Lapszámok, 2006/4 CSALÁDTÖRTÉNETEK

Egy lírai fékező

 Jász Attila: fékezés. Alexandra Kiadó, Pécs, 2006.

Jász Attila új könyvében tovább folytatta előző kötetének hagyományait, poétikai eljárásait. A szökés gyakorlása című kézikönyv már ízelítőt adott egy lírai szökevényről, aki szívesen menekül(ne) sorok és emlékek közé, szívesen feledne, szívesen emlékezne, nevetve, boldogan, már amennyire és már amennyiben ez bármiféle kényszeresség nélkül megadatik neki.

Szökni és fékezni, kvázi ugyanaz. E (pszeudo)állítás védése fáradságos, ám annál tanulságosabb; a szökés szemantikája ugyanis nem csupán a menekülés szándékával applikálódott be a versek sorai közé előző kötetében, hanem lehetőségként materializálódott. A szökés alternarratíva, opció, amit Jász sikerrel formált egy poétikus tapasztalat domináns hozzáállásává, autentikus költői attitűddé. S ugyanez történt most a fékezés című kötettel. A fékezés is folyamat; nem pusztán alkotói, hanem gondolati-tapasztalati síkról érkező, ha úgy tetszik, filozófiai beállítódás, amelynek vetületei, leképződései jobb híján versek.

A megszakíthatatlan megszakítottság alapvető paradoxona kijelöli, meghatározza a szöveg terét; egy mondat az egész kötet, mondhatnánk könnyedén. Ha ilyen egyszerű lenne, de nem az. A kötet olvasható egy mondatként, ám a folyamatszerűségnek, illetőleg a versek mint mondatrészek koherenciájának mindez nem felel meg. Felfogható egyetlen lélegzet kiáramlásának, némiképp metaforikusan; egy nagy levegővétel után az egész kötet folyamatosan előhullámzik. Ezzel csak annyi a baj, hogy a kötet folytonossága is több ponton megtörik, így nagyon bajos egy közlésegységnek aposztrofálni. A töredékesség, a kötet fragmentum-jellege felől közelítve pedig talán zavarhat az egyes etűdök kidolgozottsága, azok improvizatív jellege, egymáshoz kapcsoltsága.

A legalapvetőbb szövegosztályozást maga Jász adja kezünkbe; egy töredékes darabot egy kidolgozottabb követ; ez utóbbi általában négy tételre tagolódik. Ebből talán annyi következik, amennyi a címből. A fékezés poétikai realizációja során érvényesül a töredékes léttapasztalat; nem lehet (még az egészet sem) egészben, egyben látni; a totalitás helyett szerencsésebb talán felmutatni a részt, a maga profán egyszerűségében.

A kidolgozott, több tételes darabokban a fékezés másik poétikai eljárása fogalmazódik meg. Ennél az eljárásnál a többszörös lassulás, a képek szélsőséges felbontása és előhívása figyelhető meg. Azaz többszörös lehetőség nyílik arra, hogy ugyanazt más aspektusból vizsgálja, vizsgáltassa a lírai én. A szövegnek éppen ebből adódóan labirintusjellege van; bőséges ok és indok áll rendelkezésre; az egyes komponensek konnotációja a szöveg terén belül nem ér véget, sőt.

Mintha a szövegegységek éppen azért szerveződnének, hogy a megragadhatóság végső határait kikezdve felmutassák az ebből alakuló hiánytörténetet. Nem pusztán arról van szó, hogy adott egy technika, amelynek működtetése a matériát versekké, kötetté szervezi. Alapos, néhol rezignációba hajló költői attitűdöt lehet és kell sejtenünk e poétikai eljárásmód mögött. A minimális képi ingerek mögött egész szemléletmód húzódik meg: a fékezés (késleltetés, tüzetesebb szemügyre vételezés, életmód) dinamikája. Jász az egész életet, alanyiságát ennek a megfeleltetésnek rendeli alá. A referencialitás így gyakran általánossá válik, amely azonban mégis egy szubjektív látásmód genezisét tárja elénk. Az élet ilyetén tapasztalatának megosztása, a fékezés igényének átadása a cél, hétköznapi és rendkívüli tartalmakkal, erős gondolatisággal, filozofikus elmélyüléssel.

A saját, privát tér bejárása újabb terekkel találkozik; mintha nagyító alá esne minden; mikroszkopikus pontossággal mutatja be szubjektív terét. Ennek kihívásait, veszélyit is jól ismeri; tudja, a felidézhető anyag talán egyszeri, megismételhetetlen entitás. Nem véletlenül utal Minyó Szert Károly árnyképeire, az árnyképész (sic!) egyszeri, megismételhetetlen performanszaira. (Minyó Szert bemutatói alkalmával kerékpáron ülve hívja elő dinamó segítségével a falra titkos eljárással felvitt képeit.) Éppen ez a megismételhetetlenség érdekli Jászt. Lírája annyival maradandóbb azonban, hogy neki alkalma van a tapasztalatok rögzítésére; egyfelől a képek elő- és eltűnéseinek fázisait képes rögzíteni, másrészt abban a kellemes helyzetben van, hogy az egyes darabok megtekintésekor kedvére lassíthat, gyorsíthat, ahogy épp neki tetszik. A rögzítő rögzíti a rögzíthetetlent; a világ megragadhatóságának tétje adja a versek feszültségét. Közben folyamatosan reflektál a folyamatra is; láthatóvá, nyilvánvalóvá teszi a vállalkozás képtelenségét a maga képi valóságában. A legapróbb esemény/történés/látvány/inger ilyen folyamatokat generál, s ettől a kötet feszessé válik. Feszessé és végtelenül szabaddá. A felidézett ugyanis minden esetben asszociációs mezőbe kerül. Nemcsak az előhívás bonyolult folyamat tehát; az is problematikus, hogy a felmerülő komponensek egymáshoz hogyan viszonyulnak. Az asszociációs tér (a lírai én tere, illetve a befogadói tér) szabadságát érzékeltetendő, a hagyományos formák felbomlanak; az uralkodó négysoros szakaszok rendje látszólagos, korántsem esik egybe az értelmi egységek szakaszhatáraival. Ennek ellenére a szövegek zeneisége feltűnő; mintha a jazz eljárásmódja lenne megfigyelhető; sajátos építkezése, parttalan szabadságvágya, sajátos megoldásai; a hevenyészett sorok mögött lehet hallanunk és értenünk e zenét. (Mindezt alátámaszthatjuk talán a kötet eleji Miles Davis-idézettel, illetve a kötet alcímével: improvizációk ugyanarra és másokra.)

Lehet ez megoldás? Improvizáció? Teremteni valamit, bármit, a semmiből. Hisz ilyenek képeink; a semmiből tűnnek fel, és oda térnek meg. Hová? S honnan jönnek, ha jönnek egyáltalán a hangok? Mi az Elveszett Hang? Ki szól hozzánk, miért szól, mit akar egyáltalán?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ a lírai én. Kitartóan, ám annak tudatában, hogy amiről beszámol(hat), az csupán kísérleteinek (improvizációinak) dokumentációja. írni, megírni annyit, amennyit lehet. Mi más lehetne célunk, kérdezhetnénk némi malíciával. A lehet szabadsága. Azt is lehet, amit nem lehet. És egy élettapasztalattá formálódhat ennek a folyamatnak a bemutatása, akár a szökések által, akár fékezve. Rácsodálkozva az állandó jelenre, a műalkotás (nem mellékesen: a mű alkotásának) állandó jelen idejűségére (most van), lassítva ezt a szinte aggyal fel sem érhető folyamatot, lefékezve a képződés minden egyes nanoszekundumát, megkísérelve leírni azt is, amit nem lehet: „semmiből valamit? elég nehéz / sőt lehetetlen vállalkozás / felér olykor egy isteni tettel / hiába is mindenféle testcsel” (az eltűnés nehézségei, [i])

Ki mondja mindezt? A fékező. A fékező? Igen. Ember, költő, aki a vonatot megállítja, noha maga is sokszor utazik vonaton. Utána néz. És elé, a távolba, ahonnan jönnie kell.

Fiú, aki kacagva suhan a lassuló kerékpár vázára tapadva, hadonászva, boldogan. A fékező furcsa ember; valahogy valamiért, ki tudja, ki tudhatja hogyan, de furcsaság az egész. Melyik egész, kérdezzük a fékezőtől, aki akkurátusan rámutat a távolodó, homályba vesző pillanatok illó (g)armadájára: azok ott, ni. Azok voltak az egészek. Egyszer, talán, valamikor.

Az egészet a fékező tudja: tudni, fogni, eldobni, idézni. A többi felejthető, emlékeztető, egyszóval olyan: amilyen. Ha egyáltalán van ilyen.