevezi, Tízkoronás). A fel-felbukkanó képdarabkák határozzák meg az emlékezés útját: „elenyésznek a részletek, / a mozaikok összetörnek, / fáradt szívünkben kitartóan / verdeső emlékek gyűlnek” (Kép). Az emlékei között botorkáló beszélő gyakran ütközik a kifejezhetőség korlátaiba: a versírásért folytatott küzdelembe. E folyamatban a kimondás akadálya nemcsak a lélekben van, hanem a szavak devalválódásában is: „nincs / mit mondanom, a szavaimat el- / használták a barátok, nők, a postás, / a közértes, a vízóra-leolvasó” (Próbálkozik).

A makacs „verset akarok írni”, a „próbálkozik velem a vers” (Próbálkozik), illetve – a harmadik ciklusbeli – „ez nem az a vers, amire készülök (Innen az ott), a nyelvi anyaggal küzdő alkotó önjellemzése. Azé az alkotóé, akinek szűkös létperspektíváit a hajdani utazási emlék (Párhuzamosok), a leltárszerű leírások (Megnevezi) mutatják. Igaz, a szellem a kisszerű világban Gausst, Bolyait, Einsteint idézi (Jelentésszintek). A „harsány szavakhoz fiatalság kellett” (Fosztóképzés) – írja a gyermekség idejére, a múltra a férfikorból visszatekintő költő. A múltidézés a Jenei-versben azonban nem nosztalgikus természetű; éppen ellenkezőleg: olykor tárgyiasan pontos (Törékeny), olykor epizáló (Elsuhant), s csak egészen ritkán árul el némi érzelmi színezetet (Kép).

A Feltételes mód ciklus öt darabja a kötet „hagyományos” verseit kínálja. A dalszerű költeményekből szerveződött egység sajátos szerelmi líra, amelyben a hangsúlyozottan hétköznapi cselekvések képei (Vennék neked) izgalmasan elegyednek a Füst Milánért rajongó kedves lényéből sugárzó erotikával (Hajad fiús). Az ütemhangsúlyozásra törekvő négysoros strófák üdítően emelkednek ki a depoetizált szabad versek sorából. A művek szerelem-képének kontúrjai azonban éppen a feltételes módú igehasználat következtében mosódnak el, s a Hajad fiús zárlatában („fölhívnálak évek múlva, / hogy elmondd, kitől van gyereked”) a hatásos poentírozottság ironizáló módon vonja vissza a korábbiakat.

Az Innen az ott ciklus folytatja a múltteremtést, bár itt talán erősebb a tárgyiasságra törekvés, mint a Gombostűre tűzi verseiben. A „töpörödött, drága nagyanyó” (Görgeti), a cigarettát lopó „egynapos vagabund” (Azt hittem) alakját megidéző beszélő a múltból a jelenbe tart. Itt aztán, ahol az öndefiniáló széttekint, azt látja, nem azonos önmagával: „ez nem az a vers, amire készülök, / ez nem az a szerelem, nem az az este; / messziről figyelem magam, nem vagyok benne / a képben, ez nem az a kép” (Innen az ott). Az Alakváltozatokban mintha Janus Pannonius-i „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” (Búcsú Váradtól) sürgetése íródna tovább („csak az út fogy, meg a társak”). A folyton úton lévő, meg nem érkező, révbe sosem érő vándort, a közvetlenül adott környezetet és a Mississippit a szövegbe vonó, az egykori szétázott papírhajót, a tengerhez aztán el nem jutó gyermek vágyát emlegető ént láttató sorok a teljes bizonytalanság köztes állapotát tárják fel: „a tegnap lehet, hogy másként / történt, a holnapután nem biztos”.

Az „eltévedt mondatok, mozdulatok, / összekutyult percek” regisztrációja az emlékezet mozaikdarabkáinak egymásra villantásával egységes szomorúsággal kísért: „a párhuzamos időben meghajlik egy / mondat, a súlytalanságban a szó is / lebeg, a másodpercek puha lepke- / szárnyak – kitartóan verdesik szívemet (Fényárnyék). (E strófában az enjanbement-ok tudatos használatának tartalomkifejező szerepe minden eddiginél erősebb.)

A Ha kérdenéd kötet idő-időtlenség kérdéskörét a szolnoki Tabák Lajos fotóművész képeinek ihletésében fogant versek problematizálják leginkább. A szociofotókat készítő Tabák száz esztendeje s az örökkévalóságba merevített pillanat kontrasztja Jenei Gyula tíz költeményében a fényképek leírásában, a pontos-tárgyias megnevezés gesztusában fejeződik ki. A sorokból nemcsak a fotográfusok doyenje életének-művészetének kronológiája számszerűsíthető, hanem a textusokon belül is variálódik az Idő. A „szegénység fokozatait” (Ha színes lenne) felmutató fotók, a kortalan öreg cseléd, a nincstelen kislány, a hordót görgető munkás, a háza falát tapasztó férfi és a panel-lakótelep csupasz, szerény fái között lézengő fiatal anyák és gyermekeik mintha a konzerválódott szegénység örökkévalóságát hirdetnék. Tabák Lajos művészete a század történelem alatti emberinek sorsát fogalmazta képpé, s tette örökkévalóvá: a Jenei-vers ezt az alkotói magatartást értékeli azáltal, hogy a nyelv közegébe emelve rögzíti a mai befogadói tapasztalatot.

A kötet utolsó ciklusa három verset kínál: a könyv esszenciája, az alkotói világkép foglalata jelenik meg általuk. A létérzékelés legtömörebb kimondása (nincs történelem. / a költészet: váladék / utcakövön. hideg eső / szitál, tétova közöny [...] a történelem történetekre / esett, bűn és tisztaság: micsoda maszlagok ...) (Másutt esendőbb) és a nagyapa ezüst zsebórájával bíbelődő, így a címadó versben az Idő múlásának kérlelhetetlenségével, a gyerekkor átrendezhetetlenségével szembesülő, örökre a múlásban élő (és vegetáló), a szavakba kapaszkodó beszélő világtapasztalata artikulálódik bennük.

A három tételes záróopusz, a Nem szomorú, nem vidám a Boldog, szomorú dal hangsúlyozott oppozíciója. Az eredeti műre rájátszó vers szövegvilága azonban nem pusztán játékos-ironikus önarckép-variáció, hanem a Kosztolányi-féle költői-polgári életvitel-mentalitás-alkotás deheroizálása is. A Ha kérdenéd beszélője ebben a depoetizáltságban a „kezem kotorászva keresgél” idézettel zárja a költeményt, meghagyva az olvasóban a hiányt, a Kosztolányi-mű folytatását: „hogy jaj, valaha mit akartam”.

Jenei Gyula a férfikor leltár-igényével összeállított s a feltételes mód lebegésében meghagyott könyvének az emlékezés múltteremtő gesztusa által determinált, s az idővel küzdő lírai alanya kietlen létérzékelés képét testálja a befogadóra: „anyám / magyarul szól hozzám, / másutt esendőbb vagyok / s nyelvtelen – mégsem / tudom, hazám ez / vagy kényszerlakhelyem” (Másutt esendőbb). A kötet ebből az abszurd szituációból fakad, s innen vonja be, legjobb pillanataiban, az olvasót az önkimondás küzdelmes világába.