„Ilyen lehet a család, mint volt ma reggel. Ilyesmi lehet.”
(Spiró György: Idill)

Túléltem a harminchármat, átléptem a harmincnégybe. Menthetetlenül felnőttem. Harmincnegyedik születésnapomra egy vastag, puha bőrfedelű füzetet kaptam édesanyámtól. Egy maga írta könyvet. Soha fontosabb ajándékot: a családom történetét írta le, az anyai ágat, olyan emberek történetét, akik maguk nem írtak le soha semmit – talán a szándékuk is az volt, hogy nyoma se maradjon az életüknek. Én azonban kíváncsi vagyok rájuk, hosszan nézem a fényképeken a lencsébe bámuló, bizalmatlan arcokat. Őbelőlük lettem? Egy ükapa orra, egy dédanya arccsontja – gesztusok, mozdulatok, olyan apróságok, mint hogy szeretem például a hárászkendőt, vagy éppen az a késztetésem, hogy lesimítva hosszú fonatban, máskor meg kontyban hordjam a hajamat, mint a parasztlányok-asszonyok. Ott vannak a képen a szép vonású magyarfenesi szénagyűjtő nők: az arcuk csupasz a déli verőfényben, a hajuk kendő alatt vagy szigorú lófarokban. Sokuknak már a nevét sem tudni, de benne vannak a testemben, a mozdulataimban, mint lepedőben a kísértetek.

Hányféle ágazik egy családfa, hány történetet, hányféle embert mutat, a szeretetlenség és a győzedelmes szeretet regényes meséit, a hideg szigor traumáit és az akolmeleg összefogás megnyugtató erejét, nehézségeket és váratlan csodákat – történeteket, amelyekkel boldogan azonosulok, és eseteket, amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből, hogy fehér lappal kezdjem újra a múltról való képzelődéseimet.

Egy délutánon át olvastam édesanyám könyvét – izgalmas volt, letehetetlen. Sokat csodálkoztam és mosolyogtam, de sírtam is közben, a számat harapva a tehetetlen haragtól. Szinte mindenki halott már, nem lehet segíteni rajtuk, nem lehet megváltoztatni semmit. A halottaknak nem lehet visszaadni, amit a huszadik század, ez a mohó, buta és vérszomjas tábornok, elzabrált. Az emlékezés éles fényében, a tisztázás szándékának kutató reflektorsugarában állnak a nagyszüleim, dédszüleim, és hunyorogva figyelik, hogy mit kezdek az életükről való tudással.

Szépen ír édesanyám, és odafigyel a részletekre: apró megfigyeléseket, emlékfoszlányokat rögzít, amelyeket a történelem nem ismer, de a családi elbeszéléseknek és legendáknak meghatározó elemei. Két világháború prédálta végig a közvetlen őseim történetét, határok és rendszerek változtak, mégis: a gyermekkor apró emlékei és titkai legalább annyira meghatározzák akár a saját mindennapjaimat is, mint a bombázások és a diktatúrák. Ezeket a kinagyított pillanatokat érzem a legközelebb magamhoz: nemcsak olvasói, de írói szemmel is izgalmasak, és olyan intenzíven átélhetőek, mintha a saját élményeim lennének.

A könyvnek még nincsen vége: amikor megkaptam, még csak félig volt tele írással, és a krónikás a lapok hátát üresen hagyta, ha még eszébe jutna valami. A történet tehát folytatódik, talán egészen a mai napig. Éppen ezért illetlennek és illetéktelennek erezném, ha most egyszerűen újramesélném mindazt, amit édesanyám leírt a gyermekek és az unokák számára. Inkább személyes élményekről fogok most beszélni, olyan kis pillanatokról, amelyekből az én saját történetem és családtörténetem áll össze – afféle naplóbejegyzéseknek szánom őket én is. És persze itt sem elsősorban a történelemről lesz szó, hanem történetekről – és ahogy édesanyám, ezúttal én is női szempontból írok.

Láttam egy jelenetet, amely nem hagy nyugodni, és azóta a családról való gondolkodásomnak egyik talpköve. Írni akartam belőle valamit, de túl nyers, túl elemi ahhoz, hogy képzeletemmel megszínesítsem. Úgyhogy elmondom inkább.

Tél volt? Ősz volt éppen? A részletek elmosódnak, csak a történet gerince látszik már. Legyen akkor tél, verőfényes vasárnap délelőtt. Kétéves fiammal zötyögünk a trolin a Liget felé. Egy család utazik velünk, kedvesek, szépek, rokonszenvesek: a törékeny, szőke kontyos, legfeljebb huszonhat éves mama két kisiskolás lányával, mellén kendőbe kötve az egészen pici baba. A fiús arcú, erősen borostás férj morcosnak, álmosnak vagy kicsit másnaposnak látszik, de nyugalmat, biztonságot sugároznak így együtt. Nem szólnak, néznek ki az ablakon, de amikor a liget szélén leszállnak, az apa gyöngéden leemeli a magas lépcsőről a lányokat, aztán indul előre. Én is lesegítem a fiamat, bóklászni kezdünk, örülni az erdő halovány illúziójának. Hosszú ideig sétálgatunk így, amikor egyszerre öblös üvöltés harsán – egy férfi ordít, dühösen, fájdalmasan, kétségbeesetten: „Hagyjatok békén! Nem értitek? Hagyjatok végre békén!”

Felkapom a fejem. A hang annyira agresszív és annyira ijesztő, hogy egy pillanatig magam is megijedek. Visszhangzik az út, megrezzennek a kopasz fák. Az előbbi apa kiabál, csak a hátát látni, visszafordulhatott már az üvöltésből, sebesen és elszántan távolodik, kicsi, messzi figura a sötét törzsek sorfala közti keskeny úton. A két kislány leszegett fejjel, behúzott vállal, mégis elemi bizalommal követi. Az anya szorítja a kezüket, megy az ura után, pár lépés biztonságos távolságot tartva – megy, mint a muzulmán nők, görnyedt elszántsággal, mintha zsinóron húznák, s akár a batyut, viszi magával a legkisebb gyermeket. Csakis lány lehet, villan belém, és mint aki hallott már ilyet, nyugodtan végigalussza az egészet, mert még csak az anyja szívdobogása a fontos.

Nézem őket, és ott megyek velük én is, át a hosszú fasoron, ki tudja, meddig. Ott megyek az apával, aki most legszívesebben köveket szedne a földről fekete haragjában, és úgy zavarná el őket magától, mint a kutyákat, mert nincs nyugodalma, nincs menedéke a nyüzsgő-mozgó és már csak puszta létükkel is provokáló, csillogó szemű kicsi nőktől – koloncként lógnak a nyakában, erejét szívják, idejét vesztik, idegét őrlik, rést sem hagynak a szabadságának. Megy, zihálva szedi a levegőt, és nem néz hátra, mert tudja, hogy úgyis ott jönnek mögötte, de addig is lélegezni, nézni, lenni szeretne. Lenni, csak úgy magában, mint a hadvezér a csata előtti éjszakán. És ott megyek a nőkkel, akik lépkednek a nyomában, mert nem tehetnek másként. Követik a vakszeretet parancsát, és követik azt, aki fogja-emeli és mintegy ráadásképpen szereti őket, és akit ők ösztönösen, a vesztes tapasztalatával, de a titkos győztes biztos öntudatával megértenek – és sajnálnak. Hiszen makacs kitartásuk nem azt üzeni: ne menj el, hanem azt: úgysem tudsz elmenni.

Erős a szeretet, mint a halál. Csak most, ahogy megint átélem és belélegzem a jelenet megválthatatlan fájdalmát, csak most jut eszembe a haragosan agresszív Szilágyi Domokos: „Nem erre születtem, élet elvtárs, pelenkából mosni a szart – tizenhat éves csodálatosságom nem ezt, nem amazt: mindent akart!” És ugyanakkor ott látom magam előtt azt a gyöngéd kis rajzot a költő egyik leveléből, ahogy pálcikaember-formában lerajzolta a csecsemő fiát, az „őrgrófot”, amint előre-hátra ringatja magát négykézláb – biztosan hosszan és nagy szeretettel figyelte, ha ilyen jól tudta, éppen hol tart a fejlődésében.

(Ide tartozik-e, hogy Szilágyi Domokos besúgó volt? Nekem idetartozik, most már végképpen, amióta nemrégen megtudtam mindezt. Hiszen kamaszkorom holtában is imádott öngyilkos költője, akihez verset írtam, és akitől mesterséget tanultam, egyszerre volt az apám és a szerelmem akkor, és az apámat, a szerelmemet látom most gyengének, kiszolgáltatottnak, megtöretettnek, olyannak, aki alattomos, sőt veszélyes lesz megalkuvóvá zsarolt, sarokba szorított, eleve vesztes helyzetében. Ő mindent akart, és semmit sem kapott meg – és még csak nem is tábornokok, hanem pitiánerül bürokrata tartótiszt-elvtársak tették tönkre az életét, elzabrálva tőle ifjúságot, tisztaságot, hitet, életet, mindent. Legvégül még a legendát is. És most ott megy ő is, kétségbeesetten a kárhozottak alvilági fasorában, én meg biztos távolságban megyek utána, és olvasom, szeretem. Nem tehetek másként. Ez is az én saját virtuális családtörténetem.)

Másik jelenet. Megyek a kihalt belvárosi utcán. Messziről látom, hogy egy fülkében zilált hajú, görnyedt tartású nő áll, beszorulva, belekucorodva az alig embernyi térbe, és telefonál. Hangosan beszél, szinte sírva. Hadarva kérdez, rövideket hallgat, kiabál megint. Aztán egyszerre csak felcsap a hangja, hisztérikusan üvölteni kezd: „Akkor menj, vidd a pénzt a kurvádnak, ne is lássalak!” A végét már az utcán ordítja, öblösen visszhangzanak a kapualjak, megrezzennek a csukott ablakok. Szinte látom, ahogy ide-oda csapódik a házfalak közt a csapdába esett hang, és mire visszanézek, a fülkében már nem áll senki sem, csak az otthagyott telefonkagyló himbálózik holtan a kötelén, jobbra, balra, jobbra, balra, kicsiket még rángatózva közben. A nő eltűnt. A telefon másik végén talán még mindig magyarázkodik valaki hideg, tárgyilagos hangon. Nem akasztom vissza a kagylót, hadd beszéljen.

„Ha nem hagyjátok abba” kiáltja a fiam a tapadókorongos íjjal a kezében, „lelőlek benneteket!” Tapintható az indulata, érzem a vére iramodásán, ahogy a csuklóját fogva vezetem magam mellett. Nem is figyeltem rá, épp azon vitatkoztunk emelt hangon, hogy érdemes volt-e ezt a harmadik játékszert is megvenni ma, amikor amúgy sem férünk el a lakásban, és a banális apróságból gyorsan a rend és rendetlenség témájába csapódunk bele, egyenesen a közepébe, ez pedig minden család – nem, nem csak a házasság, a család – hétköznapjait meghatározza. És ahogy kezdenek villámlani az indulatok, ott a játékbolt előtti járdaszakaszon, egészen megfeledkezünk a gyermekről, aki döbbenten hallgatja, hogy az otthon szűkösségének gondolatától sarokba szorítva miket vágunk egymás fejéhez hirtelen-váratlanul, és csak jön velünk, lépdel, mígnem aztán megelégeli, kócosan kiabálni kezd, és mint egy kis felborzolt tollú szerelemisten, már feszíti is tehetetlen haragjában a műanyag íjat, mi pedig meglepetten hallgatunk el, csak nézzük, nahát, ő is itt van, vajon mitől ilyen ideges, mit gondol, talán nem szeretjük egymást, vagy mi?! Közben a kisbabánk rezzenetlen arccal alszik előttünk a babakocsiban. Ez is család.

A kezembe került egyszer egy emlékkönyv. Egy anya adta a lányának, aki azután naplónak használta, és mindent leírt benne az akkor éppen nem túl ideális családjáról. Az anya ajánlást is írt a kötethez, amely így hangzott: „Inkább befelé sírj, mint hogy valaha is megbánts másokat.” Az elfojtásnak, a keserűségnek és a kényszerű alázatnak micsoda perspektíváit nyitja meg ez a mondat. Légy jó mindhalálig. Légy kedves, türelmes, nagyvonalú és odaadó. Tartsd oda a másik orcádat is, dobj vissza kenyérrel, ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Légy szerető és alázatos leány, önfeláldozó anya és a családért élő-haló nagymama, és áldani fognak. Igen. Ha az ember alázatra születne. De nézzünk meg egy csecsemőt, és rögtön megértjük, hogy önzésre születtünk – ahogy Ottlik mondta: az embernek szolga kell, nem parancsnok. Az alázatot keményen tanulni kell. Tanmesékből és keserű tapasztalatból. Még szerencse, hogy a szeretetet nem kell tanulni, és a szeretet kaput nyit a megértéshez, a bizalomhoz és a türelemhez. De mindig csak befele sírni?

Vajon csak a nőket nevelik így, akartam volna kérdezni. De hát a férfiaknak még kevésbé szabad könnyezniük, különösen nyilvánosan. Csak kiabálniuk és haragudniuk szabad, harcolni, győzni, üvöltve magasba emelni a véres kardot a csata után. Vagy előremenni egyedül a fasorban, hogy senki se lássa a sírást. A nők legalább panaszkodhatnak nyugodtan, többé-kevésbé elnézik nekik. Két külön sors, de közös emberi végzet – csak talán a szabadság igénye és foka különböző. Erről sokat gondolkodom mostanában.

Nemrégen volt a tizenöt éves osztálytalálkozóm – ennek alkalmából kaptam levelet egy azóta sem látott, de számomra kedves osztálytársnőmtől, akinek most született meg a negyedik gyermeke. Az évforduló alkalmából körkérdést írt nekünk, amelyben többek között azt kérdezte, hogy szabadnak érezzük-e magunkat. A kérdés meglepett, alapvetően fontosnak érzem, mégis én voltam az egyetlen, aki válaszolt rá, a többiek talán zavarba jöttek. Harmincnégy évesen az ember már tudja, hogy nem váltotta meg a világot, és mivel túl esendő ahhoz, hogy nemhogy a világ bűneit, de akár csak a magáét is felvállalja és levezekelje, nap mint nap szembesülnie kell a szabadság lehetőségének vagy lehetetlenségének a kérdésével. Kamaszkoromban nem voltam független – és visszatekintve látszik, hogy mennyire a környezetem határozta meg az egész létszemléletemet és gondolkodásomat. Most, annyi képzés, töprengés, olvasás, tapasztalat után tisztábban ráeszméltem önmagamra és a világra, függetlenebb lettem, de az érzelmeim még mindig, sőt, talán még erősebben is hatnak arra, amit mondok, gondolok vagy cselekszem. Most már nem csak az őseim határozzák meg a sorsomat és a tetteimet, hanem az elkövetkező nemzedékek is. Rész vagyok csak, láncszem, eszköz, partok közé feszített kötél.

Felnőttem, igen. Mégis döbbentem tapasztalom, hogy hiába vagyok a közepén az életemnek, hiába vagyok én a Mama, mégsem vagyok az a nagy és mindenható lény, akinek annak idején az éppen ennyi idős szüleimet láttam. Felnőtt vagyok, de nem vagyok eléggé erős. Igen, már hallom is az (egyetlen lehetséges) választ: nem nekem kell erősnek lennem, hanem a hitemnek. De amikor az

ember a gyerekek végtelen törékenységét, érzékenységét látja... És ebből következik a válasz a kérdésre: nem, nem vagyok szabad. Az anyák soha nem szabadok: a gyermekük lélegzetére vannak rákötve, mint annak idején a magzat a köldökzsinórra. Ezen sokat vitatkozunk a férjemmel, aki inkább képes az érzelmeitől elvonatkoztatva gondolkodni, és talán cselekedni is, ha kell. Egy férfi biztosan szabad, annak kell lennie, ez a feladata. A belső szabadság. Ha a saját útját és életfeladatát követi, szenvedélyesen űzi a hivatását, örömét leli benne, és nem kényszerül megalázó kompromisszumokra, akkor, ha fel-felordít is, hogy hagyják békén, voltaképpen mindig egyedül van, és csak magának tartozik elszámolással. Én viszont most úgy érzem, hogy az a szabadság, amely az érzelmek és a gondolkodás teljes függetlenségét jelenti, számomra, legalábbis egyelőre, elveszett. És jó, hogy a történelem ebben a pillanatban nem állít olyan kemény döntések elé, nem zár olyan vasfogú csapdába, mint az előző két generációt. Akinek gyereke van, az gyenge, az zsarolható. Nem csak magáért tartozik felelősséggel, nem önmaga. Nem csak önmaga.

Persze szabadságomban áll szeretni. Ölelni. Kedvesnek lenni. Mosolyogni. (Miért nem mosolyogsz? – kérdezi mindig a nagyobbik fiam, ha elfelhősödik az arcom. És tényleg: miért nem? Hiszen csak vissza kell mosolyognom rá). Ez is szabadság. Akkor szabad vagyok. De igazán szabad akkor lennék, ha nem félnék a haláltól – sem a sajátomtól, sem a másokétól. És a fájdalomtól sem félnék. Ha elfogadnám a dolgokat úgy, ahogy vannak és rendeltettek.

Ehhez sztoikus nyugalom kellene, és végtelen hit vagy végtelen türelem – türelem az előítéletek nélküli megértéshez, hogy úgy érezzék, ahogy az anya hangolódik rá a gyermekére, és úgy értsem meg az embereket és a jelenségeket, ahogy egy író érti meg azt, akit és amit leír.

Megérteni. De ha sikerül is a megértés bonyolult feladata, szabadságunkban áll-e vajon megbocsátanunk a bűnöket? Megbocsáthatunk-e önmagunknak, felelősek vagyunk-e őseink tetteiért? Megbocsáthatunk-e a hazánknak, nemzetünknek? A történelem gyermekeiként lemoshatjuk-e édes szülőnk kezéről a vért? Valóban megbűnhődte már e nép, vagy bűnhődnünk kell még hetedíziglen? És vajon a mi gyengeségünk és bűneink felülírják-e az ősökét?

Fekete palimpszeszt, végül olvashatatlanná íródik az emberi sorsok könyve.

Volt egy diktátor, aki hosszú ideig megkeserítette egy ország és a családom életét, és aki a saját sorsom alakulását is meghatározta. Apánk ő, tanultuk az iskolában, és retusált, hosszú pillás, kicsattanóan piros ajkú arcképe nézett le ránk minden osztályteremben. Az egész ország egy nagy család, mi pedig mindannyian nevelésre és gyámolításra szoruló gyermekei vagyunk a pártnak. (Mit csináltok, fiacskáim? – nyüszítette a diktátor felesége a katonáknak nyomorúságos kivégzésük előtt.) Nemrégen egy román női lapban láttam viszont ezt az embert, szokatlan perspektívából. Nem a kép közepén, hanem a szélén állt, kicsi, szinte észrevétlen alak – csak az elmaradhatatlan lódenről és micisapkáról ismertem rá, mert az arcán sem a hivatalos ikonológiából megszokott atyai mindentudás látszott, hanem meglepetés, a karjait pedig tehetetlenül tárta széjjel. A tragikus bukaresti földrengés romjait szemlélte éppen, az emberi mércével már alig mérhető rombolást.

Aznap éjszaka erről az emberről álmodtam. Beteg volt, elesett és öreg, és nekem kellett őt cipelnem négykézláb, a hátamon, ki tudja, hova. Vonakodó hátasló, vittem lassan, kínlódva, utcákon és üres tereken át, de nehéz teher volt. Mint Szent Kristóf a Teremtőt, úgy vittem én az ólomnehéz pusztítót magammal. És egyszerre csak ott, az álmomban megértettem, hogy egy abszurd dráma szereplője vagyok. Volt címe is. Az volt a címe: Istennél a bocsánat.

Halottak napján írom ezt, három nap múlva november negyedike. Sötét van és kitartóan szitál az áthatóan hideg eső, kioltja a temetői mécsesek erőlködő lángját. Nem ihatnak tüzet a halottak, láthatatlanul és tömegben is magányosan menetelnek a fénytelen, végtelen fasorokban. De közben itt benn, a langyos és melengetően narancssárga lámpavilágnál, itt, a fészekpuha két szoba-konyhában dobog és lobog és rikong az élet – játszanak a fiaim. A pici négykézláb iparít az izgalmasan tarkálló játékok felé, ajtókat nyitogat, könyveket és kazettákat cibál le a polcról, kísérletezik a súrlódással, a gravitációval és az árnyékokkal. Felkapaszkodik a bútorokra, lallalázva ringatja magát, fülig ér a szája. A nagyobbik fiú kuckót épít, és elmélyülten rajzol. Közben lelkesen magyaráz, mesél, épületeket és gépeket tervez, rettenetesen fontos dolgokról értekezik, és arról érdeklődik várakozó izgalommal, hogy vajon az Angyal felesége-e a Mikulásnak. Ma kivételesen mindkét nagymama itt volt, úgyhogy mi, szülők egy ideig csak boldog nézői voltunk a mozgalmas jeleneteknek, páholyból figyeltük a generációk felhőtlen összjátékát – a gyerekek arcán tükröződött a büszke nagymamák mosolya. Most élünk, most élünk igazán. Élők napja, halottak napja, benn a bárány, künn a farkas – fekete estében messzevilágló csendes, boldog pillanatok, amilyenek azért minden században bőven akadnak. Behívnám a holtakat az idő ezredévekre nyúló sötét fasorából, hogy melegedjenek egy kicsit a fénynél – de félek. Elég-e ennyi meleg annyi rengeteg hideg ellen?

Biztos, hogy nem. Gyertyát gyújtok hát nekik, égjen. Költözzenek a lángba, és világítsanak nekünk, és mi soha nem felejtjük el őket. A távolabbi ősöknek már a nevét sem tudni, de úgy vannak ott a szobában, mint a gyertyafény, amely a láng szívéből a legtávolabbi sarkokig elér. És benne vannak a gyermekeim mozdulataiban, nézésében, mosolyában. Bevilágítják azt, amit látok, de őket nem látni mégsem.

Vacsorához ülünk. Kuckós lakás, palacsintaillat, gyereknevetés. Összehangolt létezés. Azért mégiscsak ilyen a család. Ilyesmi.