Feljegyzések családregényírás közben

Nagyon régi vágyam volt, hogy megírjam a családom regényét. Egyfelől persze elégtételt akartam venni a sérelmeimért. Másfelől – és ez a fontosabb – meg akartam érteni, hogy mi miért történt, és miért úgy, ahogy.

Családregényt írni könnyebb és nehezebb, mint egyéb regényt. Mármint a saját család regényét. Könnyebb, mert eleve sok az ismeretanyag, nehezebb, mert le kell számolni a lépten-nyomon felmerülő elfogultsággal. Az írói tevékenységet illetően egyébként egészen a közelmúltig komoly morális aggályaim voltak, s ezt az aggályosságot csak fokozta, hogy titkokra bukkantam. A titkokat persze akár szőnyeg alá is lehet söpörni – akkor viszont miről akarok regényt írni? És főleg: miért akarok? Találtam a magam számára egy megfelelő magyarázatot, mellyel feloldhatom a „morális aggályaimat”: jogosan kelt viszolygást egy írói magatartás, mely kiárusítja embertársait; ha azonban az írástudó tisztában van a felelősségével, krónikája előtt szabad az út.

Rengeteg dokumentum áll a rendelkezésemre. Nem figyelembe venni dokumentált történéseket olyan, mintha meg akarnám kerülni a valóságot. Így viszont úgy kell, felfogjam és kezeljem az anyagot, mint egy sportoló a kötelező sportgyakorlatot. A titkok megfejtése a „szabad gyakorlat”. Ott majd lehet szárnyalni.

Papírmániás vagyok. Áhítattal bontogatom a zizegő, leheletvékony fecnit, melyet négyrét hajtva, szélein gyűrötten és szakadtan találtam egyéb iratok között. Egy kilencvenhárom éve született számla, a dátumot ceruzával írták rá: „1913. október 24.” Anyai nagyszüleim esküvőjét néhány héttel megelőzve készült ez a számla. A dédmama és a dédpapa kistafírozták a lányukat. Megvásárolták a tölgyfa ebédlő s a kőrisfa hálószoba bútordarabjait – sok havi részletre. A fekete tussal író kéz sorra veszi az egyes bútorokat, természetesen az árukkal együtt. Az összegzés, ahogyan a dátum is, ceruzával írva: „1698 korona”. Azóta a pengő is letűnt, s a forintnak sincs túl sok hátra. A lakást, melyben a bútorok s e papírdarabka meghúzódtak, 1945 januárjában bombatalálat érte. A sarokszoba, mely a térre nézett, leszakadt. Három hónapos csecsemő voltam, édesanyám a bölcsőm fölé vetette magát, hogy teste megvédjen a bezúduló üvegcserepektől. A megmaradt bútorzattal nagyszüleim surányi nyaralójukban kezdtek új életet. Nekem ez lett a gyermekkori helyszín. Ülök a dokumentált bútorok között, bámulom és zizegtetem a papírfecnit, és tűnődöm a sors útjain.

Kutatgatok a dédszülőkről fennmaradt iratok és fényképek között. Írom a történetüket. Furcsa, hogy a dédpapáról alig van bármi is. Fotó egy se. Milyen lehetett? Van azonban egy rémes történet. Lúgot ivott, s nem tudták megmenteni. Egész mostanáig nem jutott eszembe, hogy tanakodjam rajta, miként lehetetett. A dédmama pedáns német asszony volt, rettenthetetlen rendet tartott. Hogy eshetett meg, hogy a pincében „rossz helyre”, a borosüveg szokott helyére került a lúg, s dédapám véletlenül a lúgból kortyolt egy nagyot. Akárhogy töröm is a fejem, nem tudok egyebet elképzelni, minthogy szándékosan történt a dolog. Bele kell, törődjek, el kell, fogadjam: a dédanyám szándékosan tette el láb alól a dédapámat. Persze csak negatív bizonyítékom van: nincs róla fotó, nem őrizték meg a gyászjelentést, holott a távoli rokonoké is megvan. Rosszulesik a gondolat, de így kell megírnom a történetet. Abban a pillanatban, hogy elhatározom: „Csakis így történhetett” – irtózatos hangot ad a fürdőszobában a vécétartály. Egészen kísérteties. Megpróbálom megszerelni a tartályt, lehetetlen. Már nem csikorog, egyenesen ordít. Nem tudok nem gondolni rá, hogy dédanyám szelleme tiltakozik. Itt, az általa vásárolt bútorok között.” Tulajdonképpen nem félek a szellemektől, sőt főleg azért írok itt, hogy könnyebben találkozhassam velük. Egyértelmű, hogy melléfogtam. Hirtelen rájövök, hogy mi történt. Dédanyám, aki többgyermekes özvegyként ment férjhez a nála jóval fiatalabb dédapámhoz, példát akart statuálni. Ahogyan a többi gyermekét, a férjét is meg akarta leckéztetni. Dédapám állandóan lázadozott a kiporciózott boradagok miatt. Sose fogom megtudni, véletlen egybeesés vagy se: amint megírtam a módosított változatot, abbamaradt a vízvezeték jajongása.

Dédszüleim egy nagyon ambiciózus postatisztviselőhöz adták férjhez tizenhat éves leányukat. Az alig húszesztendős fiatalembert a Magyar Posta már az esküvő után fölhelyezi Salgótarjánból Budapestre, a fiatal férj és apa a munka és a család mellett érettségit szerez Losoncon, és felvételt nyer a budapesti kir. magy. tudományegyetem jogi karára. Ám karrierje gyorsan kerékbe törik. Megilletődötten nézem iratai között a két okmányt, melynek fejlécén a „MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG” és a „MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG” van megnevezve foglalkoztatóként. Csakhogy nagyapámat bajba sodorta a politika. A kommün alatt elvállalta mint postatiszt a postaszakszervezet titkári funkcióját. Ezért agitátornak minősítették, és az ellenforradalom kirúgta a postáról. Kétévnyi munkanélküliség után banktisztviselő lett, s 1946-ra már egészen magasra hágott a szamárlétrán, amikor is a banktisztviselőket leépítették. Gerő Ernő (!) ekkor saját kezű aláírásával levelet küldött neki. A levél fejléce: Magyar közlekedésügyi miniszter IV. főosztály. „A minisztertanács 1946. évi március hó 14-én kelt határozata alapján Önt a magyar posta tényleges szolgálatába visszahelyezem és a volt tanácsköztársaság alatt tanúsított baloldali politikai magatartása miatt a közalkalmazásból történt elbocsátása következtében... stb., stb.” Posta-főfelügyelői státuszt kapott, abból ment nyugdíjba, és beszámították a postától távol töltött időt. Egy negyed évszázadot! A családi legendáriumból tudható, hogy a bankos időszak alatt belépett a nyilas pártba. Erről nincs semmiféle dokumentum, a tagkönyvet nyilvánvalóan el kellett égessék. Történelmi tanulmányaimból emlékszem, hogy a szélsőségek összeérnek. A tanácsköztársaságtól el lehetett jutni a nemzetiszocializmusig. Úgy elvben. Úgy általában. A nyilas-mivolt éppúgy, mint a besúgó-mivolt, elvont dolgok, amíg nem kerülnek testközelbe. De hát a nagyapámról van szó és fiáról, az én nagybátyámról, akik mindketten tagjai voltak a nyilas pártnak. Röstelkedhetem, vagy elhallgathatom – de mi végre? Vajon nem arról akarok regényt írni, hogy mi történt ebben az országban a 20. században? És érinthet-e közelebbről a nyilasság kérdése, mint így, hogy a családom is érintett benne?

Találtam néhány rajzlapot, melyeket a román posta távirat-űrlapként használt, „Telegrama” felirattal. Az egyiken három nyuszi őriz egy piros tojást, mely alatt a zöld mezőn a román trikolor van kiterítve, a tojásra festett embléma pedig: sárga mezőben kék kereszt, s rajta a román sas. Vannak egyéb témájú táviratrajzok is. Amiben valamennyi egyezik, az a postapecsét. „Kolozsvár visszatért 1940” a szöveg rajtuk. Különös élmény volt újratalálkoznom ezekkel a papírlapokkal. Élesen felidézték azt az érzést, melyet a régmúltban, a gyermekkoromban, a látványuk okozott. Ha Proustot tekinteném mesteremnek, megindulnék ezen a nyomon. Hogy lehet, hogy ezek a nyuszik és ez a postapecsét azonnal belém oltották az irredentizmustól való irtózást, holott még épp csak megtanultam olvasni?

Szegény nagybátyám, édesanyám egyetlen testvére, nem sokáig játszódhatott nyilasosdit. 1941-ben az első gyorshadtesttel vitték ki a frontra, és hat hét múlva, húszévesen, már hősi halott volt. Megőrződött az „ÉRTESÍTÉS a háborús veszteségi nyilvántartásban rendelkezésre álló adatokról”. A papírlap felső része egy kurta szavú szabvány, melyet a M. kir. Honvédelmi Minisztérium 22. osztályán írógépbe ütöttek. Alatta azonban egy tollal és piros-kék ceruzával készült, kézzel rajzolt térkép van. Részletező rajz a sírhant elhelyezkedéséről. Pontos ábra a cserjésről, néhány fáról és a környező földutakról, melyek körbeveszik a parányi földkupacot Oroszország, illetve akkor már jó ideje a hatalmas Szovjetunió testében. A rajzot az az optimizmus sugallta, hogy a háborút Németország nyeri meg, olyannyira, hogy területeket fog birtokolni az ellenfél országában, és így könnyűszerrel hazaszállíthatok lesznek az elesettek. De a politikai hiedelmen túl a rajzból bajtársias együttérzés árad. Aki rajzolta, tudta, hogy a tragédia megélésében enyhületet nyújt a képzeletnek, ha el tudja helyezni a holttestet.

Épületes látvány a „Származási táblázat” is, mely a kiképzésre jelentkező családfáját volt hivatva feltüntetni vallási hovatartozásukat illetően is. A pecsét rajta: „Rendben találtam”. Egy név, s a dátum: „1940. március 5.” így mégiscsak más lehetett hősi halottá válni.

A másik ágról, édesapáméról is fennmaradtak érdekes dokumentumok. Például egy látszólag személyes levél, mely azonban történelmi dokumentum. Apa a pápai bencés főgimnáziumba járt, s osztályfőnökének az érettségit megelőző iskolai évben át kellett adnia a stafétabotot egy tanártársának, mert Madeirára vezényelték a kis Habsburg királyfi nevelésére. A bélyegen 1923 júliusa olvasható. Édesapámat egyik legkedvesebb tanítványának nevezi, s a levelet ekképp írja alá: „II. Ottó király nevelője”. Idézek a levélből: „Két hónappal ezelőtt, ha jól emlékszem, írtam kedves papájának s Önnek is külön levelet. Mert nem feleltek, azt kellett gondolnom, hogy nem kapták meg soraimat. Legyen szíves, értesítsen erről. Annál is inkább érdekel, mert voltak a királyra vonatkozó részletek is levelemben. Jó néhány levelem tűnt már el, ami Pápára volt címezve. Szeretnék meggyőződni, a posta megbízható-e?...” A politikai okból történő levéltitoksértés nyilvánvalóan nem új a nap alatt. IV. Károly nem olyan rég, két évvel korábban kétszer is megpróbálta visszafoglalni a trónját: 1921 márciusában és októberben. Novemberben a győztes nagyhatalmak és a kisantant követelésére a magyar nemzetgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A politikai éberség okozhatta a levelek eltűnését.

Édesapám az érettségi után Budapestre ment, hogy elvégezze a közgazdasági egyetemet. Ezt követően hírlapíró lett a Központi Sajtóvállalat lapjainál, az Új Nemzedék belső munkatársa 1927-1944-ig, amikor a lap több más lappal együtt megszűnt. Ebben a majdnem húsz esztendőben rengeteget írt – a megélhetésért. Újságcikkeket, villanyújságot az Oktogonon, sőt regényeket is. Kiváló riporter volt, annak tartotta magát, nem szépírónak. Noha a lapok, amelyekbe dolgozott, jobboldali irányultságúak voltak – apám nem volt antiszemita. Egy kicsit sem. Az antiszemitizmus szerintem elsősorban zsigeri jelenség – apámnak egyetlen porcikája sem volt az.

Jó néhány évvel ezelőtt, persze már a rendszerváltás után, egy jóakaró megtalálta mikrofilmen a Széchenyi Könyvtárban – utóbb kinyomoztam, hogy ott – egy teljes kolumnás színikritikáját, melyben egy zsidó témájú színdarabról ír. Csináltatott belőle egy papírmásolatot, és elküldte névtelen levélként Eörsi Istvánnak, aki akkor már nem volt a férjem, de korábban egy évtizeden át igen. A cikk ügyesen balanszíroz, szerintem nem antiszemita a hangvétele, ennek ellenére nincs rá mentség. Már eleve arra nincs, hogy ebbe a lapba írt. A lap neve: „Az ország”, s a magyar jobboldal fajvédő hetilapjának vallja magát. 1943 áprilisától 1944. október 7-ig egzisztált. Ez időszak alatt 1943. szeptember 11-től írt bele hetente édesapám egész kolumnás színikritikákat azzal a kikötéssel, hogy ehhez az oldalhoz a főszerkesztőnek nincs beleszólási joga. Hétről hétre gyártotta hát a kritikákat, ellenállhatatlanul jó fizetségért, mert az Új Nemzedéknél, mely napilap volt, az egész havi fizetése volt annyi, mint itt négy kritikáért.

A szöveg az elejétől végéig igen ügyes. A darabnak magyar szerzői voltak, és a Madách Színházban mutatták be. Mindössze a kritika címe és egy mondata az, melyre épp olyan nehéz mentséget találni, mint magára a lapra, ahol megjelent. A cím: „Ártatlanok?” – így, kérdőjellel. A kritikusnak tekinthető mondat pedig így hangzik: „Meg kellett érnünk március 19-et, hogy a magyar sorskérdések közül egy, a zsidókérdés színpadon is megjelenjék.” Ismervén apám stílusát, számomra van nem antiszemita olvasata a mondatnak. Ismervén azonban István érzékenységét is, megértem, ha a „jóakaratúan” elküldött névtelen küldemény hatására visszavonta volt apósától korábbi nagyrabecsülését. Ami végképp rossz fényt vet a dokumentumra, az a cikk megjelenésének időpontja: „1944. június 24.” Tehát a deportálások időszaka. Június 21-én számol be Endre László és Baky László a Minisztertanácsnak az eddigi deportálásokról. Június 25-én juttatja el XII. Pius pápa Horthyhoz felhívását az üldözöttek védelmében, 26-án pedig Roosevelt elnök figyelmezteti a magyar kormányt a zsidóüldözések következményeire. Egy napilap-újságíróról bajos lenne feltételezni, hogy önfeledt mitsem-tudás állapotában leledzett. Olykor megkísérlem a történések enyhítő körülményeként azt gondolni, hogy másképp esik latba egy cselekedet súlya Auschwitz előtt vagy után. De ez nem igaz. Minden megnyilvánulás, mely hallgatólagosan vagy közönyösen, vagy aktívan részt vett az üldözésben: egyetértés a történelmi igazságtalansággal és részese a század bűntényének. Persze nekem nem az a dolgom, hogy ostorozzak, ítélkezzek vagy pálcát törjek, ám az se, hogy mentegessek. Az a feladatom, hogy ábrázoljak.

Rendezgetem, rakosgatom Apa szellemi hagyatékát. 1970-ben nyugdíjba ment az Új Ember c. katolikus lap felelős szerkesztőjeként és kiadójaként, s még két évtizedet kapott a sorstól, melyben írhatott, főleg saját magának, mert csak két könyve tudott megjelenni. Hamupipőkeként dolgozom. A halálát megelőző időszakban már nem uralta szellemét, és nem tudott kiigazodni töméntelen kézirata között. Összekuszálta, szétzilálta, csomagba kötözgette a kéziratlapokat, s ha nővérem, aki vele lakott, nem volt résen, lehurcolta a kukába a keze ügyébe eső kupacot. Ennek ellenére sok megmaradt. Szétnyitogatom a görcsös igyekezettel összekötözött kötegeket. Megcsapja orromat az az illat, mely alakját körülvette, s a szobáját belengte idős korában. Tizenhárom év távlatából? Bizonyára hallucinálok. Közel hajolok a papírhoz: Ne, ez csak öreg papírszag. Új csomagot nyitok meg: megint föllebben ugyanaz az illat. Ismét ellenőrzöm. Nem tudom tetten érni, és mégis létezik. Amikor szétesnek a papírlapok, fölcsap közülük. Vonz és taszít. Megeleveníti az ambivalenciát, amellyel viseltettem személye iránt. Érzem, ahogy dolgozom az anyagon, hogy rohamosan változnak a régi arányok. Csökken az elutasítás, és növekszik az elfogadás. Kéziratai közt kutakodva látom, több helyen is megemlékezik az 1944-ben írt színikritikáiról. Azt írja: akkor csömörlött meg végképp az újságírástól. Azt írja, hogy nem emlékszik a lap címére, a főszerkesztő nevére sem. A kiugró honoráriumra emlékszik és arra a sztorira, amikor föl kellett bontsa a lappal a szerződést. Több helyen is leírja, miként történt. Idézem az egyiket: „Nagyon lelkesen írtam Karády Katalin alakításáról. Ott kellett lennem mindig a tördelőteremben, hogy korrigáljam a cikkemet. Éppen ezt tettem, mikor berobbant a főszerkesztő s kijelentette, hogy Karády Katalin olyan nyilatkozatot tett, hogy ilyen kritikát tőlünk nem kaphat. Megőriztem ugyan nyugodtságomat, de hangomat körülbelül az övének a szintjére emeltem, s így, ordítva közöltem, hogy nincs beleszólása abba, mit írok, s mi köze a baloldali jelentésnek ahhoz, amit a színész a színpadon nyújt. Csak egy szempontom lehet, művészileg milyen az alakítása. A főszerkesztő lehalkult, könyörgőre fogta a dolgot. Fölajánlottam, hagyjuk ki a cikket, s bontsuk fel megállapodásunkat. Erre kérlelő hangot ütött meg: legalább a szuperlatívuszokon enyhítsek. »Például?« »Itt van, azt írod: utánozhatatlan és utolérhetetlen volt ezekben a pillanatokban. Ehelyett inkább legyen: rendkívülit nyújtott.« Még két ilyen szuperlatívusz-csökkentés volt, s a kritika megjelent. Másnap azonban úgy határoztam, hogy lemondok a heti 100 pengőről, felbontottam a szerződést.” Apában tehát csak saját „hősiességéről” és „kiállásáról” maradt emlék, s láthatóan könnyedén átsiklott azon a körülményen, hogy a nevét adta majd egy éven át egy fajvédő újság működéséhez. Egyébként, azt hiszem, sohase mérlegelte, hogy cselekedeteit ki, mikor, miként fogja megítélni. Mestere volt a helyzetfelismerésnek. Mindig megérezte, mi a helyes, az előremutató vagy életmentő megoldás, ezért nem zuhant le az állam és az egyház között kihúzott kötélen táncolva az 1945-ben megindult új korszakban.

Anya és Apa ötvenöt éven át voltak házasok. A teljes szolidaritásban megnyilvánuló összetartozás és a szüntelen viszály voltak ennek a kapcsolatnak az alappillérei. A köztük dúló meccsek minket, a három gyereket is megosztottak. Anya szenvedélyesebb és kevesebb önkontrollal élő ember volt, mint Apa. Anya kikövetelte és megteremtette a pártoskodást. Noha én, úgymond, „Apa kedvence” voltam, mégis Anyát imádtam, s mivel majd minden esetben a hatása alá kerültem, neki adtam igazat. Hogy egyértelműen a maga oldalára állítson, szívesen mesélt Apáról negatív előjelű történeteket. Persze csak nekünk, a gyerekeinek. Kifelé teljes mellszélességgel védte és képviselte Apa érdekeit, ami természetesen azonos volt azzal, hogy a család érdekeit. Amikor magnós beszélgetéseket folytattam vele, már a kilencvenes években, ha Apa politikai aspektusáról esett szó, ugyanúgy lehalkította a beszédét, mintha még mindig tartani kellene a telefonba épített lehallgatóktól. Azt azonban nem tűrte el, hogy érdeklődjünk Apa munkája iránt, vagy bármiben is Apa pártjára álljunk. Megtorolta. A legteljesebb szeretet-megvonásban részesített bármelyikőnket egyetlen pillanat leforgása alatt.

Mióta a könyvön dolgozom, többször elbizonytalanodtam: melyik szülőm legyen a főszereplő? Eredetileg Anya mögé akartam odaállni, Apa múltjának kutatása azonban érzelmileg gyakrabban kavar föl. Nyilván, mert kevésbé ismerem. Ám miért kell mindenáron választani közülük? Miért akarom folytatni, amit egész életemben elkövettem? A Háború és békének Andrej Volkonszkij vagy Pierre Bezuhov a főszereplője? De túl ezen: Apa és Anya minden viszályuk ellenére egyek voltak, kitartottak egymás mellett, s mindaz, amit regényírás közben meg szeretnék érteni, s a könyvben ábrázolni, a kettejük műve. Miért kellene választanom közülük? A választással ítélkezem, s vajon nem épp ez az, amit végre el szeretnék kerülni?