KI KIT VÁLASZT MESTERÉNEK? Kihez viszi el megmutatni a zsengéit? Mit mérlegel, mielőtt a telefonkönyvben keresni kezd egy nevet és egy hozzá tartozó címet, telefonszámot? Mer-e a legnagyobbak közül választani, vagy „beéri” egy olyan valakivel, akiről azt gondolja, hogy hajlandó lesz fogadni? Dicséretre vágyik vagy ítéletre? Amikor 1984 januárjában megérkeztem Nemes Nagy Ágnes lakásába, láttam, hogy a telefonasztalkán mennyi kéziratcsomag hever. Üvöltött róluk, hogy véleményére kíváncsi fiatalok küldték. Észrevételemre valami olyasmit mondott, hogy bizony az is az öreg költők feladata, hogy foglalkozzanak a fiatalokkal. Hiába kérte, képtelen voltam egyszerűen a keresztnevén szólítani: mindig a teljes nevét mondtam. Ez valószínűleg zavarta. Fiatal voltam még, kevés élettapasztalattal, és úgy éreztem, udvariatlanság lenne egyszerűen beszélgetés közben egyszerűen Ágnesnek szólítanom. Sokat dohányzott, de rágyújtás előtt a cigarettáiból mindig levágott egy darabot. Amikor engem is megkínált, őszintén óvott a dohányzás ártalmaitól. A verseimmel elmélyülten foglalkozott, megmondta, ha egy megoldás tetszett, és megkritizálta, ha nem. Egy súlyos megjegyzésére (és a megsemmisítő hanglejtésre) élénken emlékszem: Ez zsurnalizmus! Máshol pedig hiteltelennek tartotta a vendégszövegként tőle beemelt „temettem csákánnyal, mert fagyott” részletet. Egyik versem zárlatával elégedetlen volt, és mintegy improvizálva, ezt találta ki helyette: „Leeresztett rugójú fotelemben jól elfészkelheti magát.” Végül ezzel, az általa javasolt módosítással jelent meg A költészet másnapja című antológiában a „Megváltás, kicsiben” című versem. Nemrég, egy irodalmi esten Takács Zsuzsa idézte fel Nemes Nagy Ágnes személyiségét. Annyira pontos volt a portré, hogy azonnal följegyeztem a szavait. Igen, mindenkinél okosabb volt, szigorú ítész, az ember úgy érezte, hogy szinte a veséjébe lát. Amikor megkérdezte, hogy a kortárs költők közül kiket szeretek, igyekeztem nem nagyon foglalkozni az ő irodalombéli pozícióival, és nem akartam nagyon megfelelni, soroltam azokat, akiket tényleg szeretek. Arcrándulás nélkül fogadta a számára feltehetően túlságosan vegyes névsort, amelybe Nagy László és Csoóri Sándor is belefért. Gergely Ágnesre tett megjegyzésére emlékszem: „Ő olyan finom.” A fiatalok közül Ferencz Győzőre hívta fel a figyelmemet. Biztatott, hogy keressem a barátságát, mert nagyon tehetséges.

2003 SIVATAGIAN FORRÓ NYARÁN a pécsi Széchenyi téren levő (a volt dzsámiból kialakított) katolikus templomba félmeztelen francia turisták léptek be. Az a néni, aki az újságokat, képeslapokat árulta, nem mert szólni nekik, hogy a templomot ne tévesszék össze a stranddal. Forrott bennem a düh, de én sem szóltam rájuk.

AKIT ELLENSÉGÉNEK ÉRZETT, és attól félt, hogy esetleg sokan fogják követni, azt magához ölelte a hatalom, hivatalt, pénzt, fórumot, együttműködést ajánlva fel a számára. Nagylelkűségéért cserébe egy egészen ártatlannak tűnő számlát mutatott be: mindössze annyit kért, hogy a hegemóniáját ne kérdőjelezze meg senki. Az, akit így szelídítettek meg, a rendszeren belülre került. Többnyire elkezdte áltatni magát, és oktalanul bízott abban, hogy előbb-utóbb majd csak sikerül neki orránál fogva vezetnie a hatalmat. Ez persze többnyire nem sikerült neki, noha a legkevésbé sem azért, mert a hatalom olyan okos, hanem egyszerűen azért, mert annyival több eszköz áll a rendelkezésére, hogy nem lehet kicsúszni a látóköréből. Ma az integrálás módszerei összehasonlíthatatlanul körmönfontabbak, mint régen. A reklámok, a média által közvetített világ arra ösztönöz, hogy mindenről fogadjuk el, hogy működő rendszer. Csatlakozzunk hozzá, lássuk be, hogy jó. Higgyük el, hogy életünk értelme, hogy hosszasan mobiltelefonálunk valakivel. Nem baj, ha nincsenek gondolataink, sőt. Minden felhívás arról szól, hogy legyünk még inkább része(se)i ennek az egyre összetettebb, sűrűbb hálózatnak, amelybe nevünk, telefonszámaink, e-mail címünk, különböző azonosító számaink révén szinte már úgyis beleragadtunk. Ne lássunk problémát, ne legyenek kérdéseink, legfeljebb annyi, hogy melyik díjcsomagot ajánlja számunkra az értékesítési szakember.

SZINTE MEGALÁZÓ a helyesírás-ellenőrző program ostobasága. Ha verset írok, és új sort kezdek, ő kéretlenül ad egy nagybetűt. Nem zavarja, hogy nem tettem pontot előtte, konokul akként működik, hogy új sor, új mondat. A képernyő folyton tele van piros és zöld figyelmeztetésekkel. Az sms írásakor működő automatika pedig, amelyik a maga stupid logikája szerint megpróbálja kitalálni, hogy mit akarok leírni, egyenesen vérlázító.

TELJESEN ÁLTALÁNOSSÁ VÁLT a mobiltelefonálásra utaló kézmozdulat. Behajtott mutató-, középső- és gyűrűsujj, kihajtott hüvelykujj és kisujj. Kényelmetlen, nehezen végrehajtható mutatvány, ennek ellenére, ha a kommunikációban valamiért szükségessé válik, több-kevesebb sikerrel mindenki így mutatja a mobiltelefonálást. Valaki kitalálta, és most mindenki olyan engedelmesen követi, mintha parancsot teljesítene.

ÁCS JÓZSEF VILÁGÍTÓUDVAR című kötetében, A Kondor-autóbontó c. vershez beírtam, hogy olyan, mint egy Krasznahorkai-regény. Pontosabban egy nem létező, egy megíratlan Krasznahorkai-regény kivonata. Orbán Ottó 1965-ben írt Trónbeszéd c. verséhez pedig valamikor ezt a megjegyzést fűztem: „folyt. köv. Döbrentei Kornél”. Csak meg ne tudja...

NÉHÁNY ÉVE LÉTEZIK olyan kitüntető cím, hogy „A nemzet színésze” vagy „A nemzet sportolója”. Olyan persze nem létezik, hogy „A nemzet írója”, „A nemzet költője”. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy hiába vannak ma is nagy írók és költők, legtöbbjüket csak a nemzet egyik fele tartaná érdemesnek egy ilyen címre. És az is meglehet sajnos, hogy a címre méltó írók vagy költők egy része el sem fogadná a megtiszteltetést, ha olyan kormány kínálná fel, amelyik számára ellenszenves. így aztán egyik kormány sem mer belefogni ebbe, a nemzet bizonyos fokú egységesítését szolgáló tervbe, attól tartva, hogy az írók-költők, a maguk valódi tekintélyével csorbát ütnének az ő amúgy elég gyorsan erodálódó tekintélyükön.

STING ÍRJA ÖNÉLETRAJZÁBAN Newcastle-ról: „Állítólag a háború alatt itt élt egy darabig Wittgenstein, és magam előtt látom, ahogy próbálja elmagyarázni a Logikai-filozófiai értekezés nehezebb részeit a Haymarket vendégeinek a Woodbine cigaretták otthonos, kék füstjében, barna sör mellett.” Én meg kórházi portásként próbáltam elképzelni a filozófust, amint útbaigazítja a látogatókat. Egyébként a Sting-könyv olvasásakor szinte azonnal valami furcsa, bizsergető párhuzamosságot éreztem kettőnk élete között. Fodrász anya. Szép tenor hangú apa. Öccsét Philipnek hívják (nekem ez a vezetéknevem). Mindig korán kel: ha már fölébredt, nem tud ágyban maradni. Sohasem visel ékszert. Vágyik a vallásos élményre, de nem adatik meg a számára.

ERDÉLYI ZSUZSANNÁT HALLGATNI életre szóló élmény. Nekem kétszer adatott meg. Első esetben azon döbbentem meg, hogy az őt felkonferáló embertől megkérdezte, hogy aznapi előadásának mi a pontos címe. Miután megtudta, fáradt hangon belefogott egy bibliai sűrűségű, szikársága mellett is szeretettel, hittel és tudással átfűtött történetbe, amelyről azt éreztem, hogy nincs igazi eleje, és talán nincs igazi vége sem. Olyan, mintha mindig tartana. Röpke negyedóra után kezdtem különös fénytörésben látni az előadót, folyton pislognom kellett, és hamarosan szükségét éreztem annak, hogy óvatosan elkezdjem keresgélni a papírzsebkendőmet. Aztán ahogy folytatódott az előadás, előbb-utóbb föl kellett adnom a rejtőzködést, és letöröltem a könnyeimet, kifújtam az orromat, mert úgy éreztem, nincs értelme, hogy bármiféle ellenállást tanúsítsak, hiszen aki most szól hozzám, annak hatalma van fölöttem.

AZ ÁPOLT VÁROSI KERTEK PÁZSITJA egyforma takaros fűszálakból áll. Ha e fűszálak közül oda nem illő gyomnövények bújnak elő, a gondos tulajdonos kihúzkodja őket. Egy erdélyi hegyoldal süppedős gyepszőnyegét azonban sokféle növény alkotja. Ha közelről szemléljük, a növényi lét megdöbbentő gazdagságát pillantjuk meg. A pázsit és a gyep között mindössze annyi a közös, hogy mindkettő zöld.

NEM TUDOM, LEHET-E EMLÉKEZNI egy tájra, ahol nem jártunk korábban? Sőt, most sem ott vagyunk, de belső szemünkkel és egész lényünkkel meg tudjuk jeleníteni ezt a tájat, és benne magunkat. Otthon vagyunk benne, és ez az otthonosság-érzet visszanyúlik messzire, a születésünk előtti időkig, amikor talán még az őseink voltak részei ennek a tájnak... Ez a táj pedig a puszta, a sztyeppe, a többé-kevésbé sík, esetleg halmokkal, dombokkal tagolt zöld és sárga tónusú füves térség. Nagyon tágas. Bőségesen van benne távlat a szemnek, a testnek, a léleknek. És persze folyók is hozzá. És erről mégis a Hargita jut eszembe. A sok kilométeren át tartó kapaszkodás fölfelé a fenyvesben. Az autó kerekei morzsolják az út köveit, a fák között szinte sötét van, az erdő nedves, gyantás illata tódul be az utastérbe a lehúzott ablakon át. Aztán elfogynak a fák, és a menedékháznál találjuk magunkat. Érezzük, hogy magasan vagyunk, ha körbetekintünk, hatalmas távlatok nyílnak meg, lejtők ereszkednek méltósággal, az embernek szinte kedve támad, hogy nekiveselkedjen és lerohanjon. A csöndben magunk is csöndesek vagyunk, szinte megilletődve sétálunk a lassan emelkedő gerincen, aztán félve az esőtől, visszafordulunk. Azért jutott eszembe ez a Hargita-élmény, mert ott fönn,1700 métermagasan, sárgult fű hullámzik tengerként a szélben, s ettől az ember azt érzi, hogy ez is valamiféle pusztaság, fenséges, felhők közelébe érő pusztaság. Ősi táj-élmény fakad ebből a tapasztalásból. Szent hegy, szent hely. Szentsége pedig visszamutat a puszták szépségére, tágasságára, melyben az ember – ha egyedül is van – nem magányos. A táj lelke van vele.

MÉG HA NEM IS VONZÓDUNK hozzá túlságosan, elkerülhetetlen, hogy olykor divatbemutatót lássunk a televízióban. Nemrég jó okom volt rá, hogy rosszkedvem legyen, és sikerült különös élességgel megfigyelnem egy néhány perces összeállítást. A mosolytalan, rabszolgaarcú nők betegesen vékony lábaikon hordozták sovány, minden nőiességtől megfosztott testüket, és olyan járásmódot próbáltak természetesnek szuggerálni, amellyel idióta vagy testi hibás emberek lennének kénytelenek haladni. Ennek a lényege, hogy bal lábukkal a jobb lábuk elé lépnek, majd jobb lábukkal félkört leírva a bal lábuk elé lépnek, és így tovább...

NÉZEK EGY BILL MURRAY-filmet, az Elveszett jelentést, és mikor a képen Tokió látszik a szállodaszobából, az a megmagyarázhatatlan érzésem támad, hogy ez nem egy élő és lüktető város képe, hanem az atombombától elpusztított Hirosimáé. Annyira megdöbbentem ezen, hogy jó ideig nem is mertem mondani B-nek, nehogy hülyének nézzen. Aztán, amikor elszántam magam erre a megdöbbentőnek hitt közlésre, bevallotta, hogy neki is ugyanez jutott az eszébe.

IGOR RAVENCLAW naplója baromi jó. Ki lehet ez a dokkba bújt ember?