Lapszámok, 2006/4 CSALÁDTÖRTÉNETEK

A véletlen metaforái

Filip Tamás: Mentés másképpenn. Rády Könyvesház, Bp., 2005

Filip Tamás érdekes könyvet írt. A külalakjára nézve is szokatlan kötet – azonos szélességével és magasságával – eltér a hagyományos könyvformától. Idézettségben élünk – sugallja a kötethez mellékelt szép könyvjelező is, amelynek egyik oldalán, a nyitó idézőjelben egy nyitott tenyér látható, a kéz, amely megragadja és várja a dolgokat. A hátoldalon, a záró idézőjelben: stilizált, csupasz faágak. Idézőjelben a világ és a kezem, tehát lényegében minden idézet. Jó lenne, ahogyan Thomas Bernhard szeretné: ha csak a gondolataim lennék én. De lehetnek-e az embernek önálló gondolatai, ha már mindent megírtak? Vagy csak nem olvasott eleget? Baudrillard szerint meg úgyis fölösleges az erőfeszítés, hiszen annyi információ keletkezik, hogy soha nem lesz elég idő elolvasni. És nem is kell. Mert jobb, ha egy kőre véssük a verset, mint a szerencsés japán költő esetében tették a jóakarói. Mert a költői látásmód lényege a tömörség: a kevés szóval minél többet mondani. A sűrítés és a lassú olvasás a legfontosabb erény, amit nehéz megvalósítani, mert ellentétes a világ folyásával, ami gyors, de mégis monoton és fölöslegesen fecsegő. Éppen erre akar figyelmeztetni Filip Tamás is. A könyvben sok az idézet, de van benne magyarázat, néhány vallomás, leírás és megfigyelés is, amely így szerencsésen megvalósítja Italo Calvino normatív poétikájának írói erényeit. Könnyedén, gyorsan, pontosan, képszerűen, sokrétűen és tömören jellemzi a szerző értékrendjét, világszemléletét, olvasói magatartását és ars poeticáját.

A könyv érdekességét fokozza a számítástechnika nyelvéből kölcsönzött cím: Mentés másképpen. Önértelmező célkitűzése szerint menteni akar valamit, de a megszokottól eltérő módon. Ebben az elkülönböződő megőrzésben áll a kötet különlegessége és újdonsága. A szövegek műfaja – a néhány lírai darab kivételével – nehezen meghatározható. Előképként a szerző Károlyi Amy két könyvére hivatkozik: Vers és napló, Kulcslyuk-líra. Ezekben a költőnő „megtanít bennünket látni és hallani. (...) figyelni, emlékezni, készenlétben lenni, hogy (...) tudatom zoomjával rátaláljak az idegesítő alapzajon átjutó hangokra, felvillanó jelekre”, Filip Tamás költői szemléletének már kezdettől fogva egyik alapmetaforája a fényképezés. Szereti a fotózást, amelynek szókincsét és látásmódját felhasználja költészetében. Versei szófényképek. De nem a hagyományos szóképeket részesíti előnyben, hanem a szóval körülírt fényképszerű jeleneteket és apró életképeket, beállításokat. Pillanatfelvételekből montázstechnikával építkezik, amelynek összetevői: nézőpont, képkivágás, fény és árnyék, előtér és háttér, élesség és homály, nagyítás és kicsinyítés, raszteresség, részletgazdagság, közelítés és távolítás. E mögött a „tudat zoomja” áll, ami nem más, mint a figyelem koncentráltsága. A figyelem poétikai szerepére hangsúlyosan Pilinszky János mutatott rá: a versírást a vadász – egyszerre abszolút passzív és abszolút aktív – koncentrált figyelméhez hasonlította. Filip Tamás kötetét ennek analógiájára figyelem-naplónak nevezhetjük, amit rövid, néhány mondatos prózai bejegyzések alkotnak. Többek között ezek is szolgáltatják a nyersanyagot a versekhez, de nem elsősorban előszövegként, előfogalmazványként, hanem inkább a költői figyelem edzőterepeként. Itt érthető tetten az alkotáslélektani működés és forrásbázis, amely egyszerre és egymás mellé, sőt olykor egymásra olvassa a valóságmozzanatokat és a könyvek, filmek, képek, zenék fiktív szövegvalóságát. Rögzíti, elmenti a megfigyelések és a megfelelések, a kapcsolatok, az összefüggések eredményeit. Néhány esetben magyarázza egy-egy költemény, elvétve egy-két saját vers születését is. Láthatóan nagy érdeklődéssel olvassa a naplókat, erőteljesen foglalkoztatja a fikció és a valóság határa. (Vö. Szabó Lőrinc: Vers és valóság, Krasznahorkai László: Háború és háború) A naplóbejegyzések azonban – a megszokottól megint csak eltérő módon – nem időrendiek, hanem tematikusak és szerkesztettek; olykor a sorrendnek is van jelentősége. A rövid, néhány soros prózai szövegek ritmusát egy-egy vers töri meg, ami egyben megteremti a kötet tematikai és szerkezeti tagolódását is, hiszen a könyv nem tartalmaz ciklusokat és tartalomjegyzéket sem. A versekkel ellentétben itt nem a nyelvi megformáltsággal akar elsősorban hatni, hanem a szövegek gondolatébresztő erejével. Célja a világ intellektuális birtokbavétele, megértése, ami egyben megmentését is jelenti. Legalábbis a maga számára.

Az egész kötet önértelmező mottójának tekinthető: „A NAPLÓÍRÁSBAN VAN VALAMI FAUSTI. Érződik benne az időt megállítani akaró ember gesztusa. Pontosabban: az időt megállítani nem tudó, s ezért darabonként rögzítő emberé.” Az írás, a rögzítés hősies és reménytelen küzdelem az elmúlás ellen. Célja a múló idő, az unalmas hétköznapok, az élet jelentéktelen, apró, de egyediségében mégis megismételhetetlen pillanatainak rögzítése. Megint: olyan, mint a fénykép, a pillanat felvétele, hogy az esemény ne hulljon a felejtés szakadékába, hogy legalább időlegesen és egy apró részterületen legyőzze a végérvényes elmúlást, a halált. Ezért kell elmenteni. De másképpen. Szándékában és szemléletében hasonló ez Kosztolányi Dezső felfogásához, miszerint a valóságmozzanatok – akár öncélú – leírása az irodalom igazi feladata, hiszen önmagán túlmutató, társadalmi-politikai hatása csak kivételes történelmi helyzetekben lehet. Ami mögött talán Mallarmé irodalmi ars poeticája áll: „Minden a világon azért van, hogy egy könyvben érje el célját.” így aztán az is lehet üzenet, hogy az apróságok az olvasóban fölértékelődjenek, hogy elfogadja vagy elutasítsa az olvasottakat, és ezáltal is tanuljon látni és értékelni. Filip Tamást is az a szándék vezérli elsősorban, de ő nemcsak rögzíteni, dokumentálni akar, hanem megérteni is. A nem pusztán leíró részek így gondolat-gazdagabbak, az ismeretközlésen túl további értelmezésekre is sarkallják az olvasót.

A megfigyelések, életképek, apró történetek lejegyzése tárgyilagos. Stílusuk többnyire semleges, tényszerű. Értékszerkezetük – verseihez hasonlóan – csak ritkán tragikus, és elvétve ironikus vagy humoros. De azért erre is akad példa, egy-egy szóvicc vagy nyelvi ötlet kapcsán: „AMÍG NEM KÉSŐ. Listen to Isten.” Az értékrend azonban egyértelmű és szilárd, ami ars poeticáiból derül ki leginkább. A művészet: titok. Egyetértőn idézi Spendert: „Az európai, latin-amerikai ember tudja, hogy a vallást, a szexet és a költészetet nem lehet megmagyarázni.” A művészet öntörvényű kifejezésforma, amely nem a közönségnek szól elsősorban, hanem belső szabályok szerint működik. Panaszkodik, hogy a költészetet megelőzi a kommentár, noha ő maga is szívesen magyarázza például V. Hugo verseit, mert felismeri, hogy az értelmezés önfelfedezés is egyben.

Imponálóan gazdag és sokrétű Filip Tamás kánonja, hiszen a különböző művészeti területekről is válogat, ugyanakkor az irodalmat is széles tartományban, nagy fölfedező kedvvel olvassa. A magyar és a külföldi szerzők aránya közel azonos, valamivel több a világirodalmi személyiség, hiszen a kis nyelv birtokában befogadóbbnak és nyitottabbnak kell lenni, mint a nagy nyelvek esetében. A legtöbbet említett és idézett szerzők: Nemes Nagy Ágnes, Márai Sándor, Krasznahorkai László, Ottlik Géza, Pilinszky János, József Attila, Babits Mihály, illetve Cioran, Borges, Tranströmer, Wolfe, Marquez, Bernhard. Maga a választás és a beemelés gesztusa egyben értékelés is. A bejegyzéseknek nincs címük, de az első néhány szó ennek is betudható, hiszen a tipográfiai kiemelés jelzi ezt.

Finom és érzékeny patriotizmus hatja át a kötetet: a magyarság fontos és lényegi, de nem hivalkodó kérdés a szerző számára. Idézeteiben és észrevételeiben hangsúlyosan kiemeli ezzel kapcsolatos megállapításait. „AZ EMBER HAJLAMOS valami végzetszerűséget látni abban, hogy a legnagyobb magyar is önkezével vetett véget az életének.” „1933-1934-BEN VEZETETT NAPLÓJÁBAN írja Kosztolányi: „Egy magyar kereskedő közelebb van hozzám, mint egy francia lángész.” Ha ez a mondat az eszembe jut, mindig meghatódom, hiszen ez egy igazi européer szemérmes vallomása a hazaszeretetről”. Több bejegyzésben is szenvedélyesen és várakozással, ép nemzeti tudattal és büszkeséggel vizsgálja a külföldi szerzők magyar vonatkozású utalásait.

Az első egység feljegyzései – bizonyára nem véletlenül – a szerző képek iránti szenvedélyét igazolva, a filmekkel kapcsolatosak. Ezt követi egy festmény ihlette vers, majd finom szerkezeti és tematikus iróniával az élet és irodalom elkoptatott viszonya helyett a halál és az irodalom összefüggéseit vizsgálja. A harmadik részben a hétköznapok és a gyermekkor mozzanatai elevenednek meg. Itt kevesebb az idézet, több az apró leírás, megjegyzés, reflexió és gesztus. Ezek inkább minitárcák vagy tárcaötletek. A rendkívül tömör darabok némelyike azonban szinte már költészet: „GYERMEKSZERELEM. A nevünket egy fiatal fába véstük. És most együtt öregszünk vele.” Majd újra irodalmi kérdések kerülnek előtérbe, amelyek leginkább a művek és a valóság kapcsolatát faggatják. Ezt követi – a posztmodern korban már szinte elmaradhatatlan – nyelvfilozófiai meditáció, hogy a zárlat – mintegy összegzésként és tetőpontként – a misztikus tapasztalatnak, az álmok metafizikájának adjon teret.

Mit lát meg? Hogyan lát Filip Tamás? Erre válaszolnak a szövegek, amelyek önmagukban lesznek érdekesek, önmagukat jelentik. A figyelem, az észrevétel által lesznek a kötetrész tematikájának megfelelően a világ metaforái. Nem aforizmák ezek, hanem a figyelem idézetei. Belőlük a látásmódra, a gondolkodás szerkezetére lehet következtetni, amelynek legfontosabb összetevője az ismétlődés. Az ismétlődések feltárása a mentés másképpen lényege. A kötet címe így az irodalom metaforájának is tekinthető, hiszen az is mentés másképpen. Mentés, vagyis rögzítés, leírás: sok esetben ugyanannak a gondolatnak vagy képnek az eltérő megformálása. Egy költő, sőt a költészet valójában mindig ugyanazt a verset írja, miképpen a kultúra egésze is mintha folyton másképpen ismételné önmagát. „(...) a sokféle történet csupán néhány alapvető cselekmény tünékeny változata. (...) a jelentés nem fontos – az a fontos, hogy milyen zenével, milyen módon szól, amit mondunk.” (Borges: A költői mesterség) A szerző gazdag intertextuális gyűjteményt állít össze. Ebben a jelenségében ismeri fel és mutatja be az irodalom és a művészet egyik legfontosabb jellemzőjét, hiszen a valóságszöveg és a szövegvalóság is – befogadói szempontból, de csak abból nézve – azonos. Lényegében tematikus olvasónapló is ez a könyv. A válogatott idézetek egymással beszélgetnek, egymáshoz rendelődnek. A szerző itt elsősorban nem a valóságot olvassa, mint a verseiben, noha ott is egyre több a szövegről szóló szöveg, hanem a könyveket. A könyvek meg egymást olvassák: az olvasóíró egymás mellé rendeli az idézeteket, amelyek ugyanarról szólnak. Ezeket kell menteni. Másképpen. Alapvető kérdése, hogy miért van ez így, miért ez a rengeteg ismétlődés, vagyis mi az oka az intertextualitás ilyen mértékű tobzódásának. Példáit elemezve sokféle típusra és magyarázatra találhatunk.

A szövegközöttiség egyik típusa a szerző által már ismert szövegre vonatkozik, és ezen belül lehet tudatos vagy tudattalan, ösztönös. A legegyszerűbb eset, ami a posztmodernben a leggyakoribb, hogy tudatos az ismert szövegre történő utalás, rájátszás, jelöletlen idézet, és ennek szándékolt poétikai hatása is van, vagyis az üzenet része. Ilyen, amikor Kovács András Ferenc mint Lázáry René Sándor visszafelé írja a hagyományt: megteremti Ady, Radnóti, Kormos István XIX. századi előzményeit, tehát időrendjében fordított intertextualitást hoz létre. Ennek a típusnak másik változata, amikor lehetséges ugyan a közvetlen hatás, de az utalásnak nincs kifejezetten poétikai szándékoltsága, így igazából lényegtelen, hogy tudatos vagy ösztönös a hasonlóság. (Kassák Lajos: A törvény végrehajtása és Pilinszky János: A hóhér szobája; mindkét versben a hóhér szobájához a muskátli képzete társul.) A másik változat, amikor tudattalan, ösztönös, mémszerű az utalás, vagyis a szerző olvasta, hallotta korábban a szöveget, de időközben elfelejtette, hogy ismeri. Így az csak az alkotás folyamán, mintegy a szöveguniverzum tudatalattijából előpattanva, ösztönösen kerül bele az írásba. Ilyen lehet Nemes Nagy Ágnes: Látvány és Kalász Márton: Padka című versének hasonlósága. De az is elképzelhető, hogy itt a nyelvi megelőzöttség és a tudatos ferdítés együttes eredménye Nemes Nagy Ágnes koponya körmozijának Kalász Márton-i változata: körmözi. Ennek felismerése és azonosítása nehéz, hiszen még a szerző sem tudja, hogy idéz. Erre esetleg az olvasó jöhet rá, vagy a szerző későbbi önbevallása bizonyíthatja.

A másik, izgalmasabb típus, amikor ismeretlen a szerző előtt az intertextualitás ténye. Gyakran előfordul, hogy az csak a befogadóban jön létre (az olvasóban vagy az olvasóíróban), aki két vagy több olyan szöveget társít, amelyek nem tudhattak korábban egymásról, hiszen csak benne találkoztak. Csak ő olvasta egymásra őket. Ennek létrehozója az emlékezet és az asszociáció. Könnyen belátható, hogy a felismerések számát és mélységét nagymértékben meghatározza az olvasó tudáskerete, olvasottsága, emlékezete. Általános tapasztalat, ha valami foglalkoztat bennünket, akkor egy idő után úgy tűnik, az egész világ arról beszél, holott csak tudatunk beállítódása, fókusza okozza a gyakori ráismeréseket. A nem ismert szövegű intertextualitás egyik változata nyelvi eredetű, amely a nyelvi megelőzöttségből következik, és a nyelv eredendő metaforizáltsága az oka. (MICSODA GAZDAGSÁGA A NYELVNEK, hogy rengeteg melléknevet, mint jelzőt, csak egy adott főnévhez kapcsol: (...) farkasordító, fogcsikorgató, velőtrázó, anyaszült stb. Sok esetben ez az alapja a nyelvi humornak is: AZ EUKHARISZTIA NÖVÉNYE. Bor-ostyán. EGY KÉPZELETBELI MESTERSZAKÁCS SZAKMAI KRÉDÓJA: Ízparancsolat.). Az azonosságot a nyelv hozza létre, amikor a szerzők – egymástól függetlenül – ugyanúgy olvassák el a nyelvet. A másik változat, amikor a költői kép logikája, szemléleti azonossága a hasonló a valóságszemléletből és tapasztalatból ered, vagyis az igazság megpillantását, a létmodell felismerését hordozza. (Ennek alapján adható igenlő válasz Filip Tamás Nemes Nagy Ágnes kapcsán feltett kérdésére: Kezdetben volt a vers?) Az azonosságot a valóság hozza létre, amikor a szerzők – egymástól függetlenül – ugyanúgy olvassák el a valóságot, és hasonlóan alakítják azt költői képpé, vagyis ismerik fel benne a valóság költői képét, világmodelljét. Pablo Neruda és József Attila anyja is a kéklő égben mossa a szennyest, hiszen a víz kék, és benne általában fehér felhő a ruha. Nemes Nagy Ágnes és Károlyi Amy szikvója erdőjének üreges fái is világítanak, miképpen a valóságban is. Filip Tamás a saját versénél korábbi, de az általa nem olvasott szöveg ismerete nélkül idézi Krasznahorkai László Sátántangójából a hatásában fordított robbantás esetét, amikor az nem pusztítás, hanem építés. Ennek talán a dialektika kulturális emlékezetéből és a váratlanság, az eredetiség esztétikai elvárásából eredő magyarázata is lehet, de valószínűbb, hogy a fordított filmlejátszás közös – akár tudatos vagy akár tudattalan – valóságemléke, mémje áll a szövegek mögött. Ugyanakkor mindkét típus magyarázatot ad az időrendi ellentmondásra is. Ha nincs közvetlen, szövegszerű hatás, akkor a kapcsolat lényegében független az időtől, hiszen a nyelv és költői kép valóságszemlélete csak nagyon lassan változik, és némely tartományban időtlen. A harmadik forrás a közös kulturális emlékezet, amely a szöveguniverzum általános hagyományait hordozza, és sok esetben a nyelvbe is beépül (égbekiáltó, hétpróbás, hétpecsétes, ebadta, égadta, tantaluszi, páni, gordiuszi stb.), továbbá a kulturális rendszerek révén (iskola, kánonok, tömegkommunikáció stb.) eredetét tekintve elhomályosultan ugyan, de mindenki számára elérhető kulturális közkincs. Szép példája ennek Ottlik Gézának és Pilinszky Jánosnak a keresztény hagyományból eredő hasonló szöveghelye: „Kimondhatatlan jól van, ami van.” Továbbá a nap és az árnyék dialektikája, jang és jin-je Filip Tamásnál és Krasznahorkainál; Weöres Sándor írja: „A dolgok visszájukat fordítják az érzékelés felé és színüket az Isten felé”. Ami a szerző helyes felismerése szerint szép változata a Szent Pál-i tükör által homályosan és a színről színre gondolatának, de legalább ennyire Platón barlanghasonlatának is, ami gyaníthatóan a világmodellező metaforának az őshagyományból eredő egyik forrása. A többi intertextuális példa is viszonylag jól értelmezhető a tipológia segítségével. Ezek az összetevők együttesen lehetnek a mögöttesei annak a tapasztalatnak, hogy a korhangulat, a korszellem, a korstílus közvetlen hatás nélkül is hasonló művészi szemléletformákat hoz létre. Valószínűleg ezzel indokolható az ősi kultúrák, mitológiai rendszerek archetipikus hasonlósága is. A magyarázatok segíthetnek a művészet megértésben, de nem akarják elvenni a titkos és véletlen összefüggések élményét.

Filip Tamás könyvének ugyanis – minden tematikai sokszínűsége ellenére – egyetlen fontos filozófiai kérdése van: mi a véletlen. Van-e egyáltalán véletlen? „Vajon tudhat-e egymásról két gondolat?” Ez a kérdés valamilyen szinten minden reflexióban szerepet kap, így ez a kötet legfontosabb motívuma. A legtöbb bejegyzésben két – egymástól egyébként teljesen vagy csak látszólag független – eseményt és/vagy szöveget társít, amelyek nyilvánvalóan csak benne: figyelme és leírása által kerülnek összefüggésbe. A véletlen: egymástól független eseménysorok találkozása, kereszteződése. „AZON A NAPON, amelyen Mel Gibson filmjét, a Passiót láttam, rászántam magam egy jó futásra. Néhány száz métert tehettem meg, mikor egy járdaszéli meggyfa ága csúnyán megsebzett, közel a szememhez. Odanyúltam, és láttam a kezemen a vért. Kénytelen voltam visszafordulni. A meggyfa mellett oly sokszor futottam már el, soha még csak hozzá sem értem. És éppen azon a napon sebzett meg...” Véletlen ez vagy távoli asszociáció? Az apróságok egymás mellé kerülése a figyelem működését mutatják be. Az egymástól távoli elemek közötti – és csak a befogadó által és csak a befogadóban létrejövő – kapcsolat a világ titokzatosságát, rejtvényszerűségét, labirintusát modellezi: titkos összefüggéseket tár fel, ahol a valóságban nincs vagy nagyon rejtett az összefüggés. (Vö.: Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén, Baudelaire: Kapcsolatok) Ez megkérdőjelezi magát a véletlent is, hiszen – sugallják a szövegek – lényegében semmi sem véletlen. Minden megtörtént már, és ráadásul – a posztmodern tapasztalattal összhangban – már le is írták. A szerző megfigyeléseit, asszociációit jelnek fogja fel, és mint valaminek a jelét mutatja be az olvasónak, anélkül azonban, hogy jelentését megmagyarázná, rögzítené. Passió, futás, meggyfa, vér: a véletlen jelentéssel telítődik, önmagán túlmutató értelmet kap. A véletlen eseményből metafora lesz. A futó valódi vére a megváltó vérét idézi: a véletlennek látszó sebesülés és vérkiömlés az író/befogadóban jellé válik. A véletlen sebesülés idézi föl a véráldozatot, ami ezáltal többletjelentés hordozója lesz: a véletlen esemény törlésjel alá kerül, jelentése önmaga ellentétébe fordul. A véráldozatra való utalás éppenhogy nem véletlen, hiszen a futó is jelnek tekinti, így metafizikai jelentőségre tesz szert, amit a szövegzáró három pont is érzékeltet. Ez az elhallgatás (ellipszis) vonja vissza a történet véletlenszerűségét, és kifejtetlenül hordozza is egyben a szöveg rejtett üzenetét, ami nem más, mint maga a történet: az utalás, a figyelmeztetés. A szöveg önmaga metaforája lesz, amely az elhallgatásban a szenvedéstörténetet a futóra, az elbeszélőre viszi át. A filmbeli medializált vér a valódi véráldozatot idézi, ami összekapcsolódik a futó vérével: így válik a látszólagos véletlen intertextuális metaforája az élő Jézus Krisztus figyelmeztetésének jelévé. (A bejegyzések legfontosabb retorikai összetevője az elhallgatás, amit a gyakran használt három pont érzékeltet a mondat vagy a szöveg végén.)

A kötet és különösen a zárlat legfontosabb motívuma a véletlenek és egyben metafizikus tapasztalatok értelmezése. Ilyenek az álomleírások, a nem keresztény misztika paranormális jelenségei és a keresztény misztika elemei. Érdekes és jellemző módon – nyilvánvalóan az értékválasztás következtében – a kötet egészében ez utóbbinak van a legnagyobb szerepe, hiszen a látszólagos véletlenek intertextuális metaforáit ez a motívum kapcsolja össze. A kötet első véletlenje Krisztust idézi Tarkovszkij filmjéből és a Szentírásból. A távoli asszociációban az Isten dicsőségére emelt katedrális kapcsolódik Robert de Niro alsónadrágjához. Majd Mel Gibson Passiójának medializált és a szerző futás közbeni, véletlen, apró balesetben kicsorduló valódi vére Krisztus figyelmeztetéseként jelenik meg. Esterházy Péter és Filip Tamás szövegének egy folyóiratban történő megjelenése a szerzők szüleinek halála révén metonimikusan kapcsolódnak egymáshoz. A szerző Márai Sándor öngyilkosságának napján fejezte be hozzá írott versét. Az ijedtség rémülete ugyanazt a metaforát hívta elő egy kisfiúból, mint Nemes Nagy Ágnesből: fekete lett a szíve. A mennyország a gyermeki képzeletben olyan, ahol Isten olvas mesét, és a szent misén a papnak szent keze van. A már idézett Ottlik- és Pilinszky-mondat kegyelmi pillanata a „minden jól van”-ról; Pablo Neruda és József Attila égi mosása, a túlvilági éles fény Transtörmernél és Swedenborgnál. A pillangóölés áldozathozatala Adynál (Megöltem egy pillangót) és a színház valóságában Péter Brooknál. Majd ellenpontként a fény és árnyék a Filip-versből és a Sátántangóból. A selymet az angyalok csinálják, és Weöres Sándor a Szent Pál-i és egyben a platóni gondolatot írja újra. Egy név elfelejtéséből és előkerüléséből is isteni segítségre asszociál, majd János evangéliumából a rajzoló Jézus alakját idézi. Víz László: A torinói lepel című könyve és Arszenyij Tarkovszkij versének egymásutánja, és a másnapi szentmise szöveghelyének hármas véletlenje is az ő jelenlétére utal. A szerző gondolati ívét és asszociációs bázisát tehát erőteljesen áthatja a keresztény misztika. Krisztus alakja és képzetköre átitatja a véletleneket, így azokat egyáltalán nem véletlenként, hanem Jézus figyelmeztető jelzéseiként kell olvasnunk.

A nem keresztény misztikának csak egy bejegyzése található, amit a szerző vak barátja mesélt neki a pincében csúfondárosan mosolygó gipszfigura negatív hatásáról, ami a szobor eltávolítása után megszűnt. A skóciai lopott kő negatív hatása már jobban magyarázható a kulturális hagyomány erkölcsi szabályaiból. A paranormális jelenségek, a misztikus filmek és sorozatok az istenhiány kifejezői. A kötet zárlatának álomleírásai metafizikai tapasztalatok ugyan, de nem teológiai értelemben, hiszen már Ady is azt írja: Álmom: az Isten. Ha Ortega szerint a XX. vallása a labdarúgás, akkor a pszichológia a XX. teológiája, amelynek középpontjában az istenné vált Én vizsgálata áll. A szerző hagyományőrző posztmodernségének jellemzője, hogy a könyv a medializált világ két középponti motívumával ér véget: az én önmagát álmodja a televízióban. Valószínűleg ez se véletlen...